2024 Március 1-jén veszítettük el Toriyama Akirát, a manga művészet egyik legnagyobb alakját. A legtöbben valószínűleg a Dragon Ball kapcsán ismerték, és esetleg az annak idején Magyarországon is kibontakozott, a műfaj félreértéséből és az anime vélt „agresszivitásából” fakadó társadalmi „cirkusz” miatt. Amit viszont talán csak az igazi rajongók tudnak, hogy Toriyama jellemileg kevésbé állt közel a későbbi, monotonabb és véresebb shōnen (12-18 éves fiúknak szánt mangák és animék) műfajához. Az ő igazi terepe a gag (komikus betét, gegek sora) volt, és utolsó nagy munkájával, a Dragon Ball Daima-val is ide tért vissza, ami egy méltó és bensőséges lezárása lett életének és karrierjének. Ez az írás, habár a Daima köré összpontosul, azt is szeretné megfejteni, hogy mi jelentette Toriyama esszenciáját. 

A Kezdetek és az Aranykor: Dr. Slump

Akira Toriyama első és rögtön nagysikerű műve a Dr. Slump című mangája volt, amely 1980 és 1984 között futott a Weekly Shōnen Jump magazinban. Ez egy tiszta, eszement komédia Norimaki Senbei (a perverz) professzor és az ő szupererős, ártatlan robotlánya, Norimaki Arale kalandjairól a fura Pingvin-falván (Penguin Village). A manga méltán vált híressé abszurd humora, a szürreális helyzetei és a vizuális poénjai okán, hiszen ez volt a geg manga lényege is: kiszámíthatatlan és a logika bármikor feláldozható egy jó poénért.

Történetünk főszereplője Norimaki Senbei (Dr. Slump, akit tévesen sokan Dr. Skunku-nak hívnak, ami bűzös borzot jelent), egy kattant tudós, aki Penguin faluban éli cseppet sem szokványos agglegény életét. Megépít egy robotlányt, aki szinte teljesen tökéletes, emberfeletti erővel rendelkezik, csupán csak a szeme rossz. Ezt orvosolják is gyorsan egy szemüveggel és az Arale-nak elkeresztelt robotlány rászabadul a világra. Így lesz a 28 éves professzornak hirtelen egy 13 éves lánya vagy húga (attól függ kivel beszél Senbei-san), akinek még orrlyuka sincs, de ez kit érdekel, hiszen a többieknek sincs, és hát ez így jó ahogy van, hiszen nem fog kifolyni belőle a takony (ezt nem én mondom, ők mondták). A történet tele van meta viccekkel, ahol saját magukra reflektálnak és itt mindenki tisztában van azzal, hogy egy mangában/animében léteznek, így bármi elképzelhető és bármire képesek. Még maga a szerző is belerajzolta magát a történetbe, hogy olykor-olykor elmagyarázza a helyzetet (ha például egy Alien nem ért rá erre a szerepre), vagy, hogy rendbe tegye az elszabadult poklot.

Az igazi senbei és arale (bocs, de nem tellett jobb rajzra)

A Dragon Ball: A Kung Fu és a Komédia Ötvözete

Amikor Toriyama elérkezettnek érezte az időt Dr. Slump sorozatának a befejezésére, kiadója, a Shūeisha csak úgy engedélyezte, ha röviddel ezután egy új sorozatot indít náluk (ez volt a Dragon Ball). A Dr. Slump 1984-ben 18 kötet után ért véget, de a bolondos robotlányt még láthattuk utána is vendégszerepelni a Dragon Ballban.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Dragon Ball 1984-ben indult útjára (az anime 1986-ban), sok karakterdizájnt és történetszálat felhasználva a Dr. Slump mangából. Toriyama és szerkesztője, Kazuhiko Torishima, több sikertelen egyrészes manga után döntöttek úgy, hogy Toriyama kung fu filmek iránti rajongását használják fel. Nem térek ki hosszan Torishima munkájára, de annyit érdemes megjegyezni, hogy Toriyama annyira szigorúnak tartotta, hogy kétszer is ő ihlette a történetei főgonoszát, konkétan Mashirito (Dr. Slump) és Piccolo Daimao (Dragon Ball) személyében.

Inspirációt merítettek olyan hongkongi harcművészeti filmekből, mint Bruce Lee Enter the Dragon (1973) és Jackie Chan Részeges karatemester (1978) című alkotásai. Toriyama elmondása szerint soha nem találta volna ki a Dragon Ballt, ha nem nézi meg a Részeges karatemestert, amit különösen a könnyed hangvétele miatt élvezett. Ez vezetett a jól fogadott Dragon Boy című kétrészes mangához, amely a Dragon Ball alapjává vált.

Kínai, Japán Gyökerek Nyugati Pop Kultúrával Átitatva

A Dragon Ball cselekménye és szereplői lazán a klasszikus kínai regény, a Nyugati utazás mintájára épültek:

Goku - Szun Vukong
Bulma - Tang Szanzang
Oolong - Zhu Bajie
Yamcha - Sha Vujing

A történet célját, ami a szent buddhista szövegek gyűjtése lett volna, Toriyama leegyszerűsítette hét gömb összegyűjtésére, amelyek teljesítenek egy kívánságot. Ez a koncepció a japán epikus regényből, a Nansō Satomi Hakkenden-ből (1814–1842) származott, amelyben a hősök nyolc buddhista imagyöngyöt gyűjtenek.

Ezen kívül a Star Wars, Star Trek, Superman, Alien, Óz a csodák csodája, vagy éppen Jackie Chan és a kung-fu filmek is nagy hatással voltak rá, így nem véletlen, ha egyes helyszínek, szereplők, vagy jelenetek ismerősek lehetnek. Ezek a figurák, vagy történetek már a Dr. Slump oldalain is fellelhetőek és bár nem voltak a történet szerves részei, a remek érzékkel történő elhelyezésük sokszor mosolyogtatott meg engem is. Toriyama ezeken felül sok ihletet merített az utazásai során a világhoz, amit a Dragon Ballban épített fel. Ennek példáján ott van a Harcművészeti Nagytorna helyszíne, amit Balira való utazása során álmodott meg. 

