Két fontos dolog történt 1987-ben, ami releváns lehet a posztom szempontjából: az egyik, hogy megszülettem, a másik, hogy megalakult a Magyar Demokrata Fórum (MDF). Nyilván számomra ez még messze nem a politikai ősélmény (ha Gulyás Marcit érdekelné esetleg), de valahogy el kellene kezdeni összeszedni, hogy mégis miért vált a Hereföld Blog ennyire politikával átitatott, annyira már nem vicces bloggá. Ez a kis összegzés segít lezárni a korszakot, amit feláldoztam a politika oltárán és reményeim szerint segíteni fog egy újat elindítani, ami már nem lesz ennyire teletűzdelt a “Gyurcsány takarodj! Orbán egy g*ci!” szólamokkal. Node, ne szaladjunk ennyire előre.

Politikai ráeszmélésem körülbelül 7-8 évesen kezdődhetett, amikor iskola után a nagyszüleimnél Országgyűlési közvetítéseket kezdtem nézni, mert más nagyon nem volt a TV-ben és valamiért megfogott az atmoszférája annak ellenére, hogy vajmi keveset érthettem belőle. Ez volt az az időszak, amikor Horn Gyula vezetésével megalakult az MSZP–SZDSZ koalíciós Horn-kormány. Nagy szócsaták mentek a Parlamentben amiatt a radikális gazdasági stabilizációs program miatt, amit Bokros-csomagnak neveztek és amely jelentős megszorításokkal járt a lakosság számára. Nyilván nem volt népszerű az intézkedés és habár például a nagyapám előtt nem lehetett rossz szót ejteni az MSZP-ről, ez nem változtatott azon a helyzeten, hogy szépen el is buktak és 11 évesen (1998-ban) tanúja lehettem az első Orbán-kormány megalakulásának (Fidesz–FKGP–MDF koalíció), ami alatt a parlamenti közvetítések már egy kicsivel több értelmet nyertek és Torgyán József fanná váltam (nagyon karizmatikus szónok volt), de úgy érzem Zámbó Jimmy halála (Zámbó Jimmy 2001. január 2-án hunyt el) még így is nagyobb hatással volt rám, mint bármilyen más politikai történés ezalatt a ciklus alatt. Komolyan, egy ország nézte élőben a temetését és aznap minden másodlagos volt. Nevetséges, baszd meg.

2002-ben, 15 évesen jött egy újabb váltás, amikor a Medgyessy Péter vezette MSZP–SZDSZ koalíció került kormányra és két évre rá az Európai Unió tagjai lettünk. Az ország teljes szívvel ünnepelte ezt az eseményt, mindannyian úgy éreztük és úgy hittük, hogy ez az az út, amit Magyarországnak járnia kell, ha a nyugathoz akar tartozni és minél gyorsabban fel akar zárkózni a régióhoz. Emlékszem nagy bulit csapott az ország a csatlakozás éjszakáján. Végre valami jó is történhetett Zámbó Jimmy halála után.
A középiskola alatt aztán felgyorsultak az események, legfőképpen, mert már mi diákok is egyre inkább elkezdtünk a politika iránt érdeklődni és rengeteget beszéltünk róla. Volt egy Fideszes osztálytársam, aki főleg a család Fideszes mivolta miatt vált azzá. Tűzzel-vassal védte Orbánékat, állította, hogy Budapestnek jó lesz Tarlós és higgyem el, hogy ő tényleg egy civil és pártérdek nélkül fogja tudni a fővárost vezetni és ezért kell rá szavazni. 

Ez az osztálytárs a Fidesz felé húzás mellett nyilván folyamatosan ekézte a szocikat. Nekem különösképpen nem volt politikai irányultságom egyik oldal felé sem, talán azért próbáltam egy kicsit védeni a szocikat, mert ők voltak hatalmon és szerettem volna újabb és újabb esélyeket adni nekik minden hibájuk után, hiszen nem akartam rosszat az országnak, amiben éltünk, így úgy gondoltam minden nagyobb hiba egy tőrdöfés az ország testébe is. Ez a fajta gondolkodásom változott meg teljesen a Gyurcsány korszak alatt. 2004. augusztus 25-én lemondott Medgyessy, mert teljesen összeomlott a koalíciójuk az SZDSZ-szel és Gyurcsány Ferenc 2004. szeptember 29-én (17 éves koromban) átvette a miniszterelnökséget. Elképesztően megnyerő volt az ürge és furcsa volt hallgatni a felszólalásait, mert eszembe juttatta Torgyán szimpadias felszólalásait. Talán az egyéb tini elfoglaltságaim miatt már nem figyeltem akkora áhitattal a politikai történéseket, de azért nem került ki a látószögemből teljesen és minden Heti Hetesnél ott voltam, mert a heti politikai történéseket kellően lazán kaphattam meg a beszélgetőktől és akkoriban ennyi bőven elég is volt, mert a szakközépiskola ahova akkor jártam alapjáraton lehozott az életről és nem éreztem úgy, hogy javítana a helyzetemen, ha a politikába vastagabban belefolynék. Csak egy kis mellékszálként jegyezném meg, hogy a Bolyai János Elektrotechnikai Szakközépiskola tanulója voltam és remélem máig csuklik némelyik volt tanárom, akiknek MAJDNEM sikerült megutáltatnia velem a tanulást. Zeke tanár úr, Fecske tanárnő, és a nevedre sem emlékszem igazgató úr, sokat gondolok rátok, basszátok meg. 

