Mivel sok londoni magyar történetét olvastam el, mielőtt én is leléceltem volna otthonról és ezekben a történetekben sok hasznos dolgot találtam, elmesélem én is a saját történetemet, hátha valaki segítségére leszek vele.

Kilenc hónapja gyarapítom a londoni magyarok táborát és nagyjából kilenc hónapja érzem azt, hogy nem igazán tudok mire panaszkodni. Részint azért nem, mert itt az annyira nem szokás, részint meg azért, mert tényleg csak nagyítóval találhatnék olyan dolgokat, amikre panaszom lehetne, de azok olyan apróságok, amiket ha felhoznék, már tuti megkapnám sokaktól, hogy Magyarországon meg éheznek… Pedig higgyétek el, hogy szurkolok, hogy odahaza is jól menjenek a dolgok és nagyon örültem annak is, hogy már ti is vásárolhattok vasárnap is. Nem mintha így kevesebben éheznének majd, de én bizakodó vagyok tényleg, hiszen most hallom, hogy hamarosan a nyerstej áfája is csökken.

Tavaly nyáron, amikor manga cum laury lediplomáztam a Buddhista Főiskolán (japán szakirányon), megkérdezték tőlem a védés után, hogy mégis mi a jó isteneket fogok én kezdeni ezután, hogy ne halljak éhen. Gondolom a vizsgabizottság is jól átlátta a helyzetet, hogy annyira nem kapkodnak a buddhista tanítók után Magyarországon és jelenleg egy vallásfilozófia gyár sem tart felvételt. Én persze senkinek nem akartam kimutatni akkor, hogy elkúrtam és valóban itt a vége mindennek, mert nem fogok kelleni sehova, ezért odamondtam a bizottságnak, hogy én bizony megyek ki Londonba és egy japán cégnél fogok dolgozni. Ez persze abban a pillanatban akkora kamu volt, mint ide Felcsút, de csak nem fogom azt mondani nekik, hogy átveszem a diplomám, és az alamizsnás szilkét (ami a diplomával jár a főiskolán), majd próbálok a Blahán összeszedni bele minden nap 10-20 deka meggyes-csokis aprósütire-, és ugyanennyi sajtos pogácsára valót, amit majd a mutatványos pékségben vehetek meg egyik volt évfolyamtársamtól, akit ellentétben velem felvettek kiszolgálónak, mert neki még volt érvényes START kártyája. Apropó START kártya. Emlékszem azt még a középsuli után váltottam ki, amikor leléptem az ötödévről. Akkor, amikor megkérdezte egyik tanárom, hogy mégis mi a jó isteneket fogok én kezdeni ezután, hogy ne halljak éhen, azt kamuztam, hogy egy utazási irodában fogok dolgozni. Mégsem fogom azt mondani neki, hogy nem tudom. Ismerős szitu, mi? Akkor a füllentésem után nagyjából 2-3 hónapra rá megkeresett egyik ismerős, akinél egyszer nyári munkán dolgoztam (egy utazási irodában), hogy nem-e lenne-e kedvem-e dolgozni egy most nyíló utazási irodában. Volt kedvem és le is húztam ott két évet a fősuliig. A fősuli végén aztán a már fentebb leírt második ilyen orbitális kamu dumát is bevetettem, aztán lássatok csodát, most egy londoni japán cégnél dolgozom. A különbség a két történet között, hogy míg az első ilyen füllentésnél az isteni gondviselés intézte nekem az életemet, addig a másodiknál nem volt semmiféle deus ex machina, csak én voltam, és egy itókásabb nyári estén azon kaptam magam, hogy vettem egy repülőjegyet szeptember harmadikai indulással Londonba.