A Verekedős Műfaj Kialakulása

Habár Toriyama ragaszkodott volna a Nyugati utazás kalandos, utazós aspektusához, a kezdeti népszerűségi mutatók miatt engednie kellett a szerkesztője nyomásának, aki azt javasolta, hogy szerkesszen a történetbe több harcot kezdve a Tenkaichi Budokai-jal (Harcművészeti Nagytorna). Vonakodása ellenére Toriyama azt mondta, hogy jó érzés volt, amikor a sorozat ekkoriban népszerűbb lett, de ennek ellenére minden adandó alkalommal megpróbált visszatérni a kalandosabb, humorosabb gyökerekhez és így születhetett meg a Vörös Szalagrend története amin belül még Pingvin-falvába is visszalátogathatott egy pár őrült crossover epizódban. Mivel máshol erre már nem fogok kitérni, itt jegyzem meg, hogy Arale-san még a Dragon Ball Super animében is feltűnik és jelenlétével teljesen feje tetejére fordítja a nálánál már sokkal komolyabb történetet egy tökéletes gag epizódot létrehozva.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Dragon Ball fő csapásiránya ennek ellenére az egyre gigantikusabb harcok, az egyre erősebb ellenfelek és az egyre nagyobb szinteket átlépő hősök lettek. Ebben a folyamatos szintlépésben pedig Toriyama valószínűleg belefáradt, ezért a végső lezárás reményével nyújtotta be a terveit a kiadójának, amit ők végül elfogadtak. A manga 1994-ben, a 42. kötettel zárult le, amivel Goku átadta a stafétát a fiatalabb generációnak.

Dragon Ball Super, Dragon Ball Daima: Toriyama Búcsúja

Hosszú hosszú időre, egy két játékon kívül nem kaptunk semmilyen Dragon Ball contentet. A hosszú szünet után (amire mi nem is szünetként gondoltunk, hanem a franchise halálaként) a Dragon Ball visszatért. A Dragon Ball Super (2015-től) a Buu legyőzése és a Dragon Ball Z vége közötti „időréteget” töltötte ki, mintegy filler-ként és ez a projekt volt az eszköz arra, hogy a franchiseba új erőt leheljenek, ugyanakkor itt pedig Toriyama adta át a stafétát Toyotarōnak, aki egyre több és több teret kapott a manga szerkesztésében és megrajzolásában. Habár Toriyma ott volt mellette, hogy ötletekkel és segítséggel lássa el (“Miért rajzoltad Gotent és Trunksot izomkolosszusokká? Hisz ők még csak tinik!”), tisztán érezhető volt, hogy ez már nem az a Toriyamás íz, amit anno megszoktunk. A manga kisebb megszakításokkal folytatódott és kaptunk pár új történetet, de aztán bekövetkezett az alkotó halála és elkezdődtek a jogi viták a kiadók között, aminek hatására le kellett állni a további publikálással. Ezek a viták még mindig zajlanak, így a manga folytatásáról még nincs hír, azonban Toriyama halála előtt megajándékozott minket egy újabb anime sorozattal. Innentől viszont el is kell szakadnunk a mangától, mert a Dragon Ball Super után érkezett Toriyama utolsó nagy projektje, a Dragon Ball Daima kizárólag csak a képernyőre lett megálmodva és maximálisan visszatért ahhoz a kezdeti Toriyamás stílushoz, amit anno annyira szerettünk.

Ez a projekt a Dragon Ball franchise 40. évfordulójára készült, és felfogható úgy is, mint Toriyama saját GT sorozata (a GT nem Toriyama munkája volt és csak minimálisan segédkezett rajta), ahonnan átemelte mindazt, ami tetszett neki benne. Ő tervezte meg a sorozat alaptörténetét, a főszereplők, a helyszínek és a különféle szerkezetek dizájnját is.

Vissza a Komédiához és az RPG-khez

A Daima a Dragon Ball Z és a Dragon Ball Super eseményei között helyezkedik el (egy végső projekthez felesleges újranyitni egy lezárt történetet, nem igaz?). Goku és barátai egy összeesküvés áldozatai lesznek, amelynek eredményeként szinte az összes főszereplő visszaváltozik gyerekkori, „mini” változatává. Bár megtartják felnőttkori erejüket és emlékeiket, hőseinknek egy új, ismeretlen világot kell felfedezniük, hogy visszaváltozhassanak a felnőtt önmagukba.

Habár a Dragon Ball hatalmas fejlődésen ment keresztül az évek alatt mind karakterekben, történetben és a tét a végére már az univerzum megmentése lett, a Daimának esze ágában sincs ezt a vonalat követni. Hatalmas potenciál lett volna ebben a sorozatban is, hogy például tovább mélyítsék a karaktereket (pl. Piccolo múltja és eredete vagy Vegita várva várt győzelme Goku felett), de ehelyett kaptunk egy feel good sorozatot a maga 20 részével és habár a Démon Világot sokkal jobban megismerhettük, nem történt újabb világmegváltás. Ezzel szemben visszakaptuk a legelső Dragon Ball sorozat kalandos, utazós hangulatát, ahol a harc mellett a felfedezés és a komikus elemek is hangsúlyosak, ráadásnak több részletében is hasonlít azokra a japán szerepjátékokra (JRPG), mint a Dragon Quest vagy a Blue Dragon, amelyek készítésében nem mellesleg Toriyama is részt vett.

A Daimaban Goku kísérője a Keleti Kaioshin lesz és egy titokzatos alak a Démonvilágból, akikhez később egy fiatal lány is csatlakozik, mielőtt a csapat kiegészül a második turnussal, amikor Bulma, Vegita, Piccolo is csatlakozik hozzájuk. Elindul a Sárkánygömbök felkutatása, amiket egy mondhatni baráti bunyó és talányok megfejtése előz meg. Felüdülés, hogy a harc visszatér a fizikai küzdelmekhez (még Goku Varázsbotja is újra a történet szerves része lesz, ezzel is megidézve az ősidőket) és találékonységhoz, szemben például a Z vagy a Super gigantikus léptékű energiacsatáival. Ehhez jön hozzá a karakterek "mini" formája, ami a Toriyama-féle "chibi" (aranyos, kis méretű) stílushoz tér vissza, ami a korai Dragon Ball-ra és a Dr. Slump-ra volt jellemző. Ezzel a sorozat vizuálisan is a 80-as évek eleji Toriyama-művekhez kapcsolódik, habára a grafika tű éles és a mozifilmek minőségét idézi. Ezt a minőségi ugrást a grafikában felüdülés volt látni a Super sorozathoz képest, ahol bizony voltak arcpirítóan gagyi képkockák.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

Démonvilág, Tamagamik, Nehézségi Fokozatok

Mintha tényleg egy szerepjátékba csöppennénk, ahol csapatunkkal fel kell fedeznünk egy új világot, mini bossokkal harcolni, amiket itt a három Tamagami testesít meg, akik a Sárkánygömböket őrzik a különböző szintjein a világnak, majd az út legvégén, a legfelső szinten a főellenséget is le kell győzzük, hogy a végső jutalom is a mienk lehessen.

Kicsit járjuk körbe, hogy mi is ez a  Démonvilág (eredeti japán nevén: Makai / Daimakai), ami Toriyama által átértelmezett, központi helyszíne a sorozatnak.

