Báthory Erzsébet, Mata Hari, Nagy Katalin, Kleopátra és még akár sorolhatnám is. Mindannyian olyan nagyhatalmú, rettegett és veszélyes asszonyai voltak a történelemnek, hogy nevük máig fennmaradt és nem hiányozhatnak az iskolai történelemkönyvekből sem. Ilyen asszonyállatokat Japán is szült és bár hírük hozzánk csak igen későn jutott el – már ha eljutott egyáltalán – nyugati társaikkal szemben nincs okuk szégyenkezni.

Ahogyan a nyugati mitológiának, úgy a japán mitológiának is megvannak a mitikus női alakjai, melyek az éppen aktuális társadalmi hatások eredményeként születtek meg. Az évszázadok során a nők helyzete sokat változott mind pozitív mind pedig negatív irányban. Nehéz elhinni, de még egy olyan férfiközpontú országnak, mint Japánnak is volt egykoron egy (sámán) uralkodónője, akit Himikōnak hívtak. Róla az ősi kínai írások említésszerűen bár, de foglalkoztak és azt tartották róla, hogy még időszámításunk előtt 30 kisebb államot egyesített a királyságában. Azonban uralkodása után a nők hosszú időre a háttérbe szorultak és csak az Edo-kor végén, a Meiji-kor elején kezdték el újra szárnyaikat bontogatni, ahonnan ismét megszaporodtak az erős női alakok és erős nők hordákban történő ámokfutásai. Ha egy nagyot ugrom, ilyen volt például 1970-es évek környékén a női felszabadítási mozgalom (joseikaihōundō, 女性解放運動 – fontos szó, érdemes megjegyezni) amikor a nők egyenjogúságát hirdetve az üzenetük egyik részeként elégették a melltartóikat. Ez a tett persze a társadalomnak nem volt káros és nem végződött vérfürdővel, de a melltartók szemszögéből nézve már más a helyzet. Képzeljétek el, hogy szegények minden erejükkel azon vannak, hogy ellássák melltartóságuk lényegét, aztán elszánt nők kirántják a komód fiókját, majd, mint utolsó gazembereket kikapják belőle őket és sokak szeme láttára tűzbe vetik mindet. Ahhoz azonban, hogy megértsük miért fajultak melltartóégetésig a dolgok, egy kicsit vissza kell még térnünk a mítoszok világába.

Évától a vasorrú bábáig 

Számos kultúra mutatja be a nőt gonoszak, tisztátalannak (ha nem is gonoszak, de valami egyetemesen kikiáltott jó elrontóinak). A kínai mitológiában a nő a yin, minden, ami sötét, logikátlan. Ezt ellensúlyozandó ott a férfi princípium, a yang, ami világos, logikus. A balinéz mitológiában Rangda a gyermekevő boszorkány küzd a férfival, a jó lelkek vezetőjével Baronnal. Ugyanígy a japán mitológiában is a nő a destruktív, romboló fél, ő az, aki szeszélyes, kiszámíthatatlan és ennek okán félelmetes. Ott vannak a világ teremtői, Izanami a női princípium, aki végül az alvilág foglya maradt és Izanagi, a férfi princípium, aki felemelkedett onnan. Történetük szerint Izanami bosszúból minden nap elvesz ezer halandó életet, míg Izanagi ezerötszáz életet ad vissza. A női szeszély és károkozás aztán ahogy a fényességes Amaterasu napistenben is megjelenik, megjelenik a sötét, szörnyűséges yamanbában, azaz hegyi boszorkányban is, akinek áldozatai túlnyomó többségben férfiak. Hegyen él, mert a hegy a japán mondakörben egy transzcendens hely, egy külön világ. Karaktere (jótevő és rosszakaró formában is) sok animében visszaköszön. Izumi Kyōka egy remek elbeszélése ebben a témakörben a The Saint of Mt. Koya, mely magyarul is olvasható a Szentek és Démonok kötetben. Kísértetéjesen hasonló mítosz a „vagina dentata” – eredete nem japán, de készült már japán film is a témában –, amelynek tárgya kulturális metaforája a férfiak kasztrációs félelmének és egyben a nők önvédelmi, egyenjogúsági harcának. Ezeket a mítoszokat érezhetően férfiak teremtették, akik attól féltek, hogy a nők ereje veszélyeztetheti az általuk kialakított rendet. Bezzeg, ha az ő kezükbe is adtak volna íróeszközt…
A Heian-korban (794-1185) aztán elindult egy lassú változás, amikor már a nők is írhattak, majd az Edo-kor vége felé (~1867), a Meiji-korba belépve még nagyobb teret kaptak. Már nem csak tanulhattak, taníthattak is. A többség azonban még mindig el volt nyomva.
A 20. század elején a feminista művészek (Hiratsuka Raichō, Enchi Fumiko, Yoshiya Nobuko) nagy erőkkel kezdtek bele a pozitív női kép visszaállításába. Megszületett egy újgenerációs nő, aki erős volt, de már nem evett férfiakat. Legalábbis olyanokat nem, akik ezt nem érdemelték meg.
A pozitív image felépítését sokan nehezítették, így a következő történet szereplője is.