“Ebbe a lakásba nincs tejföl, te meg repülőjegyeket vásárolsz.” - Ordítja le fiát a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan… c. magyar film apa figurája, miután fiacskája egy itókásabb éjszaka után nullázza a számláját egy repjegy vételével. Nálunk ilyesmiről nem volt szó. A családnak már elkezdtem beadagolni, hogy nagyon neki sem állok az otthoni munkakeresésnek, mert amúgy sem kapnék azzal a végzettséggel semmilyen korrekt melót, amivel el tudnék végre otthonról költözni és meg tudnék állni a saját lábamon. Azt már akkor is tudtam, hogy tőlünk nyugatabbra ezek a dolgok sokkal könnyebben beválthatók, mivel egy minimálbérből is bőven eléldegélhet az ember, mert errefelé a minimálbér azt jelenti, hogy még így is könnyen eléldegélhetsz, persze csak ha nem költesz havonta olyan drága dolgokra, mint útfelújítás saját pénzből, pénzküldés haza, hogy ne haljon éhen a család és a kölcsönök is vissza legyenek fizetve. A londoni ismerőseim egy része ugyanis minimálbért keres és így is rengeteg pénzt félre tudnak tenni havonta úgy, hogy nem kell spórolniuk sem, de futja évente több mozira (!), utazásra (!!), autóra (!!!), meg ilyen luxus dolgokra.

Mivel egy kicsit beszéltem angolul is, japánul is, és veszíteni valóm sem volt, így fogtam a spórolt pénzem és nekivágtam a kalandnak. (Nem árt a nyelvtudás, de ha nincs, ne ijedj meg, mert elég sok ismerősöm a hosszú évek alatt sem tanult meg angolul és mégis van munkájuk konyhán, kertészetben, autómosóban.) Azt azért hozzá kell tennem, hogy volt egy útitársam, aki szintén abból a községből vándorolt ki, majd vándorolt be Londonba, ahonnan én. Ő is tanító volt, na nem az a buddhista féle, hanem rendes, általános iskolai. Veszíteni valója neki sem sok volt amúgy, hiszen őt meg azon a nyáron helyezték át egy másik iskolába, ami már nem a lakóhelyünkön volt, és ahova esze ágában sem volt ingázni azért a pénzért, amivel a pedagógusok szemét szúrják ki manapság. 

Az, hogy ketten vágtunk neki az útnak, sok esetben könnyebbé tette a dolgot, de voltak helyzetek, amikor még ez sem segített. Szállást ugyanis Magyarországról szinte képtelenség volt foglalni. Az ügynökségek szóba sem álltak velünk onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy Magyarországon vagyunk és még nincs munkánk a UK-ban. Kénytelenek voltunk magyar szállásadóktól szobát bérelni. Sok rosszat olvastam ezekről a magyarokról és úgy általánosan a londoni magyarokról, de nekem idáig nem nagyon vannak negatív tapasztalataim ezzel kapcsolatban. Ami mégis van, arról írni fogok.

Ismerősöm, aki 4-5 éve él már itt, bemutatta egy ismerősét, aki történetesen szobákat ad ki Kelet-Londonban és mivel az indulásig már csak napjaink voltak (augusztus 26-án beszéltük le a szállást, szeptember 3-án érkeztünk meg), nem válogattunk lecsaptunk a szobára, mondván, hogy bármi jó lesz, csak ne kelljen az utcán aludni. Az ugyanis nem volt kérdés, hogy a repülőre fel fogunk szállni, ha lesz szállás, ha nem, akkor is. A házban kilencen voltuk, nyolc magyar, egy nigériai. Mindenki rendes és segítőkész volt velünk frissen érkezettekkel, bár egymással elég gyakran ordítottak. Jut eszembe, erről egy suta vers is született az egyik nyüzsgősebb éjszakán.

Este van, este van: én már nyugalomba!

A fene sem gondolta volna, hogy létezik ilyen szűk szoba.

Angyal szállt át a házon, senki nem matat,

Épp csak a bojler zúg, majd örökre elhallgat.

A csendben mintha lába kelne valamennyi aszpirinnek,

Majd hirtelen nyoma sem marad az idillnek:

“Akkor menj a ribancodhoz te geci!” - ordít fentről a lány,

“Főzni sem tudsz, te hülye picsa!” - kontráz a fiú a balján.

Csapong a szomszéd a cigijét sodorván,

valaki épp fekáliát ken a WC falán.

