2015. szeptemberében kezdtem meg életem első rebootját az Egyesült Királyságban és így az ötödik év fordulójához egyre csak közeledve egyre inkább érzem a késztetést, hogy egy kicsit újra összefoglaljam a tapasztaltakat, hiszen részint nekem is szép lesz majd visszaemlékezni később egy ilyen posztot olvasva, részint pedig más olvasók is ihletet kaphatnak a tapasztalataimból.

Az első ilyen poszt amely 9 hónappal azután született, miután elköltöztem otthonról viszonylag negatív fogadtatásban részesült. Azok a magyarok akik itt éltek azt mondták, hogy mit tudom én, hogy milyen itt élni 9 hónap után a másik oldalról meg azt kaptam, hogy jobb is, hogy elhagytam Magyarországot, hiszen egy ilyen hazaárulónak nincs is helye ott. Amiben mindkettő tábor gyorsan megegyezett az az volt, hogy nekem bizonyára nagyon rossz itt. Nem igazán tértem ki a mocskos anyagiakra és talán úgy érződött hogy a közel sem tökéletes életkörülményeket melyeket London adott próbáltam tökéletesnek leírni. Az igazság csupán annyi volt akkor, hogy elsősorban az ismerőseimnek készítettem azt a félig humoros írást akik nagyjából amúgy is tudták, hogy hogyan élem a mindennapjaimat. Gondolom ez a két tábor e poszt láttán sem fogja nagyon megváltoztatni a véleményét, de ezellen talán nem is tehetek semmit. A kommentelés addig ezalatt a poszt alatt is nyitva lesz, amíg nem megy át a párbeszéd felesleges anyázásba.

Egy Japan Centre-nek nevezett cégnél kezdtem a londoni pályafutásom ahol két év után supervisori pozícióig jutottam és talán ez volt az első nagy lépés ami sok szempontból megváltoztatta a gondolkodásomat a karrier, pénz fontosságáról az életemben. 

Magyarországon kialakult bennem egyfajta szorongás és kisebbségi komplexus, amiben azt éreztem, hogy semmihez nem vagyok elég jó, kár is bárminek nekikezdjek. Az itt töltött idő pedig egyfajta terápia volt arra, hogy rájöjjek ez nem igaz, hiszen vagyok olyan jó mint a körülöttem lévők és sok esetben sokkal többre is képes vagyok. 

A kinevezésem volt talán az első ilyen nagy löket az önbizalmamnak, hiszen mégis egy külföldiként kerültem egy magasabb pozícióba, melyből pár év múlva egy még magasabb pozícióba ültettek volna, ha nem hagyom ott a céget. Miért hagytam ott? Rájöttem, hogy azzal tehetem a legjobbat az életemnek ha kerülöm a stresszt, nem próbálok másoknak megfelelni és inkább arra figyelek, hogy engem mi tesz boldoggá. Arra is rájöttem hogy azért güriztem ennyire a magasabb beosztásért hogy bizonyíthassam magamnak azt, hogy amit otthonról hoztam, nevezetesen, hogy nem vagyok elég jó, egyszerűen nem igaz. A megszedett önbizalommal és rengeteg szuper emlékkel pedig kész voltam egy újabb mini rebootra. Mi is történt eddig a mini rebootig?

Csoportot vezetni nagyon könnyű és nagyon nehéz is volt egyben. Könnyű volt, amikor mindenki tudta mi a dolga, és nehéz, amikor mindent aprólékosan el kell mondanom, be kellett mutatnom és még úgy is csak jó esetben tudták reprodukálni a megkövetelt feladatot. Csoportot vezetni könnyű, amikor vezető típusú ember vagy és nehéz amikor inkább csak szeretsz csoportosan dolgozni és a kisebb csoporton belül kicsit jobban irányítani, ha úgy látod, hogy a csoportban nincs más, aki erre alkalmasabb lenne. Én azt hiszem az utóbbi vagyok és ahhoz, hogy shift supervisorrá tudtam válni, nagyon sokat kellett dolgoznom s bizonyítanom alkalmasságom a feladatra. Két év után ez pedig megtörtént a Japan Centerben és az azt követő egy évben az angliai kalandom egy új, még őrültebb, még kihívásokkal telibb szintre lépett.