A sorozat a Démonvilágot nem egyetlen helyként, hanem egy több világot magában foglaló, külön dimenzióként mutatja be, amely eltér a korábbi Dragon Ball Z utalásaitól és ahova hatalmas lebegő halak (Warp-sama) száján keresztül utazhatunk át a dimenziók között, akik egy négyszámjegyű PIN helyes bemondása után engednek át és hagyhatjuk el őket a fenekükön keresztül. 

A Démonvilág felépítése: A Három Démoni Világ

A Daimakai nem egységes, hanem egy kasztszerű rendszerben létező három különálló világból áll, amelyek között korábban szabad volt az átjárás, de most egy fényes pajzs zárja el az utat. 

1.Első Démonvilág 

• Státusz: Ez a Démonvilágok hierarchiájának legmagasabb szintje, a királyi és uralkodói réteg otthona.
• Vezetés: A Démonvilágok Főkirálya, Gomah (a sorozat főgonosza) a trónt Dabura halála után foglalja el. Itt található Gomah palotakomplexuma.
• Jellemzők: Vöröses égbolt és kietlen, hatalmas épületekkel teli táj jellemzi. Feltételezhetően itt van az a legmagasabb rendű démoni réteg, amely irányítja a Daimakait. Ezen a világon található meg a Démon Sárkánygömbök közül az 1-csillagos gömb.

2. Második Démonvilág 

• Státusz: Magasabb osztályú, mint a harmadik, de alárendeltje az első világnak.
• Jellemzők: A sorozatban kevésbé részletesen bemutatott terület, ám kiderül, hogy itt éltek a Glindek, azok a lények, akikből a Kaioshin-ek ősei származnak. (Ez a sorozat egyik legnagyobb, a lore-t átíró csavarja.)

3. Harmadik Démonvilág

• Státusz: Ez a Démonvilágok hierarchiájának legalacsonyabb szintje, amelyet a felsőbb démonok lenéznek.
• Jellemzők: Ide érkezik meg Goku és Shin az utazás elején. A táj változatos és veszélyes, vulkanikus gázokkal telített a légkör. Hatalmas sivatagok, lebegő szigetek, erdők és démoni városok is megtalálhatóak rajta. Ezt a világot kevésbé „démoni gonoszok”, sokkal inkább bandita szörnyek és vándorok lakják, akikkel Goku sok kalandot vív (ez adja a sorozat Dragon Ball nosztalgikus hangulatát).

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Daima tehát áthelyezi a Démonvilágot a teljes 12 univerzumon kívülre, egy különálló dimenzióba (a Super meglovagolta a trendeket és behozott több univerzumot a sorozatba). Ez eltér a korábbi (főleg kiegészítő anyagokban rögzített) loretől, amely szerint a Makai a Halandó Világ alatt helyezkedik el. Másik nagy változás és eltávolodás a régen megszokott fekete és fehér osztályozástól, a gonoszság természete. Bár a Démonvilágról van szó, a sorozatban (különösen a Harmadik Világban) sok démoni karakter nem feltétlenül gonosz, hanem egyszerűen csak a saját világukban élő, különböző fajok képviselői. A valódi gonoszság a Gomah által vezetett összeesküvőkben nyilvánul meg, de még itt is árnyalják a dolgot, elég ha csak Arinsu-re gondolunk, aki Gomah mellett szintén a trón megszerzésére hajt. Erre egyik legnagyobb bizonyíték és egyben fordulat is, hogy kiderül: a Fő-Kaioshin ősei (a Glindek) a Démonvilág (pontosabban a Második Démonvilág) lakói voltak, ami alapvetően átírja a jóság és a gonoszság közötti kozmikus viszonyokat a Dragon Ball univerzumban. Rá lehet talán ezt is fogni a modern trendekre, ahol már szinte nem is létezik az eredendő gonosz, hanem mindenkinek megvan a motivációja és esetleg a tragikus sorsú múltja ami rossz irányba vitte az életben, de én a Dragon Ball Daima esetében ugyancsak arra gondolok, hogy Toriyama szimplán szeretné újra a régi időket megidézni, ahol hiába voltak a történeteiben gonosz karakterek, mid bohókásan voltak gonoszak, mindig pórul jártak és sem ők, sem a hősök nem tudták egymást végleg kiiktatni, mert az már nem lett volna geg, nem lett volna elszakadás a véresen komoly valóságtól. Emlékeztek amikor Nappa hátán Chaozu önfeláldozta magát és porrá lett? Vagy amikor Vegita namekiakat mészárolt le? Esetleg, amikor Dermesztő porrá robbantotta Krilint? Nem volt olyan vicces, ugye?

(Annyira nem vicces)

Az Antagonista és a Nameki

Gomah a hősökkel szemben álló karakter talán az eredeti Dragon Ballból Pilafhoz hasonlítható, aki egy balfék apró kis méregzsák volt és nem mellékesen neki köszönhető, hogy a GT-ben Goku gyerekké változott miután a Fekete Sárkánygömbökből megidézett sárkányhoz ez volt a kívánsága. Gomah azonban talán egy cseppet többre viszi, ugyanis, ahogy egy valamirevaló RPG játékban is, itt is léteznek item-ek, amiket megszerezve és magunkhoz csatolva a statjaink növekedhetnek. Ilyen eszköz itt a Démoni Szem, ami hallatlanul nagy erővel ruházza fel a használóját (már ha megfelelő módon használja fel). Ez a Démoni Szem úgy lett eladva nekünk, mint a világ Szent Grálja, egy ritka és nagy erejű ereklye. Toriyama végül ebből is viccet csinál és a sorozat végére sikerül elinflálni, ami még jobban aláhúzatja velünk az állítását, hogy ne vegyük véresen komolyan, csak egyszerűen élvezzük ezt az utolsó menetet vele. Ezt támasztja alá Gomah segítője a rejtélyes nameki öregúr, Neva. Neva nem elég, hogy mindent tud a Dragon ballokról (vagy mondjam inkább úgy, hogy a Dragon Ballról), ő teremtette a Tamagamikat és nagyjából egy csettintés neki bármi, ha valamit el kell intézni. Egy kétlábon járó Szerzői Avatar. Úgy sejtem, hogy Toriyama Akira írói énjét testesíti meg, aki csak azért tesz meg bármit, hogy zökkenőmentes legyen a történet (Toriyama mindig is kedvenceiként tartotta a namekiakat), mert ugye 20 rész alatt nincs idő sokat tökölni és engedtessék már meg neki, hogy mellőzhesse a plot kreativitását a humor oltárán. Ezeket a dolgokat szem előtt tartva (ha esetleg újra is nézitek, figyeljetek majd rá ilyen szempontból) elképzelhetitek, hogy mennyi esélye van Gomahnak a győzelemre úgy, hogy pont azt a karakter tartja maga mellett a legszorosabban segítőjeként, aki igazából a nameki bőrbe bújt mangaka, a történet ura.