A nagy változást az öszödi beszéd (2006, amikor 19 éves voltam) kiszivárgása, majd az azt követő szeptemberi és októberi tüntetések és zavargások hozták el a számomra. Ha már említettem a Heti Hetest: Máig emlékszem Hajós felszólalására a Hír TV-ben, ahol Gyurcsányt lemondásra szólította fel és az azt követő csörtére is, amikor erről számon lett kérve a Heti hetes azt követő műsorában. Értettem, hogy Hajós ezzel a Fidesz kezére játszott, de mivel rokonlelkek vagyunk, ezért azt is éreztem, hogy csak azért jelent meg a Fidesz tvben, mert abban a pillanatban ő is megértette, hogy minél tovább marad Gyurcsány hatalmon, annál rosszabb lesz az országnak később. Ő is csak a közös jót tartotta szem előtt és úgy gondolom kb annyira vált fideszessé, mint amennyire mostanra talán tiszássá. Van, hogy a honpolgár nem pártszimpatizáns, hanem polgár szimpatizáns, hogy ne mondjam nemzeti, hazaszerető, aki mindenféle pártokon felül tud emelkedni annak érdekében, hogy objektíven lássa mi a legjobb az országának.
Kicsit visszakanyarodva az őszödi beszédhez. Máig emlékszem, éppen vendégeket fogadtak a szüleim, én pedig a szobámban neteztem. Feljött a hír a beszédről, amit azonnal letöltöttem (imádtam gyűjteni az efféle politikai emlékeket), felmásoltam a Sony Ericson W810i mobiltelefonomra és már rohantam is vele, hogy megmutassam a vacsora után beszélgetőknek ezt az elképzelhetetlenül nagy skandallumot. Amikor beindultak az események hatalmasat dobbant a szívem, mert tudtam, hogy itt most változás lesz. Akkora volt az elégedetlenség már a beszéd előtt is a vizitdíj, tandíj, meg gázáremelések miatt, hogy megmozdult a fél ország és hatalmas tüntetéssorozatok kezdődtek. Budapesten voltam középiskolás, így már a beszéd után másnap kokárdával a hátizsákomon indultam az órákra (úgy emlékszem az ellenzék erre kért minket és nagyjából itt kezdődhetett a nemzeti jelképeink kisajátítása) és elég sok tüntetésen is részt tudtam venni. A tüntetések hangulata máig velem van, mert nagyon felemelő volt tartozni egy csoporthoz, aki szeretné, ha jobbá válnának a dolgok és emlékszem még randikat is szerveztem a Kossuth térre, ahol a tüntetés közben piknikeztünk és ismerkedtünk (tudom, elképesztően gáz tini lehettem). Egy ilyen tüntetés alkalmával találkoztam két általános iskolai tanárommal, akik nagy büszkén álltak fölöttünk, miközben mi a földön piknikeztünk és magyarázták, hogy miattunk vannak itt, hogy nekünk jobb legyen. Ugyanezek az emberek 16 év múlva még mindig azért harcolnak, hogy nekünk jó legyen, még mindig a pedosimogató, korrupt Fidesz oldalán. A tüntetések dacára Gyurcsány nem mondott le és megágyazott ezzel annak a pokolnak, amit most az Orbán-kormány tizenhatodik évében is át kell élnünk, de nyilván akkor ilyesmire még senki nem gondolt. Rá két évre berobbant a gazdasági válság és ezalatt (nagyjából egy évre) Bajnai Gordon vette át a kormányzást, mert nem voltak képesek előrehozott választásokat kiírnii, amivel esetleg még a 2010-es kétharmad is megelőzhető lett volna. Én persze 2010-ben (23 évesen) még semmit sem sejtve gondolkodás nélkül leszavaztam a Fideszre és öröm ujjongtam a hatalmas győzelemnek, mert azt ígérték, hogy ezzel a nagytöbséggel el tudják számoltatni az előző korrupt rendszert és olyan reformokat indítanak el, amivel az ország egy új reneszánszot fog majd élni. Hittem neked oly’ sokáig Viktor.

Nem akarom nagyon bő lére ereszteni, mert rengeteg botrányos dolog történt és se eleje se vége nem lenne ennek a bejegyzésnek, úgyhogy ugorjunk. 2015. tavaszán aztán (28 évesen) eljutott a Fidesz is arra a gyurcsányi szintre, ahol teljesen betelt nálam a pohár (újra). Ez volt az Orbán-kormány menekültellenes plakátkampánya és propagandája, ami minden humánumot mellőzött. Ezidőben fősuli mellett (igen, adtam még egy esélyt a magyar oktatási rendszernek és milyen jól is tettem, mert a főiskola életem legszebb 5  diákévét adta) a Keleti környékén jártam japán magánórákat adni és ott volt az a hírhedt aluljáró, ami dugig volt menekült családokkal, ugyanis a kormány így próbálta vizualizálni a helyzet súlyosságát. Ha elhelyezik a menekülteket szállókra, akkor nincsenek szem előtt, úgy pedig Brüsszelt nem lehet megállítani, vagy valami ilyesmi. 

Az állítsuk meg Brüsszelt kampány bár hivatalosan csak 2017-től kezdődött, de már ebben az időben is őket hibáztatták mindenért és kapcsolták össze Soros Györggyel, akit addigra már nagyjából 7 éve ismerhettünk úgy, mint a Sátán ikertesóját (csak, hogy tiszta legyen a kép, a Sátán maga Gyurcsány volt). Erre az egészre jött még Gyurcsány és az összetöpörödött ellenzék bohóckodása, én pedg szívtam be ezt a sok mérget mindennap és úgy éreztem, hogy megbolondulok. 