A csoportvezetői egy évem alatt rengeteg hasznos tapasztalatot szereztem. Egyike ezeknek az volt, hogy megtanultam interjúztatni és így megtapasztaltam, hogy milyen a fasz innenső végén állni. Nyilván ez sem volt egyszerű, hiszen az egy dolog, hogy te felkészülsz egy interjúra annak érdekében hogy megszerezd a melót és ezért az interjún is bevetsz kegyesebb hazugságokat. A problémák onnan kezdődnek, ha te interjúztatsz és az első alanyod egy pszichopata, aki úgy eladja magát, hogy kérdés nélkül felveszed. Átlátsz az ilyeneken? Jó neked. Én nem láttam át és egy hatalmas hibával kezdtem az új pozíciót. Szeptemberben kezdtem el leaderkedni, pont a legforgalmasabb időszak kezdetén. Halloween, Karácsony....az emberek kezdenek megőrülni és vásárolni gondolkodás nélkül. Ez az időszak a legjobban várt időszak a kereskedelemben. Online shop révén számunkra is ez volt, így mondhatni, hogy bedobtak a mélyvízbe. Viktor az enyhén pszichopata beütésű 33 éves, kissé kopaszodó, láncdohányos brit srác pedig eladta magát nekem és utólag már könnyű megmondani hogy volt is alkalma begyakorolni az interjúkat, mert munkamorálja semmi nem volt, így valószínűleg próbaidőket töltött csak előző munkáiban. Na nem nálunk, náluk sokkal tovább húzta, de ne szaladjunk ennyire előre. A lényeg, hogy vezetőként rá kellett jönnöm hogy nem lehet egy teamet egyformán egységesen vezetni. Meg kell ismerni ki milyen típus és hatni rájuk a legkülönbözőbb módokon. 

Viktor kérlek kezd el felpakolni a megrendelésket egy raklapra. - adtam ki a feladatot a srácnak. Elkezdett egy nagy műanyag raklapra felpakolni, persze a targoncás már többször közölte velünk, hogy csak fát használjunk. Ezt el is mondtam neki, nem egyszer. Viktor hozott egy kis fa raklapot, nyilván látta, hogy nem fog minden ráférni de ez nem érdekelte. Ezután már nem szóltam rá, vittem neki egy nagy alakú fa raklapot és együtt elvégeztük ezt a nem túl nagy szellemi megterhelést igénylő melót.. Volt egy down-szindrómás munkatárs, aki mellé járt egy ápoló is, mivel a srác egyedül nem tudott dolgozni a legelején. Egy idő után viszont már jobban és kevesebb hibával dolgozott, mint Viktor. Kellene Viktor mellé ápoló -  gondoltam sokszor, hiszen ugyanazokat a köröket futottam le vele, mint az ápoló a down-szindrómás esetében. Meg is említettem az ápolónak egyik nap, miután ismét ismételnem kellett magam hogy már kicsit unom hogy minden nap ugyanazt kell elmondanom némelyiknek, majd azután kapcsoltam és mosolyogva odaszóltam: “De te gondolom tudod miről beszélek.” Csak nevetett. Viccet félretéve megtanulni együtt dolgozni egy down-szindrómás emberrel szintén egy olyan egyedi kihívásokkal teli lehetőség volt, aminek szintén nagyon örülök, hogy megtörtént és úgy érzem sokkal több lettem ezzel a tapasztalattal. A türelem gyakorlása és elsajátítása később bármilyen feladat esetében gyümölcsőző lehet.

Felvettem amúgy egy tolvajt is, de ott már elég sok mindent feladtam minőségi munakerő toborzása terén, így annyira nem is tudott meghatni a dolog. Úgy voltam vele, hogy ez is csak egy kísérlet, valami új, ami eddig még nem volt, lássuk mi lesz ennek a vége. Munkaerőhiány volt és a HR elég nehezen tudott találni munkásokat nekünk. Egyik nap küldött két önéletrajzot is. Én minden alanynál először végzek egy gyors google és facebook keresést. Onnan már sok minden kiderül. Emberünkről tényleg sok minden kiderült, hiszen rögtön egy cikket dobott ki a google egy benzinkúti szarkáról akit ki is tiltottak már kb minden kútról. Bevittem az infókat a managernek és mondta, hogy hívjuk be interjúra aztán ha jól szerepel, alkalmazzuk, ugyanis luxus lenne nemet mondani rá, csak azért mert internetes cikk figyelmezett rá. A tolvaj srác jó munkaerőnek bizonyult az első hetekben; gondolkodott, önállóan dolgozott. Aztán elkezdett késni és sokszor be se jött. Őt már nem én rúgtam ki, hanem miután elmentem a cégtől már egy másik csoportvezető menesztette a késései miatt.