(Piccolo, Neva, Dende)

Persze ez így túl kiszámítható lenne, ezért bekerül a képbe még egy másik antagonosta is Arnisu és talán egy másik nem éppen makulátlan szereplő Glorio (sokáig kérdőjeles motivációval) és aztán találgathatunk, hogy ki jelenti az igazi veszélyt a hősökre. Arinsu ráadásul még belebegtet egy Majin Buu 2.0-t majd egy 3.0-t, vagy mondjuk inkább, hogy elfajzott, félresikerült/ még inkább komédiasított duót (tsukkomi és boke, Stan és Pan, R2D2 és C-3PO, Hacsek és Sajó stb.). Ezen a ponton már mindenki harcol mindenkivel és minden szépen össze is kuszálódik a végső csata előtt, ami már az újhullámos Dragon Ball sorozatokat idézi az emblematikus KI támadásokkal, átváltozásokkal és a végső meglepetéssel, ahol Toriyama beemeli a Szupercsillagharcos 4-et a kánonba. Ez utóbbi azért is fontos, mert a rajongók sokáig vitáztak azon, hogy ez a forma, ami először a GT-ben jelent meg (amihez Toriyamának nem sok köze van) kánon-e vagy sem. A harcok mellett még itt is rengeteg kikacsintást láthatunk, amik sokszor felelevenítenek pár klasszikus pillanatot és a nagy fináléban pedig konkrétan a nézőkkel farkasszemet nézve Goku és a többiek elköszönnek tőlünk a viszontlátás reményében..

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Rejtett Humor és a Szójátékok Mestere

Nem nagyon illik sehova, ezért engedjétek meg, hogy még a lezárás előtt pár szót írhassak a szójátékokról. Toriyama szinte minden karakternevet és helyszínt valamilyen szójáték köré épített, amivel még a legkomolyabb pillanatokban is becsempészte a könnyed humort. Ezek a szójátékok leginkább a képregényeiben jöttek át amikor a japán nyelvvel játszott, de azért a nevek hallatán az animét nézők is biztos vagyok, hogy olykor nagyokat néztek. 

A Zöldségek és az Ételnevek (A Csillagharcosok)

A zöldségekről és gyümölcsökről elnevezett faj a csillagharcosok (Saiyan, ami a japán yasai – zöldség – anagrammája) családja:

• Vegeta – A „vegetable” (zöldség) angol szó első része.
• Kakarot (Goku csillagharcos neve) – Az angol „carrot” (répa) szóból.
• Broly – A „brokkoli” szójátékból ered.
• Raditz – A „radish” (retek) szóból.
• Nappa – A kínai káposzta (napa cabbage).

 A Fehérneműk és a Ruhatár (A Bulma Család)

A zseniális feltaláló, Bulma családjának nevei mind a ruházattal vagy fehérneművel kapcsolatosak:

• Bulma – Az angol „bloomers” (bugyi/bő nadrág) japános átirata.
• Trunks – Az angol „trunks” (rövidnadrág, vagy férfi alsónemű) szóból.
• Bra – Az angol „bra” (melltartó) szóból.
• Dr. Briefs (Bulma édesapja) – Az angol „briefs” (férfi alsónemű) szóból.

 A Namekiek és a Mezítlábas Szójátékok

Toriyama legkedveltebb faja, a namekiek (Namekians) is furcsa neveket kaptak, egészen pontosan a csigákról nevezték el őket:

• Namek bolygó – A japán Namekuji (csiga) szóból.
• Dende – A japán Dende mushi (egy nagy, ehető csiga fajta) nevének rövidítése.
• Lord Slug – Talán felesleges is magyarázni

A Hawaii Király és a Hullám

Goku legismertebb támadásának neve, a Kamehameha, amely a Hawaii Királyság első uralkodójának, Kamehameha királynak a nevéből származik. A támadás neve japánul かめはめ波 (kamehame-ha), ahol az utolsó karakter (ha) „hullám” jelentésű, amit a támadások után szoktak biggyeszteni.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

Egy Korszak Vége: A Gyermekkor Vége

Toriyama Akira halálának híre 2024 márciusában sokkolta a világot, mert a mangaka magánélete mindig is tabu volt a közönsége előtt. Jelleméről rövid interjúkból tudhattunk meg darabkákat és természetesen a művei fogyasztása folytán. Elindult egy mulatságos jó humorú alkotóként, aztán a megfelelni vágyás elvitte olyan terepekre, ahol nem szívesen mozgott, de még így is derekasan helytállt, majd élete végén visszatért oda, ahol mindig is szeretett időzni: a tiszta, játékos humorhoz, egy nem túl veszélyes kalandhoz és minden jóhoz, amin mi is egy kicsit izgulhattunk, nevethettünk, és kikapcsolódhattunk csak úgy mint régen, amikor még mi is kicsik voltunk, amikor Goku először elindult, hogy összegyűjtse a hét sárkánygömböt.
A Dragon Ball Daima nem csupán egy új anime, hanem egy utolsó ajándék a mestertől, amit mi rajongók kettős érzéssel – nosztalgiával és gyásszal – fogadtunk és ha valóban felfogtuk a végére, hogy itt a vége Toriyama Akira nagy utazásának, valószínűleg mi is, ahogy a hőseink is újra felnőtté változtunk és néhányunknak bizonyára meg kellett nyugtatnunk a gyermekünket - aki velünk nézte a kalandot - , hogy anyu/apu nem sír csupán a szemébe ment egy hagyma.

Mindig is szerettem értelmetlen szavakkal játszani, és szavakba önteni buta, véletlenszerű gondolataimat. Ezt máig gyakran meg is teszem, amikor csak szabadidőm engedi.
Például, ha meglátok egy újságcímet, amelyben az áll: „Orvosok Határok Nélkül”, rögtön eszembe jut a „Határok Orvosok Nélkül” fordulat, és kedvem támad írni róla. De miféle szervezet lehetne a „Határok Orvosok Nélkül”? Vajon hol húzódnak azok a határok, amelyek nélkülözik az orvosokat, és miféle mesterkedés folyhat ott? Valójában le is ültem egyszer írni erről, de a szöveg annyira nevetségesre sikerült, hogy félúton abbahagytam. Azt gondoltam, egyesek majd felháborodnak: „Nem illik gúnyolni azokat, akik komoly munkát végeznek.”