2016-ban, 29 évesen pedig leléptem Magyarországról, mert mentálisan már nehezn bírtam volna tovább a politikai légkört. Persze jó lett volna elengedni az egészet és nem foglalkozni vele, de addigra már megszállottan a követője voltam és abból a közelségből ez már nem volt egészséges. Kapóra jött, hogy főiskola után nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal és szerencsére bejött a tervem, hiszen Angliából már kevésbé hatottak meg a magyarországi események (Köszönöm Ferber Katalinnak a tippet, ahol arról írt, hogy egy kultúra váltás mennyire jó hatással lehet a mentális egészségünkre). Na jó, el kellett telnie pár évnek, hogy ne kezdjen eldurranni az agyam, de működött a terv. A blog viszont maradt politikai vonalon és a családi, baráti beszélgetések is.
Évekig a Fideszes egyeduralom, az országgyűlési munka, ahol az ellenzék már sokszor felszólalni sem tudott, de ha mégis, a szavuk senkihez nem ért el és a teljes nihil uralta a politikát, ahol a propaganda uralta az emberek agyát. Amikor felcsillant egy kis remény, azt is kétharmaddal verte le a kormánypárt. 2021. október 17. Márki-Zay Péter megnyerte az ellenzéki előválasztás második fordulóját Dobrev Klára ellen. Ezzel hivatalosan is ő vált az Egységben Magyarországért hatpárti ellenzéki koalíció miniszterelnök-jelöltjévé. (34 éves vagyok) Ezt a “moslékkoalíciót" is megsemmisítette a Fidesz. Nevetséges eszközöket használt hozzá és ezek a nevetséges eszközök (Gyurcsányozás, Brüsszelezés, félelemkeltés stb.)  működtek. A Márki-Zay Péter vezette ellenzéki összefogás veresége rendkívül nagymértékű volt: A Fidesz–KDNP 135 mandátumot szerzett a 199 fős parlamentben, ami ismét kétharmados többséget jelentett. Az Egységben Magyarországért koalíció mindössze 57 mandátumot nyert. Szavazatok arányában a Fidesz-KDNP országos listán 54,13%-ot ért el, míg az ellenzéki összefogás 34,46%-ot. A politikai elemzők és a közvélemény konszenzusa alapján a vereségnek több tényező is az oka volt. A legfőbb talán az egység hiánya. A hat ideológiailag rendkívül eltérő pártból (Jobbiktól a DK-ig) álló koalíció Márki-Zay Péter vezetése alatt is megosztottnak tűnt. A Fidesz sikeresen beállította a jelöltet egy "össze nem illő" konglomerátum élére. Aztán ott volt a médiafölény és pénzügyi aszimmetria, hiszen a Fidesz rendkívüli mértékű kormányzati médiafölénnyel és sokkal nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkezett, ami jelentősen korlátozta az ellenzéki üzenetek eljutását. Bejött a háború is, így annak a 2022. februári kitörése a kampány utolsó szakaszát uralta. A Fidesz sikeresen alakította a választást „háború vagy béke” kérdésévé, vádolva az ellenzéket azzal, hogy „be akarnák sodorni az országot a háborúba”, ami sok bizonytalan szavazót a stabilitást ígérő Fidesz felé terelt. (teszik ezt úgyanyígy a 2026-os választási kampánynál).
Egy másik ok, ami szerintem a legkevésbé volt döntő a vereségben, hogy Márki-Zay Péter mint miniszterelnök-jelölt, bár nyert az előválasztáson, outsiderként küzdött azzal, hogy megszilárdítsa a pártok támogatását. A kampány során elhangzott egyes nyilatkozatok és kommunikációs hibák lehetőséget adtak a kormánypárti propagandának a támadásra. MZP, te örökké a hősöm maradsz.

A negyedik kétharmad után az ellenzék teljesen megsemmisült és az ellenzékkel pedig én is. Londonba utaztam vidékről, hogy szavazhassak, majd a szavazás után, miután hazaértem, egyből beültem a TV elé, hogy a választási műsort nézhessem a Partizánon. A közvéleménykutatások ellenére próbáltam nagyon pozitív lenni és reménykedtem egy Fideszes vereségben, aztán amikor kijöttek az első eredmények, azok úgy sokkoltak, hogy már tovább sem akartam nézni a műsort, lekapcsoltam a TV-t és úgy döntöttem, hogy aznap inkább korábban elmegyek aludni.

Másnap a kérharmad híre már egyáltalán nem ütött meg, sőt rezdületlen arccal vettem tudomásul és mentem dolgozni. Legalább nem Magyarországon szopok, legalább keresek annyit, hogy minden hónap végén jelentős összeget tudok félretenni, legalább az én magánnyugdíjamat nem vették el, legalább itt nincs háborús vészhelyzet, legalább itt működik a jogállam és másik ezeregy indok lebegett fel előttem, amiért nem kellene, hogy olyan nyomorultul érezzem magam, mint amennyire éreztem. Persze azonnal eszembe jutottak nagyanyám szavai is, hogy itt milyen veszélyes, mert rengeteg a migráns. Igen mama, tudom, én is az vagyok és lehet pont ezért nem érezem magam veszélyben. Mondjuk érdekes módon a kollégáim sem érzik magukat  veszélyben körülöttem. Plakátok sem hirdetik, hogy mekkora a veszély. Milyen érdekes.
Ezután még egy kicsit vergődtem és röhögtem mindenen, ami a magyar politika fertőjében történt 2022-2023 között, majd úgy döntöttem szüneteltetem a blogot és teljesen takarékra veszem a politikát a magánéletemben, mert komolyan úgy éreztem, hogy semmi értelme foglalkozni vele, a Fideszt senki nem mozdíthatja el a hatalomból, a magyar demokrácia szépen lassan megsemmisül. Megmaradtam ímmel ámmal Partizán néző, de ott is már inkább kiszűrtem, hogy mit nézek és mit nem. Nevetséges volt minden ellenzéki megmozdulás és interjú, a Fidesz pedig már tényleg azt csinált, amit akart, mert semmi nem állt az útjukban, míg Kunhalmi Ágnes (2018. december MTVA székház) egy ajtón nem tudott átmenni.

