Szóval a minap, álmomban egy kis falu közösségi házábn voltam és magyarázkodtam, több soron bocsánatot kértem valami miatt a többnyire idősebb, nyugdíjas hallgatóság előtt. Még talán soha nem történt velem olyan, hogy más testében vagyok álmomban, de az álom végén ledöbbentem, mivel kiderült, hogy nem is én vagyok én, hanem bár én beszélek, ezek az én gondolataim, de Gyurcsány Ferenc testében. Álmomban még soha nem éreztem magam ilyen nyomorultul és máig nem tudom mire vélni ezt az egészet. 

Köszönöm a figyelmet!

Mer' nyilván egészen Franciaországig kell menni egy ilyen példáért, saját holdudvarban hasonlót sem találni.

A következő kép pedig egy teljes cikk, amiben egy cikket elemeznek, amit egy testvérlapjuk írt. Sebnyalogatás, komcsizás, libsizés, Sorosozás, jelző aggatás, szubjektív vélemények és minden, amiből egy Origo cikk áll az esetek 99 százalékában. Imádom!!!!

Bár volt egy kisebb szünet, mostanában újra komolyabban tolom a Pokemon Go-t. Ennek köszönhetően a hetekben megszereztem az első legendás, majd mitikus lényemet. Ezt a Niantic megjutalmazva küldött nekem egy meghívót egy exkluzív raidre, ami ma volt egy Hyde park melletti kisebb parkban.

Úgy voltam vele, hogy pocsékolás lenne, ha ezt az értékes meghívót hagynám elveszni, csak mert lusta vagyok megmozdulni, és bár nem sok esélyt láttam arra, hogy megszerezzem Mewtwo-t, hisz elég béna vagyok a labdák dobálásában, nomeg ezt a lényt állítólag nagyon nehéz begyűjteni, nekiindultam, hogy így, vagy úgy, de megpróbáljam végigvinni a küldetést. Nem vagyok nagy Pokemon fan, de az első évad lényeit jól ismerem, hiszen azokat a részeket még TV-ben is láttam, így már csak ezért sem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Délután négykor kezdődött az event, de már fél órával előtte gyülekeztek az emberek. A harc kezdetére már vagy harminc trainer várakozott, így 3 csoportra kellett szakadnunk aszerint, hogy ki melyik csapathoz tartozik (piros, sárga, kék). A szörnyet könnyedén legyőztük, majd jött a befogás. Az első két labdából végül sikerült dobbantania a dögnek, de a harmadik labdával úgy eltaláltam, hogy abból már nem volt menekvés. Magam is meglepődtem, hisz nagy szerencsém volt. Sokaknak nem sikerült. A legjobban azt a családot sajnáltam, ahol anyuka és apuka is ezerrel tolta, de ez alkalommal csak élménnyel gazdagodhattak.

Végül kézfogás, vállveregetés és búcsúzás. Mindenki derekasan küzdött és talán ma is születtek új barátságok ezekből az ismeretlen találkozásokból, ahol tök mindegy, hogy brit, indiai, lengyel, magyar, szír vagy akárki vagy, hiszen a cél közös: Érezd jól magad és Catch 'Em All!

Előbb Skypoltam családdal. A nagyanyám üdvözli az új Orbán-kormányt. Elmondása szerint Orbán egy jó ember, hisz küldött neki pénzt és távol tartja a terroristákat az országtól. Reméli tehát, hogy még sokáig ő marad a miniszterelnök. Ezzel szemben manapság a fiataloknak semmi sem elég, mindig többet akarnak, bezzeg az ő idejében annak is örültek, ha egy kis kenyeret tudtak venni. A fiatalok nem tudnak spórolni, de még ha tudnának is, akkor sem lenne pénzük, hiszen lusták és nem akarnak dolgozni. Kösz közszolgálati TV, kösz Orbán!

London, 2018. április 11.

Egy kedves barátnőm blogján olvastam első kalandját a japán egészségüggyel. Ezen felbuzdulva megosztom én is legutóbbi élményemet arról, milyen volt az első kalandom a bőrgyógyászaton. 

Japánban az egészségügyi maszk a mindennapok része. Hordják ha megfáztak, ha nem fáztak meg de meg akarják előzni, ha nem sminkelték ki magukat, vagy ha egyszerűen csak el akarnak bújni a világ elől.

Részemről az érkezésemkor nem nagyon szívleltem a dolgot. Nem látni a másik arckifejezését, a hangnak is kissé útját állja, belefülled az arc, bepárásodik a szemüveg, vidd innen azt a maszkot, gondoltam. Aztán úgy egy héttel érkezésem után olyan pusztulatos köhögőkór fogott el, ami nem igen akart elmúlni egyszerűen, engem meg napról napra kínzott a lelkiismeret-furdalás, hogy beterítem a vonat utazóközönségét egy tonna bacival. Feladtam hát az elveimet, és beszereztem egy csomag maszkot.