Kobayashi Takiji A rákkonzervgyár hajója című műve az utóbbi években újra beszédtémává vált. Jó dolog, hogy a klasszikus művek időről időre előkerülnek. De ha valóban az elnyomottak szemszögéből akarjuk látni a világot, talán érdekesebb volna, ha A rákkonzervgyár hajója a rákok nézőpontjából íródna. A proletariátust persze nagyon sajnáljuk, de talán még inkább a bekonzervezett rákokat. Csakhogy a rákok szemszögéből nézni a világot meglehetősen nehéz, és mivel semmit sem tudunk a világnézetükről, a regény érthető módon nem róluk szól.
A „Masszírozzuk meg anyu vállát” című gyermekmondókában van egy sor, ami így hangzik: „Tűzvörös mustármag nevet rád.” Gyerekkorom óta kíváncsi vagyok rá, hogyan nevethet egy mustármag. Hangosan hahotázik, vagy inkább némán vigyorog? Egyszer megpróbáltam történetet írni egy kert sarkában nevető vörös mustármagról. A szöveg végül el is készült, és nyomtatásban megjelent – de sajnos senki sem találta érdekesnek.
Az imént említett példák mind nevetségesek, de mégis ilyen formában is írtam regényeket. A pályám elején született két novellám, a Slow Boat to China (中国⾏きへ のスロウ・ボート) és A Poor Aunt Story (貧乏な叔母さんの話) is úgy indult, hogy előbb kitaláltam a címet, és csak utána gondolkodtam el rajta, miről is szóljon a történet. Általában a sorrend fordított, nem igaz? Először megszületik a történet, és csak utána kap címet. Nálam ez másképp volt: előbb megalkottam a keretet, majd azon tűnődtem, mi illene bele. Ennek egyszerű oka volt: akkoriban nem volt semmi konkrétum, amiről írni akartam volna. Azt tudtam, hogy regényt szeretnék írni, de semmi nem jutott eszembe, és tapasztalatom sem volt sok. Így hát kitaláltam egy címet, majd valahonnan előhúztam egy történetet, ami hozzá illett. Más szóval, szójátékból nőtt ki az írás. Egyesek szerint ez irodalmilag nem helyénvaló, de miközben írtam, egyre világosabbá vált, mit akarok kifejezni. Az írás folyamata közben olyan dolgok is fokozatosan formát öltöttek, amelyek addig nem.

Természetesen fontos az a fajta „rákkonzervgyár-szerű” küldetéstudat is, amikor a szerző már az elején pontosan tudja, mit akar, de – hogy is mondjam – szerintem ugyanolyan fontos, hogy a szöveg természetesen hasson.

A jövő heti viszontlátásra!

Bár ezzel semmi újat nem mondok, van egy esszésorozatom egy magazinban – ezért talán furcsán hangzik, ha azt mondom, hogy számomra az esszéírás nem éppen egyszerű feladat.
Eredetileg regényíró vagyok, és bár nem mondhatnám, hogy regényt írni gyerekjáték, mégsem érzem különösebben bonyolultnak. Persze, egyáltalán nem könnyű, de mivel a regényírás a munkám, természetes, hogy nem panaszkodom állandóan arra, milyen nehéz.
Régóta fordítok mellékállásban – inkább hobbiként –, így azt sem tartom különösebben nehéznek. Olyan műveket fordítok, amelyeket szeretek, akkor, amikor kedvem van, és annyit, amennyit akarok. Elég képmutató lenne, ha ezek után arról panaszkodnék, hogy milyen fárasztó vagy megterhelő.
Összehasonlításképpen: az esszéírás sem nem a munkám, sem nem a hobbim, ezért sokszor nehezen tudom, miről írjak, kinek írjak, és milyen nézőpontot képviseljek.

Ennek ellenére vannak alapelveim és irányelveim az esszéírással kapcsolatban. Először is, igyekszem elkerülni, hogy konkrétan rossz dolgokat írjak másokról (nem szeretnék bajt okozni). Másodszor, kerülöm a kifogáskeresést és a dicsekvést (bár a dicsekvés fogalma elég bonyolult). Harmadszor, mellőzöm az aktuális témákat (természetesen van saját véleményem, de ha ezekről írnék, az túl messzire vezetne).
Ha viszont úgy próbálsz rendszeresen esszéket írni, hogy mindhárom elvet betartod, akkor a lehetséges témák köre meglehetősen szűkös lesz. Más szóval, egyre közelebb kerülsz a "triviális történetek" világához. Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen apró-cseprő történeteket, szóval nem bánom – de néha ilyen kritikákat kapok:
„Az esszéidnek nincs mondanivalójuk. Erőtlenek, hiányzik belőlük a filozófia, csak papírt pazarolsz.” Amikor ilyet hallok, önvizsgálatot tartok, és többnyire el is ismerem, hogy van benne igazság. Ami a regényeket illeti, bármilyen kritikát is kapok, csak megvonom a vállam, és azt mondom: „Hmph, kit érdekel?” De az esszékkel nem lehetek ennyire merész.
Ezért ritkán írok esszésorozatokat. Mégis, néha elkap az érzés: „Ideje esszét írni.” Ilyenkor elkezdenek jönni az apró gondolatok, és végül az lesz belőle, hogy minden héten írok valamit – olyasmit, amit talán nem is érdemes leírni. Ha butaságnak találod őket, kérlek, ne bosszankodj miatta, inkább hunyj szemet felettük. Murakami a maga módján próbálja a legjobbat nyújtani.

Régen, az amerikai Vadnyugat szalonjaiban, általában volt egy zongorista, aki vidám, ártatlan zenét játszott a táncolni vágyóknak. Állítólag a zongorán volt egy tábla ezzel a felirattal: „Kérlek, ne lődd le a zongoristát. Minden erejével azon van, hogy szórakoztasson.” Nagyon is megértem ezt az érzést. El tudom képzelni, hogy voltak időszakok, amikor egy részeg cowboy felkiáltott: „Milyen szörnyen játszik ez a gazember zongorista!”, és elsütötte a pisztolyát.Egy ilyen tett, még ha „csak” egy zongoristával szemben történik is, teljesen elfogadhatatlan.
Neked nincs pisztolyod, ugye?

Sziasztok, futótársak! Hogy álltok a futással?
Én is nagyon szeretek futni és versenyeken is gyakran részt veszek. A futás nagyszerű dolog: nem kerül pénzbe, és amíg van egy pár cipőd meg egy úttest, bárhol, bármikor futhatsz. 

