Aki az előző részeket még nem olvasta volna, nem késő pótolni: 1. rész 2. rész 3. rész 4. rész 5. rész

VI. 1. A nők oktatása

A konfucianizmus lényege a szigorú hierarchikus rendszer, az élet szinte minden területén. A nőket mégsem rendeli alá a férfiak dominanciájának, ehelyett a jin-princípiumával (lágyság, sötétség, passzivitás), a férfiakat pedig a jang-princípiumával (erő, világosság, aktivitás) ruházza fel. A japán társadalomban ez mégsem érvényesül, a jang lenyomja a jin-t.
A japán nőnek elsősorban feleségként kellett helytállnia, és a háztartást kellett megfelelően vezetnie. Ezen belül pedig olyan fontos feladatai is voltak, mint például a ház pénzügyeinek kezelése. A nagy felelősséggel járó munkák ellenére nem kapták meg a kellő tiszteletet.
Aztán eljött az idő, amikor egyre többen gondolták úgy, hogy a nőknek is ismerniük kellene legalább a Kínai Klasszikusokat, mert segítené őket a minta háziasszonnyá válásban. Egy neokonfuciánus filozófus, Ota Kinjō tréfásan meg is jegyzi: „A világon a három hō uralkodik, ezt nevezik sanbō-nak. Ez a három pedig a buddhizmus (buppō), a puska (teppō) és a feleség (nyōbō)”. [1]  Az asszonyok bár tanulhattak, a tanultakkal nem volt szabad hencegniük, főleg a férjeiknek nem, mert azokban ilyenkor csak irigységet és szégyenérzetet táplálták.[2] A nők, tehát ha megtehették, tanultak és előszeretettel tanulmányozták a művészetben (próza és vers) gazdag Heian-kor irodalmát, de a zordabb kínai művektől sem riadtak vissza. Persze minden társadalmi szinten mást, és máshogy tanulhattak ők is. A szamuráj nőknek az erkölcsi oktatás volt az első. A felsőbb osztályok otthon gyarapították tudásukat, míg az alacsonyabb harcos osztályok lányait már inkább küldték külső iskolákba, ahol fiúk társaságában tanulhattak. Az erkölcsi oktatásukat az Onna daigaku takarabako és a Himekagami tartalmazta. Ezek mellett még klasszikus japán és kínai irodalmat, kalligráfiát, virágrendezést, teaszertartást, lovaglást, sőt íjászatot is tanultak. [3]
Az Edo-korszak második felére megnőtt a női irodalmárok száma. Ennek oka az, hogy ezek a nők gyakran kangaku, azaz kínai tudományok tudósainak leányai voltak. Ilyen volt például Hio Naoko (1829–1897), Tanahashi Ayako (1839–1939), Miwada Masako (1843–1927), Atomi Kakei (1840–1926) és Shimoda Utako (1854–1936) is. Az itt felsoroltaknak nem csak az adatott meg, hogy kangakut tanulhattak, de még tanítók is lettek a Meiji-korszakban.[4]
A többi társadalmi osztály nőtagjai számára a Tokugawa-korban úgynevezett ohariyákat (varróházakat) alapítottak, ahol a lányokat varrásra, illetve a háztartás vezetéséhez szükséges ismeretekre oktatták. A falvakban, úgynevezett musumeyadokban a lányok a falusi társadalmi szokásokat, illetve a különböző rituálék levezénylését sajátíthatták el. A városi polgárok, ezen túlmenően, gyakran szamuráj családokhoz küldték szolgálónak leányaikat, ahol kifinomult nyelvhasználatot illetve waka költészetet tanulhattak.
A kereskedők gyakran onna-terakoyába járatták őket, ahol írni-olvasni tanultak, hogy majd segíthessék férjeiket az üzlet vezetésében. Olyan szülő is volt, aki gésának küldte lánygyermekét. Ők zenét és táncokat tanultak, hogy később elszórakoztassák ügyfeleiket.[5]
A fentebb leírt tanulmányok folytatása azonban nem tette később lehetővé a nőknek a hivatalnoki-, vagy akármilyen más társadalmi szerep vállalását. A nők „felemelkedése” majd csak a Meiji-korban kezdődhetett meg, az első feminista mozgalmak megjelenésével. Az első női egyetem pedig csak 1918-ban, a Taishō–korban, Tokióban nyílhatott meg.[6]