Egy másik munkás ugyanez volt pepitában. Elmondtuk neki többször, hogy ne késsen, figyelmeztettük többször, aztán a próbaidején közli hogy meghatározatlan ideig nem tud jönni dolgozni. Ez történt hétfőn, majd szerdán felbukkant késve és amikor közöltük vele, hogy ki van rúgva, percekig nem volt hajlandó moccanni az irodából, nem írt alá semmit, fel volt háborodva. Kedves udvarias személyisége miatt nehéz elhinni, hogy csak a segély miatt várta, hogy kirúgjuk, egyszerűen csak egy felelőtlen személy volt, aki képtelen volt felnőni még ehhez a piti feladathoz is. Míg sokan a migránsokat hibáztatják itt is, ha egy munka nincs jól elvégezve és úgy hiszik, az agencys munkákra is többnyire csak migránsok jelentkeznek, ez nem feltétlen igaz. Hozzánk agencyn keresztül rengeteg semmirekellő brit is jött. Az előző két srácot és Viktort ráadásul nem is ügynökség rendelte ki hozzánk, hanem ők jelentkeztek. 

Egy másik kedves történet, amikor Viktort megkértem, hogy menjen át egy másik raktárba és egy kicsit segítsen be ott, mert nincs nagyon más munka a mi raktárunkban és ha azokkal is végzünk akkor el kell őket korábban engedjem, ami azt jelenti, hogy kevesebb órában fognak dolgozni, kevesebb lesz a pénz. Viktor volt az a srác, aki mindig keveselte a pénzt, de már délben lelépett volna a munkából. Na erre a felkérésemre ő nem azt mondta, hogy jó ötlet, megyek és segítek a másik raktárban, hanem azt, hogy ez nincs benne a szerződésében és ha akarok küldjek egy nőt (ők szívesen maradtak mindig hivatalos munka végéig) konténert pakolni. Itt érdemes megemlíteni, hogy srác általában tudta a férfiak nevét, a női munkásokat csak “ez a nő, az a nő”-nek nevezte. Enyhén lenézte a nőket persze minden álma volt, hogy legyen elég pénze, legyen bartnője és elköltözhessen a szülőktől. 33 évesen merész célkitűzések, főleg ezzel a hozzáállással. 

Másik fejtörést okozó alkalmazott Charles volt egy afro-amerikai (számomra lényegtelen lett volna a bőrszín, ő hívta fel rá a figyelmem), aki többször elég hangosan nekem támadt, amiért a késései miatt nem regisztráltam neki azokat a perceket (órákat), amikor nem volt jelen. Sokszor a WC-n múlatta az idejét és amikor már a munkatársak panaszolták be nekem, meg kellett kérdeznem, hogy miért tölt annyi időt a mellékhelyiségben, jól van-e. A válasz az volt hogy a feketék sok mindent esznek ezért van ott sokat. A legvége pedig az volt a történetnek, amikor ismét meg lett kurtítva fizetése, amiért kikiáltott engem rasszistának és megfenyegetett, hogy írni fog egy lejárató cikket a cégről és rólam. Mindehhez sok sikert kívántam és nem is láttam, nem is hallottam felőle azután. Nyilván ezeket az izzasztó szituációkat próbáltam jól kezelni, de természetesen nem esett jól egyik sem. 

A japán munkatársakkal kevesebb volt a gond, jobban meg is értettem magam velük és ami nem volt utolsó szempont: sokat tudtam a japán nyelvet gyakorolni köreikben. Voltak náluk is furcsaságok amiket nehezen értettem meg. A legrémisztőbb az volt amikor egyikük irtózatos hasgörccsel fetrengett a földön, míg a többiek mit sem törődve vele le sem álltak a munkájukkal, így a szünetemről visszatérve nekem kellett rá vigyázom amíg érkezett a segítség. 

Emlékezetes pillanat volt a Valentin napra kapott ajándék, vagy a hónap dolgozója kinevezés és a rengeteg közös buli.