 

Bár azt a tanácsot kaptam egy lazább életmódot folytató ismerősömtől, hogy az első 1-2 héten ne csináljak semmit városnézésen kívül, én azért csak elkezdtem gőzerővel intézni a papírügyeket (számlanyitás, NI number) és regisztráltam két japán ügynökséghez is. Tudjátok, ha már azt kamuztam, hogy japán cégnél fogok dolgozni Londonban, akkor legyen az tényleg úgy. A japán ügynökségeknél meginterjúvoltattak, elláttak jó tanácsokkal, az egyiknél még interjú szituációkat is gyakoroltunk japánul és angolul is. Ismét csak azt tudom mondani, hogy mindenki segítőkész volt és a regisztrációt követő napokban már hívtak is, hogy itt és itt intéztek nekem állásinterjúkat, mikor tudnék menni (ezért nekem egy fillért sem kellett fizetni). Mivel más dolgom sem volt, nekiindultam és szinte minden napra jutott egy interjú. Nem is részletezem, elég annyi hozzá, hogy míg Magyarországon az ilyen interjúk gondolatától is ideges lettem, itt kellemes légkörben, minden interjú flottul zajlott. Volt, ahol nekem kellett eladnom magam, de volt olyan hely is, ahol mintha cég próbálta volna eladni magát nekem, hogy menjek hozzájuk dolgozni. Aztán amikor majdnem rábólintottam egy konyhai munkára (nem mosogatás, rendes szakács meló), pont addigra jött meg egy másik interjú eredmény. Itt teszem hozzá, hogy a konyhai melóra úgy vettek volna fel, hogy behívtak egyik nap próbára, ahova nulla konyhai tapasztalattal mentem és még így is azt mondták, hogy várnak vissza. Egy kis izakayát tessenek elképzelni, ahol a japán főnökasszonyon kívül más japán nem is volt, így csak az angolt tudtam volna gyakorolni és osztani az észt az ott dolgozóknak, hogy akkor most az oyakodon című étel miért is oyakodon (tényleg megkérdezték és nem azért, mert próbára akarták tenni a japán tudásom). Tanulság ebből: munkát találni Londonban gyerekjáték. Sőt, ha elég talpraesett vagy, akkor akármilyen extra végzettség nélkül is találhatsz JÓ munkát. Ha meg bármi jó, akkor pedig akár már az érkezésed hetében elkezdhetsz mosogatni, takarítani nagyjából akárhol, mert az ilyen munkákra meg végképp a külföldieket várják. Arra azonban érdemes ügyelni, hogy szerződést adjanak (ehhez pedig azért nem árt az NI).

Szóval egy szeptember 16-án lezajlott interjú után 18-án már kezdhettem is egy elég nagy, japán élelmiszereket, konyhai eszközöket, könyveket árusító cégnek az online részlegében. Beteljesedett tehát amit előtte pár hónappal terítettem vizsgabizottság elé. Hatalmas fordulatot vett az életem. Szeptember 3-án még csak pislogtam a nagy londoni forgatagban, 18-án meg már az első munkanapomat töltöttem egy olyan helyen, ahova szinte elképzeltem magamat hónapokkal előtte.

Ezen a helyen dolgozom még most is kilenc hónappal később és még mindig nagyon meg vagyok mindennel elégedve. Jó fizetés, jó légkör, rendes kollégák, rendes vezetőség (jó részük japán és emiatt többet kommunikálok japánul, mint angolul, aminek ugyancsak nagyon örülök). A sok pozitívum mellett pedig elhalványul az a pár apróság is, ami kicsit kedvemet szegte az elején. Mert nem volt egyszerű például számlát nyitni, nem volt egyszerű kijönni a pénzből az első fizetésig (meg, hogy vajon elég lesz-e a pénz az első fizetésig), nem volt egyszerű aludni, miközben a fölöttem lévő szobában “büdösgecitakarodjakurvádhoz” kíséretében tértek nyugovóra, nem volt egyszerű belenyugodni, hogy felesleges tejet vennem, mert a közös hűtőből úgyis kiisszák mire hozzájutnék, és nem volt egyszerű a kakával összekent WC falak között végezni a dolgomat. Ezek a problémák persze még így is fel vannak nagyítva, hogy a cikk informatívan legyen szórakoztató, és nem igen tudok felhozni olyan példát, amivel lebeszélnélek, hogy utazz és próbáld ki magad más országokban is, ha teheted.