Chiba prefektúrában rendeznek egy teljes maratont, amelyen időnként én is elindulok. A verseny résztvevői kedvezményes belépőt kapnak a közeli szálloda nagy nyilvános fürdőjébe. Egyik alkalommal, miután lefutottam a 42 kilométert, az izzadság fehér sóként száradt rám, és fel akartam melegíteni a hideg szél által átfújt testemet, ezért úgy gondoltam, megérett a helyzet arra, hogy elmenjek ebbe a fürdőházba. Miután levetkőztem és beléptem a fürdőbe, azt vettem észre, hogy körülöttemvszinte mindenkinek nagyon hasonló a testalkata. Persze voltak közöttük magas emberek, alacsonyak, középkorúak és fiatalok is, de általában mind vékonyak (legalábbis nem kövérek), napbarnítottak, rövid hajjal és tónusos lábakkal. Mindannyian a versenyt befejező futók voltak.
Nem mennék el odáig, hogy bizarrnak mondanám, de elég furcsa látvány volt. Általában amikor nyilvános fürdőbe, vagy termálfürdőbe megyünk, sokféle embert látunk különbözö testalkatokkal. Vannak soványak, vannak kövérek, vannak olyanok, akik nagyon egészségesnek tűnnek, és vannak olyanok, akik kevésbé. Mindezek a különböző típusú emberek mosakodnak, áztatják magukat a forró vízben és beszélgetnek. Számunkra az ilyen világ a megszokott. Ezért, ha a fürdőben jelenlévőknek azonos a testalkatuk, azzal bár természetesen semmi baj nincs, de egyszerűen furcsa vizuális élmény. Így aztán viszonylag hamar kijöttem a fürdőből, és elindultam hazafelé.
Hazafelé menet a vonaton arra gondoltam, hogy ha valamelyik Atami Onsenben valami olyasmit rendeznének, mint egy „Szupermodell Világkonferencia”, és egy átlagos nő tudtán kívül belépne a nagy nyilvános fürdőbe, és azt tapasztalná, hogy körülötte mindenki meztelen szupermodell a világ minden tájáról, az számára bizonyára elég rémisztő élmény lenne. Ha nő lennék, nem szeretnék ilyesmit átélni. Nos, talán azért vetnék rájuk egy-két kósza pillantást.

*

Mialatt Bostonban éltem, egy helyi edzőterembe jártam, és ki tudja miért, rengeteg fiatal fekete srác járt oda. Egyik nap, miközben a nyitott zuhanyzóban zuhanyoztam, hirtelen észrevettem, hogy körülöttem mindenki nagydarab, izmos fekete férfi. Ez nyugtalanító érzést keltett bennem. Nem mintha féltem volna, hanem úgy éreztem, mintha hirtelen egy teljesen idegen világba csöppentem volna.
Így elgondolva, egy olyan világ, ahol mindenféle alakú, arcú és gondolkodású ember keveredik és nyugodt módon él együtt, a legkívánatosabb dolog a szellemünk számára. És különben sem hiszem, hogy valaha is olyan testalkatom lesz, mint egy szupermodellé. Komolyan.

Sok gyengeségem van (például a vadételek, a felhőkarcolók, a nagy szarvasbogarak stb.), de talán a három, amiket a legkevésbé szeretek, azok a szertartások, beszédek és partik. Ha pedig ez a három átfedésben van  – és gyakran abban van –, az igazi rémálommá válik.
Természetesen elég felnőtt vagyok, és bizonyos mértékig szocializálódtam is, így ha azt mondják, hogy menjek el egy rendezvényre, mondjak el egy rövid beszédet és beszélgessek másokkal, arra is képes vagyok. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy nem vagyok benne jó, és ha ráerőltetem magam, utána kimerülök, és egy ideig nem tudok a munkára koncentrálni. Ezért igyekszem a lehető legjobban elkerülni az ilyen helyzeteket.
Emiatt voltak időszakok, hogy tiszteletlennek éreztem magam, de a regényírónak az elsődleges feladata, hogy csendben, egy csendes helyen írjon, és minden más funkció vagy cselekedet csak ráadás. Az életem alapelve, hogy nem tehetek mindenkinek a kedvére. A legfontosabbak számomra az olvasóim, és ha egyszer úgy döntöttem, hogy a legjobb oldalamat mutatom meg nekik, nincs más választásom, minthogy udvariasan elutasítsak minden mást, ami az írásban valamilyen módon korlátozna.
Még esküvőkre sem járok. Régebben alkalmanként részt vettem rajtuk, de miután betöltöttem a harmincat, úgy döntöttem, hogy visszautasítok minden ilyen céges és baráti felkérést. Ha logikusan be tudnák bizonyítani, hogy csak attól, hogy én feltűnök, az ifjú pár házas élete zökkenőmentes lesz, mindent beleadnék, hogy ott legyek, de mivel ilyenről nincs szó, udvariasan elmagyarázom a tényállást, majd elutasítom a meghívást. Az ilyen meghívások elutasításának a lelegtisztább módja az, ha nem teszünk kivételt. 
Ha megpróbálok visszaemlékezni, hogy eddigi életem során részt vettem-e már számomra szórakoztató partin, sajnos egy sem jut eszembe. Ehelyett számtalan olyan parti jut eszembe, ami egyáltalán nem volt szórakoztató. Különösképpen az irodalmi világgal kapcsolatos partik voltak kifejezetten szörnyűek. Néha még arra is gondoltam, hogy ennél már egy pusztakezes viadal egy óriás szarvasbogárral is jobb lenne egy sötét, nyirkos barlang legmélyén. 

Az az elképzelésem az ideális partiról, ahol 10-15 ember van, hogy a jelenlévők csendesen beszélgetnek egymással, senki nem cserél névjegykártyát, senki nem beszél a munkáról, a terem másik végében egy vonósnégyes mesterien Mozartot játszik, egy barátságos sziámi macska kényelmesen alszik a kanapén, egy üveg finom Pinot Noirt nyitnak ki, az erkélyről az éjszakai tengerre nyílik kilátás, felette borostyánszínű félhold lebeg, körülöttem illatos szellő fúj és egy gyönyörű, intelligens középkorú nő selyemsifon ruhában kedvesen és gondosan arról beszél, hogy hogyan kell struccokat nevelni – hát ilyen parti ez. „Tudja, Murakami úr, hogy otthon tartson egy strucc párt, ahhoz legalább 500 négyzetméternyi telekre van szüksége. A kerítésnek két méter magasnak kell lennie. A struccok hosszú életű állatok, némelyikük több mint 80 évig is elélhet...” Ahogy hallgatom a nőt, amint a struccokról beszél, lassan elfog az az érzés, hogy ki kellene próbálni a strucctartást. 
Ha ilyen partiról lenne szó, nem esne nehezemre részt venni rajta. Esetleg valaki meg tudná szervezni?