Ezt az időszakot rengeteg tanulással, önfejlesztéssel, olvasással, összeségében a politikától messzebb, érzésem szerint hasznosabban töltöttem és egyre halványult a frusztráló érzés, amit a reménytelen helyzet okozott, hogy Magyarország sebesülten egy csapádba rekedt és lassan elvérzik. Persze hallottam az influenszer tüntetésről (2024. február 16-án), amit a berobbanó hallatlan, arcpirító, felfoghatatlan, gyalázatos, embertelen (szóval csak a szokásos Fidesz tempó) gyermekvédelmi botrányok indukáltak de az is csak abban erősített meg, hogy itt tényleg nincs már ellenzék, aki leválthatná ezt a kormányt. 2024.február 11-én aztán feltűnt Magyar Péter a Partizánban és letoltak vele egy korrekt interjút, ami rendben volt, de olyan dolgokat tudtunk csak meg belőle, amit már eddig is sejtettünk. Mindenesetre élveztem hallgatni, hogy valaki, aki a Fideszből jött most végre tereget egy kicsit és többen megismerhetik rajta keresztül, hogy milyen romlott ez a rendszer (ha már 2015-ben Simicska Lajos olyan szűkszavúan nyilatkozott abban az emblematikussá vált villáminterjúban). Ami persze ezután jött az teljesen visszarázott a politikába. Nap nap után olvastam, hogy egyre többen állnak Magyar Péter mellé és most már ő sem zárkózik el attól, hogy pártot alapítson. Eleinte nem hittem volna, hogy ez az egész bármi komollyá nőné ki magát és az emberek komolyan tudnák követni ezt a pár napja még tök ismeretlen ex-fideszes figurát, Varga Judit (nem, nem Novák Katalin - sokáig kevertem a kettőt) exét, de párat pislogtam és azt láttam, hogy hatalmas mozgalom nőtt köré. Bár még így is szkeptikus voltam irányában, de úgy döntöttem, hogy újra aktiválom a blogot. Elkezdtem posztolni, megosztani, kommentelni, hogy újra az ellenzék oldalát erősíthessem, mert végre volt újra ellenzék, remény, hogy ennek a rémálomnak egyszer vége lesz és hát rajtam ne múljon. A legkisebb is számít, Hereföld blog.

Körülbelül öt hónappal vagyunk a választások előtt. 39 éves vagyok. 2025. November 7-én listázták az adataimat (másik kb. kétszázezer magyar állampolgáréval egyetemben), mert letöltöttem a Tisza appját. Név, lakcím, email cím ment egy térképre. Így már bárki láthatja, hogy mennyien vagyunk és hogy hol élünk. Lehet minket fenyegetni, emailben, bántalmazni fizikálisan, vagy ahogy szeretné a fideszes tábor. Nem félek, mert elegem van és már nincs eszköz, amivel meg tudnának ezek a tetvek félemlíteni.
Látszólag  még mindig fölényesen vezet Magyar Péter pártja a Tisza és a 62 éves Orbán Viktor pártja a FIDESZ (Fiatal Demokraták Szövetsége) nem találja a fogást rajtuk, pedig próbálkoznak. Csak ezekből a próbálkozásokból és botrányokból lehetne több posztot összerakni, ha lenne hozzá gyomrom.

2026. márciusában már arról jönnek hírek, hogy oroszok segítenek a kormánynak a választás megnyerésében. Ömlenek a netről a soft fake, deep fake, AI és egyéb dezinformációk. Minden nap azon van a kormánypárt, hogy valamivel lejárassa a Tiszát. Olyan sok minden történik 24 óra alatt is, hogy egyszerűen egy olyan embernek is, mint én, aki folyamatosan próbálja követni az eseményeket, már követhetetlen ez az egész.

A választások kimenetele még mindig kérdéses (néhányan még úgy is gondolják, hogy lehet választások sem lesznek, én úgy gondolom, hogy elsöprő Tisza győzelmet fogunk látni), de úgy érzem, hogy bármi is legyen az eredmény, a mostani választások egy tökéletes kilépési pont számomra. Elhagyni a politikát és időt szánni más, relaxálóbb, pihentetőbb dolgokra (jöhet több japán fordítás, több humor, több kultúra). Ahogy a Vétó műsorából sem látunk több évadot ezután, én is úgy gondolom, hogy még ezt egyszer próbáljuk meg és bármi is lesz, legyen ennyi elég. Magyar Péter már biztos lezárta a Gyurcsány-Orbán korszakot, mert számomra kétség nem fér ahhoz, hogy Gyurcsány miatta vonult vissza és ezért örökre hálás leszek neki, de ha még Orbánt is el tudná takarítani, akkor tényleg elmondhatom, hogy egy korszak végére értem. Orbán és Gyurcsány körül forgott minden az elmúlt 27 évben. 27 évet töltöttem a politikával úgy, hogy ez a páros uralta az egész politikai teret. Ha Magyar Péterék nyernének, azt már felfoghatnám úgy, mint egy spin-off-ot, esetleg egy soft reboot-t, ahova már nem kell csatlakoznom, mert már úgyis láttam egyszer egy hasonlót/ez már nem lesz olyan erős mint a fő sorozat, ha pedig Orbán újra megnyeri a választást, akkor meg amúgy is minden mindegy és hamarosan az idő fogja szétrohasztani őt is és a pártját is, de ezt már nem fogom végignézni.