A tömegszállásból aztán sikerült február 14-én átköltöznöm egy kevésbé tömegszállásra, ahol most csak négyen lakunk, két szobában (van még egy szoba, ami üresen áll). Rendes volt mindenki az előző helyen is, de ha ott rendesek voltak, akkor itt egyszerűen tökéletesek a lakók. Nincs ordibálás, mindenki rendet tart maga után (az előző helyen csak mindenki a másikra mutogatott, így például a teli szemeteszsák is csak a konyha közepéig jutott és nem ki a tárolóhoz).  A legnagyobb pozitívuma a helynek pedig az, hogy 15-20 perc sétára van a munkahelyemtől. Nem kell tehát korán kelnem (8:15-kor kelek) és nem kell a méregdrága bérletekre költenem a fizetésemet (eddig 160 fontomba került a havi bérlet).

Nemrég két hétre hazalátogattam a család és az egy-két barát miatt, akik otthon maradtak. Úgy tértem vissza Magyarországról, hogy nem ettem halászlét, se túrórudit, se mást, amivel próbálnak minket hazacsalni, de még itt sem ettem fish and chipset és nem is ez tart itt. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem a parasztvakítás miatt költözöm majd haza, viszont nagy szerepe volt a parasztvakításnak abban, hogy eljöttem otthonról. Bevándorlók vannak itt is, sőt Londonban szinte mások sincsenek, mégis működik minden rendben. Nem vernek meg, vagy ordítanak le, mert elveszem a munkájukat, nem röhögnek ki, ha rossz az angolom. Csak azért írom le ezeket is mert otthon több ember óvva intett az ideköltözéstől, mert szerintük itt is az fajta idegengyűlölet megy, mint otthon. Nem megy, sőt a tapasztalataim alapján mondhatom, hogy itt valahogy még nem szitokszó a “liberális”, “bevándorló” sem. Persze lehet, hogy eddig csak tényleg én voltam baromi mázlista, hogy ilyen pöpecül összejött minden.

Hogy mit hoz a jövő azt nem tudom, de az biztos, hogy bárhol is leszek, boldogan fogok visszaemlékezni az időre, amit a második legnagyobb magyar városban töltöttem.

Most pedig jöjjön Romhányi Józseftől a Kutyabolha:

Születtem Dolhán, egy kutyán, tizenkettőben, Gezarol után.
Atyám paraszti sorban élt egy lobogós gatyán.
Anyám egy cipész vérét kicsikarva átment a kisiparba.
Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet,
s a csípésem jelentősen viszketett.
Lakókutyám egy kis pulipintyó, mint jó suba betakart,
de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra:
átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra,
mely nemsoká a plébános ebe lett.
Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett.
A lelkem felkészült, s a tornácon, hol este a lelkész ült,
magam is reverendába bújtam, ám az új tan,
s a jámborság nem kötött le sokáig.
Megláttam másnap a szakácsnő bokáit,
fogtam magam s kiugrottam.
De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag.
Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom,
és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom.
Nem maradtam egy estet sem, megszöktem a sekrestyésben,
aki velem a kocsmába tántorgott. Magához vett a kántor ott,
s hogy lett tanyám egy tanár úr nadrágja?
– Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében.
Én megértem!Így kerültem iskolába,
amit néhány diákban tisztességgel kijártam.
Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott,
de mivel az osztály sűrűn vakarózott,
szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba!
Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre.
Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam,
mégis, pályám érdekében addig benne éldegéltem,
amíg a rég áhított fővárosba szállított.
Az elnök egy kis színésznőt szeretett.
Így kaptam szerepet az egyik színpadon.
De nem szerepeltem soha a színlapon,
mert atyám tanácsa mindig bennem marad:
“Sohase engedd kinyomni magad!”
Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba.
Az öltöző pad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat.
Ám az én művésznőm felelőtlen fruska,
ráerőszakolt egy színikritikusra.
Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem,
de rágós volt, fanyar, avas és vértelen,
ezért ugrottam át Önhöz néhány napra,
többi rajongómat inkább megváratva.
Csináljunk most együtt egy jó csípős darabot.
…S ezzel a bolha jól belém harapott.
Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan.
Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan!
Veszítve karriert, nagy lakomát,
riadtan menekült az ablakon át.
Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva,
s lett, ami volt: kutyabolha.