Innentől már nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, a maszk a japán kamik áldásos adománya. Ápol s eltakar, nem csak megfázás és allergia esetén, de jótékonyan elfedi a menstruációs görcsöktől torzuló pofázmányomat is, nem is beszélve a másnapos alkoholos leheletről.

Ennek a csodálatos tárgynak az elfogadottsága pedig választ adott egy eddigi nagy dilemmámra: mit tehetnék azután, hogy leszedettem azt a kis mocsok anyajegyet az orrom hegyéről, ha nem akarom a gyógyulófélben lévő heget kitenni a bámuló tekinteteknek? Mert hogy jó pár éve az orrom hegyén fészkelő anyajegy úgy döntött, kicsit megnövekszik, olyan külsőt kölcsönözve nekem, mint valami ostoba macska a bajszai nélkül. Azonban Magyarországon ki tudja, mennyi időbe telne, mire eljutnék a műtétig, és amúgy is ott van a nagy probléma: mit csinálok a heg gyógyulásáig? Jegeltem hát a projektet. Japánban viszont eddigi tapasztalataim szerint gördülékenyebben megy az ilyesféle dolog, utána meg segítségemre siet a fent említett Isteni Maszk.

Az elhatározás után szinte minden pillanatok alatt történt. Telefon a klinikára. Lehet időpontot kérni? Nem, elsőre csak beesni lehet. Hát be is estem két nappal később, és mielőtt megszoktam volna a tudatot, hogy itten bizony húsom egy darabját kimetszik nekem, méghozzá az én külön kérésemre, már a váróteremben rajzolgattam be egy arcra a halálra ítélt anyajegy helyét a betegfelvételi lapra, amit a recepciós nyomott a kezembe. 2 percbe sem telt, és már a doki előtt ültem, aki mondta, hogy hát akkor essünk is neki. Mire magamhoz tértem volna, már a belső kórteremben feküdtem, a doki pedig érzéstelenítővel fecskendezte körbe az arcomnak Miki egér-szerű vonásokat kölcsönző anyajegyet.

Tudni kell rólam, hogy én mindenkiről a legjobbat feltételezném, de a töménytelen horror, bűnügyi és egyéb film tett róla, hogy a magába zárt agyamban a szimpatikus doktor pillanatok alatt szervkereskedő sarlatánná, emberi százlábúkat készítő pszichopatává, vagy kéjgyilkossá váljon. Be is indult a rémképzet malom, abban a pillanatban, ahogy rám terítette az általam látott eddigi legfurább segédeszközt, a „Leplet, Melyből Csak A Hatalmas Orrom Látszik Ki”.

Itt megengedek magamnak egy rövid kitérőt a japánok hosszú-orr fétiséről. Szinten minden japán meg van győződve arról, hogy a picike orruk a legrusnyább dolog a világon, és nincs irigylésre méltóbb, mint az olyan bumszli óriásorr, amilyen az enyém is. Én ezzel szemben úgy nőttem föl, hogy a nagy orr az minden, csak nem szép, így érthetően megbántva éreztem magamat az első „Jajjj de hosszú az orrod!” bókra. Azóta már megszoktam, hogy csak meglengetem hatalmas ormányomat, s a közeli kis orrú japánok mind vágyakozva esnek térdre előttem. Igen ám, csakhogy eme nemes ormányon egy csúf anyajegy éktelenkedik. Azt mondtam volna, éktelenkedik? Tegyük csak múlt időbe. Mire beleéltem volna magam, hogy a doki valójában a legújabb japán kaszabolós-kínzós horror főszereplője, és az, hogy a komplett orromat kis darabokban felszeleteli, csak a kezdet, már az ágyon ülök, az asszisztens pedig mutatja, hogy tessék nézni, ez az oldatban lötyögő, kerek, véres cafat az ön anyajegye. Ugye milyen szépen kicsippentette a Doktor úr? Hát -mondom neki- a formáját tekintve látom én hogy szép, de hát mégiscsak pusztulatosan undorító, ahogy ott lötyögteti.

Még kapok két fájdalomcsillapítót, arra az esetre ha fájna, mikor kimegy az érzéstelenítő hatása, meg gyógyszeres ragtapaszt, ami elvileg összehúzza a sebet, cserébe viszont átlátszó, így közszemlére teszi a gyönyörű varratot, ami egy hétig lehetne két lábon járó (az én két lábamon, khmm) reklám a doki munkájának. De nem lesz. Leperkálok 9000 jent, és azzal a lendülettel elegánsan orcámra illesztem a szép fehér maszkot. 1 hét a varratszedésig, 4 hét, ameddig teljesen meggyógyul, így most egy darabig örömmel élvezem, hogy itt teljesen elfogadott a mindennapi viselése. Útban az iskola felé arra gondolok, ha hazaértem, előtúrom a fekete, cseresznyevirág mintás mosható maszkomat, úgyis mindjárt itt a tavasz.