Ideje egy új irányt, egy politika mentes irányt kijelölni az életem hátralevő részére. 27 év után eljött a stáblista ideje. Nem várom meg a stáblista utáni jelenetet, és nem érdekel a remake sem. Mindenki csak a jelent veszítheti el, hiszen csak az az övé. Marcus Aurelius szavaival élve:

  Hiszen sem a múltat sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem is mienk? Tehát két körülményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig vagy beláthatatlan ideig szemléli ugyanazokat a jelenségeket; másodszor, hogy a leghosszabb és legrövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít. Mert csak a jelen pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek nincs, azt el sem veszítheti.

Én pedig a jelenemet többé nem áldozom fel egy olyan sorozat oltárán, amit már elégszer láttam. Itt a vége, függöny le – és most kezdődik az igazán fontos rész. Kívánom, hogy a következő 30 évben és azon túl is legyenek Magyarországnak olyan vezetői, akik meggyógyítják a magyar demokráciát, visszavezetik az országot a nyugati országok táborába és a következő politikai generációk ne ezeket a köröket fussák újra, amiket elődeik futottak, hanem haladják meg őket, kerüljön vissza a politika és a politizálás az őt megillető tiszteletteljes helyére, ahol a politikusok újra transzparensen, az országok lakóiért fognak dolgozni és nem a saját vagyonosodásukért.

 2026. március 20. 

2024 Március 1-jén veszítettük el Toriyama Akirát, a manga művészet egyik legnagyobb alakját. A legtöbben valószínűleg a Dragon Ball kapcsán ismerték, és esetleg az annak idején Magyarországon is kibontakozott, a műfaj félreértéséből és az anime vélt „agresszivitásából” fakadó társadalmi „cirkusz” miatt. Amit viszont talán csak az igazi rajongók tudnak, hogy Toriyama jellemileg kevésbé állt közel a későbbi, monotonabb és véresebb shōnen (12-18 éves fiúknak szánt mangák és animék) műfajához. Az ő igazi terepe a gag (komikus betét, gegek sora) volt, és utolsó nagy munkájával, a Dragon Ball Daima-val is ide tért vissza, ami egy méltó és bensőséges lezárása lett életének és karrierjének. Ez az írás, habár a Daima köré összpontosul, azt is szeretné megfejteni, hogy mi jelentette Toriyama esszenciáját. 

A Kezdetek és az Aranykor: Dr. Slump

Akira Toriyama első és rögtön nagysikerű műve a Dr. Slump című mangája volt, amely 1980 és 1984 között futott a Weekly Shōnen Jump magazinban. Ez egy tiszta, eszement komédia Norimaki Senbei (a perverz) professzor és az ő szupererős, ártatlan robotlánya, Norimaki Arale kalandjairól a fura Pingvin-falván (Penguin Village). A manga méltán vált híressé abszurd humora, a szürreális helyzetei és a vizuális poénjai okán, hiszen ez volt a geg manga lényege is: kiszámíthatatlan és a logika bármikor feláldozható egy jó poénért.

Történetünk főszereplője Norimaki Senbei (Dr. Slump, akit tévesen sokan Dr. Skunku-nak hívnak, ami bűzös borzot jelent), egy kattant tudós, aki Penguin faluban éli cseppet sem szokványos agglegény életét. Megépít egy robotlányt, aki szinte teljesen tökéletes, emberfeletti erővel rendelkezik, csupán csak a szeme rossz. Ezt orvosolják is gyorsan egy szemüveggel és az Arale-nak elkeresztelt robotlány rászabadul a világra. Így lesz a 28 éves professzornak hirtelen egy 13 éves lánya vagy húga (attól függ kivel beszél Senbei-san), akinek még orrlyuka sincs, de ez kit érdekel, hiszen a többieknek sincs, és hát ez így jó ahogy van, hiszen nem fog kifolyni belőle a takony (ezt nem én mondom, ők mondták). A történet tele van meta viccekkel, ahol saját magukra reflektálnak és itt mindenki tisztában van azzal, hogy egy mangában/animében léteznek, így bármi elképzelhető és bármire képesek. Még maga a szerző is belerajzolta magát a történetbe, hogy olykor-olykor elmagyarázza a helyzetet (ha például egy Alien nem ért rá erre a szerepre), vagy, hogy rendbe tegye az elszabadult poklot.