Szeretsz autót vezetni?
Gyerekkoromtól kezdve városban életem, így soha nem éreztem szükségét annak, hogy legyen egy kocsim, vagy egyáltalán tudjak vezetni. Napi ügyeimet metróval, busszal, vagy taxival intéztem

Viszont a harmincas éveim során néhány évig Görögországban és Olaszországban is éltem és akkor éreztem át igazán, hogy autó nélkül nem lehet létezni, így összeszedtem magam, szereztem jogosítványt és vettem egy autót. 
Így hát tanulóvezetői időm nagy részét Rómában töltöttem és ezért bátran mondhatom, hogy ha Rómában vagy kezdő vezető, abba bizony gyorsan bele lehet őszülni. A római polgárok ugyanis rendkívül agresszívvé válnak a volán mögött (még akkor is, ha jó sofőrök), a város útjai végtelenségig komplikáltak, tele vannak egyirányú utcákkal. Ha pedig egy kis hibát is vétesz, későn kapcsolsz, egyből rád dudálnak, lehúzzák az ablakot és elkezdenek üvölteni veled. Rémálom volt a párhuzamos parkolás is és összességében rengeteg problémával szembesültem úton útfélen. 

Ennek köszönhetően ezután, amikor a világ bármely városában is jártam, mindenhol, minden probléma nélkül el tudtam vezetni. Bármennyire is kaotikus volt a közlekedés az utakon, mindig az volt az érzésem, hogy az Rómához képest semmi. Ezért Rómának mélységesen hálás vagyok. Grazie Mille, Róma.
Olaszországban azért is volt jó móka vezetni, mert még mindig népszerűek a kézi váltós autók. A városlakók nagy része kis lökettérfogatú motorú, kézi váltós autót vezet, amikkel hatékonyan és fürgén róhatják az utakat. Ha az ember egyszer felveszi ezt a ritmust, természetesen tud belépni a forgalom áramlásába. Ezért érzem még most is kényelmetlenül magam, ha olyan autót vezetek, ami nem kézi sebességváltós.

Ha megengedtek egy személyes véleményt; azok a nők, akik ügyesek a kézi váltós autók vezetésében, számomra még vonzóbbá válnak. Japánban az utóbbi időben jelentősen csökkent a kézi sebességváltós autókat vezető nők száma a csak automata sebességváltóra jogosító jogosítványok bevezetése miatt, de amikor alkalmanként látok egy nőt kézi sebességváltós autót vezetni, azt gondolom, hogy ez milyen nagyszerű. Fürgének és virtuóznak tűnnek, olyannak, akik önállóan élik életüket, világos céllal és tiszta jövőképpel. Lehet valójában nem ez a helyzet, de ezt a benyomást keltik.
Természetesen a kézi váltós autó vezetésének az elsajátításához némileg több időre van szükség az automata váltós autókkal szemben, még egy extra lábat is kell használni, viszont olyan ez, mint a biciklizés és az úszás: ha egyszer megtanultuk, egy életen át emlékezni fogunk rá.  És az életed egy fokkal minden bizonnyal élvezetesebb lesz, mint annak, aki csak automata váltóssal közlekedik. Komolyan!
Nem sok olyan dolog jut eszembe, ami felülmúlja azt az örömöt, ami az Alfa Romeo toszkán dombokon való hajtása okoz, ahogyan hallgatom a motor búgását, amint a sebbességváltóra lépve új sebességbe kapcsolok. Azok a hölgyek, akik most terveznek jogosítványt szerezni, ha megtehetik kézi váltósra tegyék. Váltsuk át egy magasabb fordulatszámra az életünkben. 

Amikor Honolulun tartózkodtam, egyszer elmentem egyedül vásárolni egy szupermarketbe. Letettem az autómat a parkolóban,majd a bolt felé sétálva, leszólított egy fehér, középkorú férfi, aki hajléktalannak tűnt. Vékony volt, hosszú haja, napbarnított bőre, szimpla öltözetű, szandálos alak. Habár az igaz, hogy csak a ruhájából nehéz megkülönböztetni a hétköznapi honolului városlakótól, de az egyből világossá vált az őt körülvevő atmoszférából, hogy ő nem a hotel medencéje melletti, napozva daiquirit iszogató fajta. 
“Elnézést, de nagyon éhes vagyok, és szeretnék egy hamburgert. Kaphatnék egy dollárt? – kérdezte halkan. 
Ez egy picit meglepett. Gyakran látok sarkon aprót kéregető hajléktalanokat, de olyannal most találkoztam először, aki ilyen konkrétan mondta meg nekem, hogy mennyi pénzre lenne szüksége és mire költené. Amint körülnéztem, megláttam egy Burger Kinget a parkoló végében, ahonnan a sült hús illata alig érezhetően terjengett a levegőben. 

Természetesen odaadtam neki azt az egy dollárt. Először is azért, mert nem tudtam nem együttérezni vele, belegondolva, milyen nehéz lehet ennyire éhesnek lenni és valahonnan hamburger illatát érezni (ezzel teljesen azonosulni tudok), másodszor pedig azért mert a többi hajléktalannal ellentétben az ő indoklása a pénz koldulására teljesen egyedi volt, és ez lenyűgözött.
Ezért hát kivettem egy dollárt a pénztárcámból és átadtam neki, miközben jó étvágyat kívántam a hamburgerhez. „Köszönöm!” – jött a csendes válasz, majd rezignált arccal, zsebre vágta a pénzt és elsétált – szandáljával klappogó hangot kiadva – a Burger King irányába. 
Utólag azon gondolkodtam, hogy adhattam volna neki három dollárt is és mondhattam volna, hogy a burger mellé igyon egy tejturmixot vagy valamit, de addigra már messze járt. Én az a fajta ember vagyok, akinek több időre van szüksége másokhoz képest, hogy előálljak egy ötlettel. Aztán mire megszületik az ötlet, addigra általában már mindig túl késő. 

Akkor hát ennek a történetnek mi is a tanulsága?

Habár gyakran mondják is – bár nem teljesen egészen értem –, hogy „Az emberi képzelet bizony nem működhet jól, ha nincs bizonyos szintig lekorlátozva.” Ha csupán csak annyit mondana, hogy éhes és csak egy kis apróra van szüksége és bármennyinek örülne, akkor valószínűleg az én lelkemet sem mozgatta volna meg annyira. Úgy talán megadtam volna neki a kötelező huszonöt centet és ezzel vége is lenne a történetnek. 
Viszont ha konkrétan és köntörfalazás nélkül arra kér, hogy adjak neki egy dollárt, mert hamburgert szertene enni, ez így már könnyebben empatikussá tesz. Bármilyen információ a másikról képes belerántani minket a másik helyzetébe és elképzelteti velünk, hogy mit éreznénk a helyében. Tehát szinte reflexszerűen adod az egy dollárt és tiszta szívvel reméled, hogy az ebből a pénzből megvett hamburger miatt, hacsak egy kicsit is, de boldogabb lesz. 
Bárcsak meghívtam volna, egy tejturmixra is…

„A világ leggyorsabb indiánja” című filmben az Anthony Hopkins által alakított öregember azt találta mondani, hogy „Azok az emberek, akik nem kergetnek álmokat, olyanok, mint a zöldségek”.* 
Jó ideje már, hogy láttam ezt a filmet, így előfordulhat, hogy nem pontos az idézet, de arra emlékszem, hogy valami ilyesmit mondott. Egy szuper vagány öregúrt játszik, akinek az a célja az életében, hogy az „Indián” nevű antik motorját úgy feltuningolja, hogy az elérje a 300 km/h sebességet. Az is rémlik, hogy a fenti idézetet a szomszéd srácnak mondja. Elég klassz mondás, nem igaz?