 

Kis kiegészítés:

Köszönöm a hozzászólásokat! Kicsit ledöbbentem némelyiken, mert baromira nem gondoltam, hogy ilyen irányba megy el a beszélgetés, ezért le kellett tiltsam a további hozzászólásokat. Amikor már nem is engem, hanem egymást szidjátok, az már végképp nem vág egybe a blog irányelveivel. A posztom arról szólt, hogy kitűztem egy célt és azt sikerült elérnem (mindezt próbáltam lazán, humorosan átadni). Elindultam egy úton, haladok felfelé a céges ranglétrán és boldog vagyok, mert remek emberekkel találkozom, lehetőségem van fejlődni és sehonnan nem érzem azt a rosszindulatot, amit némely hozzászólásból ma tapasztaltam. Nem fogom ennél részletesebben leírni, hogy mennyi fizetést kapok, mennyit költök, mire költök, mert ez senkire nem tartozik és itt most tényleg nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy otthon nem tudtam volna így a nulláról elindulni (nem volt szerencsém és nem hoztam jó döntéseket, valamint egy kicsit megtörtént a rendszer lelkileg), itt pedig könnyen sikerült, ezért örülök, hogy bár nehéz szívvel, de megléptem, hogy eljöjjek otthonról és nekikezdjek valami újnak. Ha egyszer hazatérek rengeteg tapasztalattal fogom ezt megtenni, mert ez a lehetőség, hogy két nyelvet is gyakorolhatok, miközben stersszmentesen élvezem a munkámat nekem mindent megér. Otthon az első hivatalos munkám úgy végződött, hogy a munkáltatóm nem fizetett ki, csak egy munkaügyi per után. Nem voltak kellemes tapasztalataim más munkákkal kapcsolatban sem, ezért nekem ez a helyzet, hogy rendesen kifizetnek és érzékeltetik rengeteg féle juttatással, hogy jól dolgozom teljesen új. A japán kultúra tanulmányozása a hobbim, most ebben dolgozhatom. Ha alja munka lenne azt sem bánnám. Otthon sem bánnám, ha úgy megfizetnék, hogy ne azon kelljen gondolkodnom, hogy kitől kérjek kölcsön a hónap végén. Itt jegyzem meg, hogy egyik családtagom többedmagával él egy albérletben Budapesten és egy fillérje nem marad a hónap végére. Ő is azt csinálja, amit szeret, de otthon ez nem kifizetődő neki sem. Én sem szeretnék olyan munkát végezni, amivel jól keresek, de nem szeretem csinálni és mivel japán cégnél otthon nem tudtam elhelyezkedni, így evidensnek tűnt, hogy megpróbálom külföldön. Lehet tényleg lúzer vagyok, hogy minden apróságnak tudok örülni, de egyszerűen nem tudnék úgy élni, hogy mindenben csak a rosszat lássam. Ha már látom valamiben a rosszat és tudok ellene tenni, akkor teszek is. Ha meg azt látom, hogy valaki rossz úton jár, azt esetleg ügyes eszközökkel (upája) próbálom meggyőzni, de semmiképpen nem úgy, ahogy itt némely hozzászóló. Mindenkinek mások az igényei, de mindenki a boldogulását keresi. Én itt most jelenleg jól érzem magam és éppen ezért elég furcsa, hogy próbálnak meggyőzni arról, hogy nem is érzem magam jól (??? :D).
Még egyszer: ez a poszt arról szólt, hogy érdemes kockáztatni, ha vannak céljaid, mert lehet, hogy tök jól összejön minden. Nekem perpill tök jól összejött minden és várom, hogy még ennél is jobb legyen, mert minden jel erre mutat.

A fősulis részhez:
A suli kiválasztásánál az első szempontom az volt, hogy japánul tanulhatok, amit majd egy japán cégnél kamatoztathatok. Azt már az elején tudtam, hogy nem a diplomával fogok munkát találni, nem is azért jelentkeztem. A felsőbb szintű japán nyelvvizsgát viszont a sulinak köszönhetően megszereztem. Mindezek után pedig hálás vagyok az intézménynek és a tanáraimnak.