Az igazi senbei és arale (bocs, de nem tellett jobb rajzra)

A Dragon Ball: A Kung Fu és a Komédia Ötvözete

Amikor Toriyama elérkezettnek érezte az időt Dr. Slump sorozatának a befejezésére, kiadója, a Shūeisha csak úgy engedélyezte, ha röviddel ezután egy új sorozatot indít náluk (ez volt a Dragon Ball). A Dr. Slump 1984-ben 18 kötet után ért véget, de a bolondos robotlányt még láthattuk utána is vendégszerepelni a Dragon Ballban.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Dragon Ball 1984-ben indult útjára (az anime 1986-ban), sok karakterdizájnt és történetszálat felhasználva a Dr. Slump mangából. Toriyama és szerkesztője, Kazuhiko Torishima, több sikertelen egyrészes manga után döntöttek úgy, hogy Toriyama kung fu filmek iránti rajongását használják fel. Nem térek ki hosszan Torishima munkájára, de annyit érdemes megjegyezni, hogy Toriyama annyira szigorúnak tartotta, hogy kétszer is ő ihlette a történetei főgonoszát, konkétan Mashirito (Dr. Slump) és Piccolo Daimao (Dragon Ball) személyében.

Inspirációt merítettek olyan hongkongi harcművészeti filmekből, mint Bruce Lee Enter the Dragon (1973) és Jackie Chan Részeges karatemester (1978) című alkotásai. Toriyama elmondása szerint soha nem találta volna ki a Dragon Ballt, ha nem nézi meg a Részeges karatemestert, amit különösen a könnyed hangvétele miatt élvezett. Ez vezetett a jól fogadott Dragon Boy című kétrészes mangához, amely a Dragon Ball alapjává vált.

Kínai, Japán Gyökerek Nyugati Pop Kultúrával Átitatva

A Dragon Ball cselekménye és szereplői lazán a klasszikus kínai regény, a Nyugati utazás mintájára épültek:

Goku - Szun Vukong
Bulma - Tang Szanzang
Oolong - Zhu Bajie
Yamcha - Sha Vujing

A történet célját, ami a szent buddhista szövegek gyűjtése lett volna, Toriyama leegyszerűsítette hét gömb összegyűjtésére, amelyek teljesítenek egy kívánságot. Ez a koncepció a japán epikus regényből, a Nansō Satomi Hakkenden-ből (1814–1842) származott, amelyben a hősök nyolc buddhista imagyöngyöt gyűjtenek.

Ezen kívül a Star Wars, Star Trek, Superman, Alien, Óz a csodák csodája, vagy éppen Jackie Chan és a kung-fu filmek is nagy hatással voltak rá, így nem véletlen, ha egyes helyszínek, szereplők, vagy jelenetek ismerősek lehetnek. Ezek a figurák, vagy történetek már a Dr. Slump oldalain is fellelhetőek és bár nem voltak a történet szerves részei, a remek érzékkel történő elhelyezésük sokszor mosolyogtatott meg engem is. Toriyama ezeken felül sok ihletet merített az utazásai során a világhoz, amit a Dragon Ballban épített fel. Ennek példáján ott van a Harcművészeti Nagytorna helyszíne, amit Balira való utazása során álmodott meg. 

A Verekedős Műfaj Kialakulása

Habár Toriyama ragaszkodott volna a Nyugati utazás kalandos, utazós aspektusához, a kezdeti népszerűségi mutatók miatt engednie kellett a szerkesztője nyomásának, aki azt javasolta, hogy szerkesszen a történetbe több harcot kezdve a Tenkaichi Budokai-jal (Harcművészeti Nagytorna). Vonakodása ellenére Toriyama azt mondta, hogy jó érzés volt, amikor a sorozat ekkoriban népszerűbb lett, de ennek ellenére minden adandó alkalommal megpróbált visszatérni a kalandosabb, humorosabb gyökerekhez és így születhetett meg a Vörös Szalagrend története amin belül még Pingvin-falvába is visszalátogathatott egy pár őrült crossover epizódban. Mivel máshol erre már nem fogok kitérni, itt jegyzem meg, hogy Arale-san még a Dragon Ball Super animében is feltűnik és jelenlétével teljesen feje tetejére fordítja a nálánál már sokkal komolyabb történetet egy tökéletes gag epizódot létrehozva.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Dragon Ball fő csapásiránya ennek ellenére az egyre gigantikusabb harcok, az egyre erősebb ellenfelek és az egyre nagyobb szinteket átlépő hősök lettek. Ebben a folyamatos szintlépésben pedig Toriyama valószínűleg belefáradt, ezért a végső lezárás reményével nyújtotta be a terveit a kiadójának, amit ők végül elfogadtak. A manga 1994-ben, a 42. kötettel zárult le, amivel Goku átadta a stafétát a fiatalabb generációnak.

Dragon Ball Super, Dragon Ball Daima: Toriyama Búcsúja

Hosszú hosszú időre, egy két játékon kívül nem kaptunk semmilyen Dragon Ball contentet. A hosszú szünet után (amire mi nem is szünetként gondoltunk, hanem a franchise halálaként) a Dragon Ball visszatért. A Dragon Ball Super (2015-től) a Buu legyőzése és a Dragon Ball Z vége közötti „időréteget” töltötte ki, mintegy filler-ként és ez a projekt volt az eszköz arra, hogy a franchiseba új erőt leheljenek, ugyanakkor itt pedig Toriyama adta át a stafétát Toyotarōnak, aki egyre több és több teret kapott a manga szerkesztésében és megrajzolásában. Habár Toriyma ott volt mellette, hogy ötletekkel és segítséggel lássa el (“Miért rajzoltad Gotent és Trunksot izomkolosszusokká? Hisz ők még csak tinik!”), tisztán érezhető volt, hogy ez már nem az a Toriyamás íz, amit anno megszoktunk. A manga kisebb megszakításokkal folytatódott és kaptunk pár új történetet, de aztán bekövetkezett az alkotó halála és elkezdődtek a jogi viták a kiadók között, aminek hatására le kellett állni a további publikálással. Ezek a viták még mindig zajlanak, így a manga folytatásáról még nincs hír, azonban Toriyama halála előtt megajándékozott minket egy újabb anime sorozattal. Innentől viszont el is kell szakadnunk a mangától, mert a Dragon Ball Super után érkezett Toriyama utolsó nagy projektje, a Dragon Ball Daima kizárólag csak a képernyőre lett megálmodva és maximálisan visszatért ahhoz a kezdeti Toriyamás stílushoz, amit anno annyira szerettünk.