De a sztori ezzel nem ér véget. „Ha olyanok, mint a zöldségek, mégis milyen zöldségek?” – kérdez vissza a srác. A nem várt kérdés teljesen kizökkenti az öregembert és a bölcselet eléggé komolytalanná válik, amint így felel: „Hát vajon mégis milyen zöldségek? Lássuk csak, talán olyan káposztafélék.”. Szeretem, amikor történetekben a párbeszéd ilyen mellékvágányra ér, ezért tetszett ez a film is.
„Azok az emberek, akik nem kergetnek álmokat, olyanok mint a zöldségek.” – Ha ezzel érne véget a beszélgetés, az bizonyára nagyon menő lenne, viszont a semmibe veszne a zöldségek helyzete. Az ám!

Nem eszem sok húst, így az étrendem középpontjában a zöldségek állnak. Szeretem saját magam kiválasztani a zöldségeket, amikor egy szupermarketben, vagy zöldségesnél vásárolok. Felkapok egy friss, lédús káposztát, majd belemerülök abba az izgalmakkal teli várakozásba, amit az a folyamat indít el, ami mentén kitalálom, hogy mit főzzek belőle. Elég sok férfi van a világon, akit felizgat egy gyönyörű fiatal lány látványa és belemerül abba az izgalmakkal teli várakozásba, ami mentén kitalálja, hogy hogyan vegye le a lábáról (főzze meg) őt az este. Az én esetemben (túlnyomó többségben) ez a másik fél nem egy lány, hanem egy káposzta, padlizsán, vagy éppen egy spárga lesz.
Forralás után a káposzta remekül illik például egy szardellás tészta hozzávalójaként. Abura-agéval (sült szójasajt) együtt, miso levesként elkészítve is finom. Úgy sem rossz, ha apróra, szálakra vágjuk, megöntözzük majonézzel és donburiként rizzsel fogyasztjuk. Ilyesfajta vad fantáziák pattannak ki a fejemből, ilyen formában öltenek a vágyaim alakot, világítják meg a tudatomat, miközben  a nap nyugovóra tér és átveszi a helyét az éjszaka.

Viszont bármi is történjék, éhes szívem soha nem vágyakozik töltött káposzta után. Fiatal koromban éttermet üzemeltettem és minden nap annyi töltött káposztát kellett csinálnom, hogy elég volt egy életre. Emiatt, a töltött káposzta látványától is rosszul vagyok. Komolyan. Mindezért elnézést kérek a töltött káposztáktól. Mindazonáltal, ha azt mondaná valaki nekem, hogy „Egy olyan élete, aki nem kerget álmokat, hasonló egy zöldséghez”, én erre azt felelném, hogy „A fene tudja!”, mert ha eljátszunk a gondolattal, akkor egy zöldségnek is sok fajtája van, és így azokban sokféle lélek lakozik, így aztán sokféle helyzet elképzelhető. Ha megpróbálom egyesével, különböző zöldségek szemszögéből szemlélni a dolgokat az eddigi emberi életem milyenségéről, akkor (néha) komolyan gondolkodóba tudok esni. Az biztos, hogy nem helyes általánosítani és mindenen gúnyolódni.

*(Burt Munro: If you don’t follow through on your dreams, you might as well be a vegetable.)

Előszó

A zöldségek lelke

Hamburger

Köszönet Róma városának

Nem szeretem a partikat

A testalkatról

Esszét írni nehéz

Tíz év kihagyás után visszatértem

Ez a kötet az „AnAn”-ban futott „Murakami rádió” nevet kapott sorozatom egy újabb egyéves gyűjteménye, melyben az epizódok sorrendje megegyezik az eredeti megjelenési sorrenddel.
Tíz évvel ezelőttig az „AnAn” magazinban azonos címen írt sorozatomat szüneteltetnem kellett, mert a regényírás elvette az időm nagy részét, amit előtte esszéírásra is fordítottam.  Aztán a meglehetősen hosszúra sikeredett regényemet, az „1Q84”-et 3 év alatt befejeztem és amint lekerült ez a súlyos teher a vállamról, elfogott az érzés, hogy jó lenne újra esszéket írni.

Egy regény írásakor szükséges, hogy több fiók is legyen az író fejében, melyek tudást, tapasztalatot rejtenek. Rövid anekdoták, széles körű ismeretek dolgokról, élettapasztalat, személyes világkép (vagy valami hasonló)  és a többi…
Ezeket az apró tapasztalatokat sokszor fel tudom használni esszéimben, viszont a regényekben már nem működnének. Ezért, mondhatni fösvény módon sok mindent hagyok benne az elmém fiókjaiban a regényeim írása folyamán, viszont azok befejeztével az addig fel nem használt tudás, élmények sokszor szolgálnak az esszéim alapanyagaiul.

Számomra regényírónak az esszéírás olyan, mintha egy sörgyár oolong teát készítene. Persze sokan vannak ezen a világon, akik azt mondják, hogy nem bírják a sört és csak oolong teát isznak, de az, hogy sörgyár vagyok, nem lehet mentség arra, hogy silány munkát végezzek azoknak, akik csak teát isznak. 
Természetes írói attitűd, hogy ha egyszer oolong teát készítek, akkor arra fogok törekedni, hogy az legyen a legfinomabb Japán szerte. És habár ezt mondom, mialatt kényelmesen, ellazulva megírtam ezeket a történeteket, jól szórakoztam. Jó lenne, ha az olvasó is ilyen kényelmesen, ellazulva tudná elolvasni őket.

A fejezetekhez gyönyörű rézmetszeteket elkészítő Ohashi Ayumi-sannak ezúttal is mély hálával tartozom. Minden héten gyermeki kíváncsisággal vártam, hogy vajon milyen képek készülnek a történetekhez. Sokat segített abban, hogy még jobban élvezzem a sorozat folytatását. 

Murakami Haruki