Az Abe Sada incidens 

1936. május 18-án történt egy gyilkosság, amely egész Japánt sokkolta. A vérengzés Abe Sada jiken-ként vonult be a történelembe. Egyik főszereplője egy fiatal nő Abe Sada volt, a másik fél pedig a pórul járt szeretője Ishida Kichizō, akit a nő annyira szeretett és annyira félt, hogy elveszíti, hogy inkább megölt, majd nemesebb szervétől is megfosztotta. A férfi vérével azt írta Ishida mellkasára, hogy „Sada, Kichi futari-kiri” (Sada és Kichi örökké együtt.). A csonkított testrészt becsomagolva és magánál tartva addig sétált a városban, amíg pár nappal később el nem kapták a rend őrei.  A történet tényleg sokkoló és egyértelműen a démoni-nő a bűnös. Legalábbis addig egyértelműen ő, amíg ki nem derül, hogy egy ismerőse 15 éves korában megerőszakolta, aminek hatására negatív irányt vett mentális állapota és ezzel viselkedése is. Ezt csak súlyosbította, hogy szülei eladták egy gésaháznak és az ott ért sorozatos kudarcait követően egy bordélyházban kezdett el dolgozni, majd ezután ismerkedett meg későbbi áldozatával. Abe Sada történetét később több soron feldolgozták. Az Oshima Nagisa rendezte Érzékek Birodalma című film világszerte igen nagy vihart is kavart. A nőt a média is felkapta és miután amnesztiát kapott, műsorokban szerepelt, interjúkat adott. 1970-ben eltűnt és máig nem derült ki, hogy hol és meddig élhetett. Érdekes, hogy míg a világháború előtt Abe Sada-ra azért tekintettek rosszlányként, mert gyilkolt, a világháború után ehhez a rossz attitűdhöz társult az is, hogy ő volt az, aki elcsábította, ösztönözte a férfit, hogy csalja feleségét. Abe Sada lett maga a heroin, ami romlásba viszi az embert.

Városi boszorkányok 

Manapság is folytatódik a japán nők térhódítása és lehet nemsokára billen a mérleg. Ez apró jelekből is leszűrhető. Anno a nemzetközi japán nyelvvizsgán a magnóhallgatós feladatokban szereplő cégvezetők, osztályvezetők kivétel nélkül mind férfiak voltak. A két-három éves feladatokban szereplő vezetők már túlnyomórészt női hangok és igen parancsolók. Ugyanez igaz a házastárs beszélget feladatoknál is, ahol a férfi jó, ha meghúzza magát és inkább hagyja az asszonyt dönteni és intézni a dolgokat a saját kénye-kedve szerint. A világ tehát változik. Jó példák még erre azok az új divatirányzatok is, melyek arra hívják fel a férfiemberek figyelmét, hogy „Figyelj, rosszlány vagyok!”. Ugyanis divatosak lettek a rosszlányok. A trend neve, amely a 90-es években jelent meg és 2000-ben élte aranykorát a ganguro (fekete arc) és a jellemzője, hogy a fiatal lányok arcukat vastag sminkkel borítják be, bőrüket aranybarnára kenik és/vagy égetik a szoláriumban, iskolai egyenruhát viselnek és a sötét bőr hatására szinte világít a szőkére festett hajuk. Ez a fekete bőr és smink a mindenkori japán szépségideálnak szöges ellentéte, így nem csoda, hogy nem nézik jó szemmel ezeket a lányokat. Ez pedig csak a jéghegy csúcsa, ugyanis vannak, akiknek ez sem elég. A ganguro-nak megjelent egy extrémebb alfaja is a yamanba és manba. Itt a bőr még feketébb, melyet fehér sminkekkel tesznek még szembetűnőbbé. Ennek a fiú változata is létezik, ugyanezekkel a szabályokkal. Fiúk! Miért? A yamanba kifejezés pedig ismerős lehet azoknak, akik figyelmesen olvastak idáig: A fiatalok a hegyi boszorkánytól kölcsönözték a nevet, aki sokszor ezekkel a jegyekkel rendelkezett. Csak remélni tudom, hogy unalmukban a kannibalizmust nem fogják átvenni tőle.

A mangákban és animékben felsorakoztatott rosszlányok szinte mindegyikének viselkedése visszavezethető a régi mitikus történetekben szerepelt női figurák sérelmeihez, legyen az szerelmi összetűzés, rangbéli különbség, vagy a férfi nővel szembeni félelméből adódó kirekesztés. Máig ezekből élnek, mint ahogy mi is például a bibliai Éva rossz döntését dolgozzuk fel újra és újra, majd rójuk fel – még ha csak viccből is – a nőknek. Ebből a szempontból nézve az előbbi állításom miszerint a világ változik, már nem is annyira állja meg a helyét, sőt mondhatni, hogy semmit nem változott. A nő és a férfi harca örök és bizony ebben a harcban kellenek a rosszlányok is, hogy az erőviszonyok még kiegyenlítettebbek legyenek.