VI. 2. A bakufu hanyatlása

A korszak vége felé egyre csak szaporodtak a gondok az országban és ez valahol a bezárkózás rovására is írható volt. Nyersanyaghiány lépett fel, kiürültek a kincstárak, és egyre több társadalmi rétegben fokozódott az elégedetlenség. Egyesek a bakufu rossz pénzgazdálkodását és irányítását, mások a korrupt és tehetségtelen hivatalnokokat hibáztatták. Egyre több lett a vita, a lázongás mind a falvakban, mind a városokban. Bár ezeket a lázongásokat mindig megfékezték, a kései Edo-korszakban a lassan felgyülemlő indulatok egyre dacosabb ellenállásokhoz, illetve egyre erőszakosabb megmozdulásokhoz vezettek.[7] Ez a káosz fogadta Perry sorhajókapitányt 1853. július 8-án, amikor négy gondosan felfegyverzett fregattal bevitorlázott az Edo-i öbölbe, hogy rávegye a japánokat, a kikötőik megnyitására a külvilágnak.[8] Mondanom sem kell, ez a látogatás még inkább feldúlta a már egyébként sem túl nyugodt belpolitikai helyzetet. Mivel Perry ügyesen taktikázva végül célt ért, és beindulhatott a kereskedelem az amerikaiak és a japánok között, a bakufu még inkább hitelét vesztette.
Nehéz helyzetben volt a sógun, hiszen mit is kezdhetett volna a siralmasan elmaradott japán serege, a négy fregattnyi ágyúval és puskákkal felfegyverzett nyugatiakkal szemben? Ennek a vége az lett, hogy többek között az elégedetlen vidéki szamurájok is egyre inkább saját magukat, és a császárt látták volna újra hatalmon.
A nyugati befolyás tehát további feszültségeket szított, de nem ez volt az egyedüli oka annak, hogy a bakufut egyre elavultabbnak gondolta mindenki. A kasztrendszer alján lévő kereskedők (akiket még a parasztok és kézművesek is megelőztek a sorban) egyre gazdagabbak lettek, és a szamurájok, akik elméletileg a ranglétra felsőbb részén foglaltak helyet egyre feleslegesebbé váltak, és egyre inkább elszegényedtek.
Az 1853-tól 1868-ig, vagyis Perry érkezésétől a sógunátus megdöntéséig tartó időszak a bakumatsu címszóval került a történelemkönyvekbe, vagyis ez volt a „bakufu vége”. [9]
A korszakot az elejével összehasonlítva látható a hatalmas változás a társadalmi struktúrában. A sátorkormányzat alkonyán már nem csak a szamurájoknak adatott meg a tanulás, hanem mindenkinek. A rangok elértéktelenedtek, a kormányzati bürokrácia egyre csak nőtt, egyre több tanult emberre lett szükség.
1868-ban a Meiji-restaurációnak nevezett folyamat elindulásával a Tokugawa-bakufu, és vele az Edo-korszak is véget ért. A megújulás során Japán megnyitotta kapuit a világ felé, létrehozták az első alkotmányt. A császár korlátlan uralmat kapott, minisztériumok alakultak, létrejött az első parlament, és a főváros Kiotó helyett Tokió lett. Az első nagy oktatási modernizációs folyamat is Meiji császár (1868-1912) korában indult meg, amikor Japán végül kénytelen volt az oktatásügyét is külföldhöz igazítania. Ez az oktatási reform, az előzetes tervek szerint is, később gyakorlatban is Japán világhatalommá válásának első lépéseként szolgált. [10]

VII. ÖSSZEGZÉS

Ahogyan Gordon Gy. János is írja, a japán oktatás sikertörténete a második világháborút követő időszakban kezdődött. Ez a sikertörténet azonban nem egyik napról a másikra íródott meg, hanem hosszas felvezetést követően, nagyon sok próbálkozás után. A főpróbának az Edo-korszakot lehetett tekinteni, ahol az oktatási rendszer egyre nagyobb ütemben kezdett fejlődni és kapott egy szilárd alapot.

A sorozat célja az Edo-korig megformálódott rendszer bemutatása volt. A felhasznált irodalmak mindegyike jól alátámasztja az itt leírtakat és bár előfordulnak kisebb eltérések – főként a számadatokban –, ezek sok esetben a korabeli japán források csúsztatásaiból adódhatnak. Úgy gondolom, hogy a lényeg, a népoktatás mikéntjének képe ennyiből is szépen kirajzolódott. A nagy hatások; a konfucianizmus, buddhizmus és a sógunátus ereje az oktatás egy színes eszközparkját vonultatta fel a korszakban, ami a növekvő polgári és köznépi befolyás időszaka lett. A végére az erőviszonyok teljesen megváltoztak és ennek az elkövetkezendő érában nagyon érdekes folyományai lesznek.

Ez a sorozat egy időre most megszűnik, hogy újra beleássam magam a témába, hogy a későbbiek során, kibővítve tovább folytathassam a japán oktatás bemutatását egészen napjainkig bezárólag. Célom, hogy végül az elmúlt rendszerek és a jelenleg is fennálló rendszert összevetve megtaláljam a választ arra, hogy ebben a sikertörténetben melyek azok az elemek, amelyek egy olyan nyugati országban is, mint Magyarország, sikerre vihetnék a népoktatást.