Ez a projekt a Dragon Ball franchise 40. évfordulójára készült, és felfogható úgy is, mint Toriyama saját GT sorozata (a GT nem Toriyama munkája volt és csak minimálisan segédkezett rajta), ahonnan átemelte mindazt, ami tetszett neki benne. Ő tervezte meg a sorozat alaptörténetét, a főszereplők, a helyszínek és a különféle szerkezetek dizájnját is.

Vissza a Komédiához és az RPG-khez

A Daima a Dragon Ball Z és a Dragon Ball Super eseményei között helyezkedik el (egy végső projekthez felesleges újranyitni egy lezárt történetet, nem igaz?). Goku és barátai egy összeesküvés áldozatai lesznek, amelynek eredményeként szinte az összes főszereplő visszaváltozik gyerekkori, „mini” változatává. Bár megtartják felnőttkori erejüket és emlékeiket, hőseinknek egy új, ismeretlen világot kell felfedezniük, hogy visszaváltozhassanak a felnőtt önmagukba.

Habár a Dragon Ball hatalmas fejlődésen ment keresztül az évek alatt mind karakterekben, történetben és a tét a végére már az univerzum megmentése lett, a Daimának esze ágában sincs ezt a vonalat követni. Hatalmas potenciál lett volna ebben a sorozatban is, hogy például tovább mélyítsék a karaktereket (pl. Piccolo múltja és eredete vagy Vegita várva várt győzelme Goku felett), de ehelyett kaptunk egy feel good sorozatot a maga 20 részével és habár a Démon Világot sokkal jobban megismerhettük, nem történt újabb világmegváltás. Ezzel szemben visszakaptuk a legelső Dragon Ball sorozat kalandos, utazós hangulatát, ahol a harc mellett a felfedezés és a komikus elemek is hangsúlyosak, ráadásnak több részletében is hasonlít azokra a japán szerepjátékokra (JRPG), mint a Dragon Quest vagy a Blue Dragon, amelyek készítésében nem mellesleg Toriyama is részt vett.

A Daimaban Goku kísérője a Keleti Kaioshin lesz és egy titokzatos alak a Démonvilágból, akikhez később egy fiatal lány is csatlakozik, mielőtt a csapat kiegészül a második turnussal, amikor Bulma, Vegita, Piccolo is csatlakozik hozzájuk. Elindul a Sárkánygömbök felkutatása, amiket egy mondhatni baráti bunyó és talányok megfejtése előz meg. Felüdülés, hogy a harc visszatér a fizikai küzdelmekhez (még Goku Varázsbotja is újra a történet szerves része lesz, ezzel is megidézve az ősidőket) és találékonységhoz, szemben például a Z vagy a Super gigantikus léptékű energiacsatáival. Ehhez jön hozzá a karakterek "mini" formája, ami a Toriyama-féle "chibi" (aranyos, kis méretű) stílushoz tér vissza, ami a korai Dragon Ball-ra és a Dr. Slump-ra volt jellemző. Ezzel a sorozat vizuálisan is a 80-as évek eleji Toriyama-művekhez kapcsolódik, habára a grafika tű éles és a mozifilmek minőségét idézi. Ezt a minőségi ugrást a grafikában felüdülés volt látni a Super sorozathoz képest, ahol bizony voltak arcpirítóan gagyi képkockák.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

Démonvilág, Tamagamik, Nehézségi Fokozatok

Mintha tényleg egy szerepjátékba csöppennénk, ahol csapatunkkal fel kell fedeznünk egy új világot, mini bossokkal harcolni, amiket itt a három Tamagami testesít meg, akik a Sárkánygömböket őrzik a különböző szintjein a világnak, majd az út legvégén, a legfelső szinten a főellenséget is le kell győzzük, hogy a végső jutalom is a mienk lehessen.

Kicsit járjuk körbe, hogy mi is ez a  Démonvilág (eredeti japán nevén: Makai / Daimakai), ami Toriyama által átértelmezett, központi helyszíne a sorozatnak.

A sorozat a Démonvilágot nem egyetlen helyként, hanem egy több világot magában foglaló, külön dimenzióként mutatja be, amely eltér a korábbi Dragon Ball Z utalásaitól és ahova hatalmas lebegő halak (Warp-sama) száján keresztül utazhatunk át a dimenziók között, akik egy négyszámjegyű PIN helyes bemondása után engednek át és hagyhatjuk el őket a fenekükön keresztül. 

A Démonvilág felépítése: A Három Démoni Világ

A Daimakai nem egységes, hanem egy kasztszerű rendszerben létező három különálló világból áll, amelyek között korábban szabad volt az átjárás, de most egy fényes pajzs zárja el az utat. 

1.Első Démonvilág 

• Státusz: Ez a Démonvilágok hierarchiájának legmagasabb szintje, a királyi és uralkodói réteg otthona.
• Vezetés: A Démonvilágok Főkirálya, Gomah (a sorozat főgonosza) a trónt Dabura halála után foglalja el. Itt található Gomah palotakomplexuma.
• Jellemzők: Vöröses égbolt és kietlen, hatalmas épületekkel teli táj jellemzi. Feltételezhetően itt van az a legmagasabb rendű démoni réteg, amely irányítja a Daimakait. Ezen a világon található meg a Démon Sárkánygömbök közül az 1-csillagos gömb.