 Valentin

A londoni lakhatás nem egészen a szép emlékekhez tartozik hiszen volt, hogy meg kellett osztanom a szobát másokkal és még így sem volt olcsó. Egyszer a mellettük lévő épületet is felgyújtották és az éjszaka közepén úgy kellett kimenekülnünk, hogy azt sem tudtuk megmarad-e a mi épület részünk vagy az is a tűz martaléka lesz minden cuccunkkal együtt. Itt ismerkedtem meg az ágybogarakkal és azzal a töménytelen mennyiségű konfliktussal, amit idegen kultúrák találkozása tud okozni. Tanulságos történetek tömkelegét tudnám felsorolni amiket átélve nem csoda, hogy gázosabb helyzetek után többen meg vannak döbbenve, hogy hogyan tudok mindent ilyen higgadtan lereagálni. Egyre kevesebb minden tud meglepni hiszen Londonban tényleg nap mint nap történt valami új, szokatlan. Ezt pedig vagy elfogadod és tanulsz belőle, vagy azt mondod hogy ez nem neked való és hazatérsz ahogyan az a személy is tette, akivel ezt az egész kalandot elkezdtem.  

Elismerve lenni jó

A supervisori pozíciómat ellátva kezdtem rádöbbenni, hogy ez így szép és jó, de iszonyatosan stresszes és nem tudtam elképzelni hogy hosszú távon változatlanul, minden nap magamat maximálisan odatéve el tudnám végezni ezt a munkát. Úgy döntöttem, hogy mégis megelégszem egy beosztotti pozícióval, kevesebb pénzzel és nagyjából nulla felelősséggel, ami minimálisra csökkenti a napi stresszt. Lassan tehát elkészült a terv amiben vidékre költözök egy nyugodt kisvárosba. Addig azonban még véghez kellett vinnem addigi életem egyik legnagyobb projektjét, az online bolt raktárának teljes átköltöztetsét egy új lokációra.

Ez volt az a projekt ami, ha jól sikerült megadta volna a jövőbeli még magasabb pozíciót. Melós két hét volt nagyon jól sikerült mindenki elégedett volt a team és az én munkámmal is.

A költözést hosszas tervezés és meetigek előzték meg és annak ellenére, hogy ez nem az én munkaköröm lett volna (Egy klasszikust idézve: "ez nincs benne a szerződésemben") elvállaltam, hiszen ez is egy tökéletes alkalom volt arra hogy megmérettessek és bizonyítsak magamnak. A főnököm bízott meg a feladattal, mert ő már több mint egy évvel azelőtt elígérkezett egy esküvőre Japánba, így viszonylag korán tudta, hogy más fogja véghezvinni a feladatot.

A költözés előtti hetekben többször kilátogattam az új helyre, aprólékosan lemértem mindent és elterveztem, hogy mi hova fog kerülni, kiosztottam a team feladatait a költözés napjaira, majd amikor elérkezett a költözés napja elkezdtük a két emeletes és két raktárból álló online részleg kiürítését. Meglepetésemre a költöztető cég emberei magyarok voltak, így könnyebben össze tudtam velük hangolni a munkálatokat. Olyan volt, mintha felülről is érkezett volna segítség, persze jól tudtam hogy egyszerűen csak nagy volt az esélye annak, hogy magyarokkal kerüljek össze, mert a hiedelmekkel ellentétben mégsem mindenki mosogatni jön ki.   

Az első polc a helyén az új helyen

A költözés után a főnököm megérkezett és mivel csak elismerően bólogatott (japán lévén nem eresztette bő lére a mondandóját és nem szórta az elismeréseket) tudtam hogy jó munkát végeztünk, amit a következő hónapban kapott fizetésemelés és bónusz meg is erősített. Ekkor már bőven összeállt a kép a saját költözésemmel kapcsolatban és ideje volt beavatni mindenkit róla a cégnél ahol biztosítottak róla, hogy számomra bármikor lesz hely náluk, csak hívjam őket, ha úgy alakulna. Mondanom sem kell, nem volt egyszerű a búcsú mert tényleg minden pillanatot élveztem ennél a cégnél és mivel nem azért döntöttem távozás mellett, mert találtam volna valami jobbat vagy valami hiányzott volna, extrán összeszorult szívvel vettem részt a búcsú bulimon. Innen már végképp nem volt visszaút, hamarosan egy teljesen új fejezet kezdődhetett az életemben.

Végül elérkezett az ősz és szeptember utolsó napján magam is összeszedtem a dolgaimat és Londonból áthelyeztem a székhelyem Haverhillbe, ahol már több mint egy éve élek és dolgozok. Most egy Tesco szerű lánc haverhilli tagjában vagyok retail assisztens (Sainsbury’s), korrekt a fizetés korrekt a munka. Éjszakai műszakot vállalok, mivel a költözésem idején ez volt az egyetlen ami nyitott volt. Behívtak több másik interjúra is, de az áruház 15 perc sétára van tőlem, így nem sokat gondolkodtam azon, hogy rábólintsak. Főiskolás koromban rengeteget éjszakáztam, így nem féltem nagyon attól a résztől és úgy voltam vele, hogy ha 1-2 hét után nem válik be, még így is tudok váltani, hiszen van munka dögivel. A munka bevállt és amíg nem találok olyan munkát, ahol a japán tudásom újra tudom kamatoztatni, azt hiszem maradok. Pár hónapja felkértek, hogy vállaljam el a csoportvezetői pozíciót, ami nyilván jóval magasabb fizetéssel is járt volna, de udvariasan elutasítottam. Nem mondom, nagyon jól esett a felkérés, hiszen ez egy újabb adag löket volt az önbizalmamnak, de egyből eszembe jutott, hogy nem ezért váltottam munkát és helyet, hogy újra megérkezzek oda, ahonnan elindultam. Nem biztos, hogy mindenkinek az a cél, hogy felkerüljön egy magas vezető pozícióba és hiába erre törekszik mindenki körülöttem, rájöttem, hogy emiatt felesleges rosszul éreznem magam, ha egyszer én nem ez a típus vagyok és sokkal kevesebbel is jól érzem magam és boldog vagyok. 4X10 órát dolgozok egy héten miközben hódolok legújabb hobbimnak a podcastok hallgatásának és csak úgy elröppennek a munkaórák. A maradék három napban pedig pihenek, japánozok és szociális életet élek. Úgy tervezem, hogy egy bizonyos megtakarított összeg után lecsökkentem a mostani munkaóráimat 3X10 órára, hogy esetleg újra el tudjak kezdeni magánórákat adni japánból, vagy csinálni valami kreatívabbat, ha már a mostani munkám erre nem ad lehetőséget. 

Időközben befejeztem a Murakami Rádió teljes fordítását ami szerkesztési fázisban van, így annak a folytatása egy darabig nem érkezik a blogra de cserébe amint kész leszek a szerkesztéssel megkapjátok egyben az egészet újra átdolgozva az elejétől a végéig.

Arról, hogy mi történt ezalatt az egy év alatt az új helyen talán érkezik majd egy másik poszt alkalomadtán, most lényegesnek tartottam lezárni a londoni fejezetet és úgy érzem így egy kicsit tovább is tudok lépni egy következő fejezetre. Légyszíves szurkoljatok, hogy ez is jól süljön el! ;)

Most pedig jöjjön Romhányi Józseftől a Kutyabolha:

Születtem Dolhán, egy kutyán, tizenkettőben, Gezarol után.
Atyám paraszti sorban élt egy lobogós gatyán.
Anyám egy cipész vérét kicsikarva átment a kisiparba.
Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet,
s a csípésem jelentősen viszketett.
Lakókutyám egy kis pulipintyó, mint jó suba betakart,
de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra:
átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra,
mely nemsoká a plébános ebe lett.
Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett.
A lelkem felkészült, s a tornácon, hol este a lelkész ült,
magam is reverendába bújtam, ám az új tan,
s a jámborság nem kötött le sokáig.
Megláttam másnap a szakácsnő bokáit,
fogtam magam s kiugrottam.
De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag.
Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom,
és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom.
Nem maradtam egy estet sem, megszöktem a sekrestyésben,
aki velem a kocsmába tántorgott. Magához vett a kántor ott,
s hogy lett tanyám egy tanár úr nadrágja?
– Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében.
Én megértem!Így kerültem iskolába,
amit néhány diákban tisztességgel kijártam.
Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott,
de mivel az osztály sűrűn vakarózott,
szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba!
Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre.
Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam,
mégis, pályám érdekében addig benne éldegéltem,
amíg a rég áhított fővárosba szállított.
Az elnök egy kis színésznőt szeretett.
Így kaptam szerepet az egyik színpadon.
De nem szerepeltem soha a színlapon,
mert atyám tanácsa mindig bennem marad:
“Sohase engedd kinyomni magad!”
Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba.
Az öltöző pad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat.
Ám az én művésznőm felelőtlen fruska,
ráerőszakolt egy színikritikusra.
Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem,
de rágós volt, fanyar, avas és vértelen,
ezért ugrottam át Önhöz néhány napra,
többi rajongómat inkább megváratva.
Csináljunk most együtt egy jó csípős darabot.
…S ezzel a bolha jól belém harapott.
Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan.
Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan!
Veszítve karriert, nagy lakomát,
riadtan menekült az ablakon át.
Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva,
s lett, ami volt: kutyabolha.