2. Második Démonvilág 

• Státusz: Magasabb osztályú, mint a harmadik, de alárendeltje az első világnak.
• Jellemzők: A sorozatban kevésbé részletesen bemutatott terület, ám kiderül, hogy itt éltek a Glindek, azok a lények, akikből a Kaioshin-ek ősei származnak. (Ez a sorozat egyik legnagyobb, a lore-t átíró csavarja.)

3. Harmadik Démonvilág

• Státusz: Ez a Démonvilágok hierarchiájának legalacsonyabb szintje, amelyet a felsőbb démonok lenéznek.
• Jellemzők: Ide érkezik meg Goku és Shin az utazás elején. A táj változatos és veszélyes, vulkanikus gázokkal telített a légkör. Hatalmas sivatagok, lebegő szigetek, erdők és démoni városok is megtalálhatóak rajta. Ezt a világot kevésbé „démoni gonoszok”, sokkal inkább bandita szörnyek és vándorok lakják, akikkel Goku sok kalandot vív (ez adja a sorozat Dragon Ball nosztalgikus hangulatát).

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Daima tehát áthelyezi a Démonvilágot a teljes 12 univerzumon kívülre, egy különálló dimenzióba (a Super meglovagolta a trendeket és behozott több univerzumot a sorozatba). Ez eltér a korábbi (főleg kiegészítő anyagokban rögzített) loretől, amely szerint a Makai a Halandó Világ alatt helyezkedik el. Másik nagy változás és eltávolodás a régen megszokott fekete és fehér osztályozástól, a gonoszság természete. Bár a Démonvilágról van szó, a sorozatban (különösen a Harmadik Világban) sok démoni karakter nem feltétlenül gonosz, hanem egyszerűen csak a saját világukban élő, különböző fajok képviselői. A valódi gonoszság a Gomah által vezetett összeesküvőkben nyilvánul meg, de még itt is árnyalják a dolgot, elég ha csak Arinsu-re gondolunk, aki Gomah mellett szintén a trón megszerzésére hajt. Erre egyik legnagyobb bizonyíték és egyben fordulat is, hogy kiderül: a Fő-Kaioshin ősei (a Glindek) a Démonvilág (pontosabban a Második Démonvilág) lakói voltak, ami alapvetően átírja a jóság és a gonoszság közötti kozmikus viszonyokat a Dragon Ball univerzumban. Rá lehet talán ezt is fogni a modern trendekre, ahol már szinte nem is létezik az eredendő gonosz, hanem mindenkinek megvan a motivációja és esetleg a tragikus sorsú múltja ami rossz irányba vitte az életben, de én a Dragon Ball Daima esetében ugyancsak arra gondolok, hogy Toriyama szimplán szeretné újra a régi időket megidézni, ahol hiába voltak a történeteiben gonosz karakterek, mid bohókásan voltak gonoszak, mindig pórul jártak és sem ők, sem a hősök nem tudták egymást végleg kiiktatni, mert az már nem lett volna geg, nem lett volna elszakadás a véresen komoly valóságtól. Emlékeztek amikor Nappa hátán Chaozu önfeláldozta magát és porrá lett? Vagy amikor Vegita namekiakat mészárolt le? Esetleg, amikor Dermesztő porrá robbantotta Krilint? Nem volt olyan vicces, ugye?

(Annyira nem vicces)

Az Antagonista és a Nameki

Gomah a hősökkel szemben álló karakter talán az eredeti Dragon Ballból Pilafhoz hasonlítható, aki egy balfék apró kis méregzsák volt és nem mellékesen neki köszönhető, hogy a GT-ben Goku gyerekké változott miután a Fekete Sárkánygömbökből megidézett sárkányhoz ez volt a kívánsága. Gomah azonban talán egy cseppet többre viszi, ugyanis, ahogy egy valamirevaló RPG játékban is, itt is léteznek item-ek, amiket megszerezve és magunkhoz csatolva a statjaink növekedhetnek. Ilyen eszköz itt a Démoni Szem, ami hallatlanul nagy erővel ruházza fel a használóját (már ha megfelelő módon használja fel). Ez a Démoni Szem úgy lett eladva nekünk, mint a világ Szent Grálja, egy ritka és nagy erejű ereklye. Toriyama végül ebből is viccet csinál és a sorozat végére sikerül elinflálni, ami még jobban aláhúzatja velünk az állítását, hogy ne vegyük véresen komolyan, csak egyszerűen élvezzük ezt az utolsó menetet vele. Ezt támasztja alá Gomah segítője a rejtélyes nameki öregúr, Neva. Neva nem elég, hogy mindent tud a Dragon ballokról (vagy mondjam inkább úgy, hogy a Dragon Ballról), ő teremtette a Tamagamikat és nagyjából egy csettintés neki bármi, ha valamit el kell intézni. Egy kétlábon járó Szerzői Avatar. Úgy sejtem, hogy Toriyama Akira írói énjét testesíti meg, aki csak azért tesz meg bármit, hogy zökkenőmentes legyen a történet (Toriyama mindig is kedvenceiként tartotta a namekiakat), mert ugye 20 rész alatt nincs idő sokat tökölni és engedtessék már meg neki, hogy mellőzhesse a plot kreativitását a humor oltárán. Ezeket a dolgokat szem előtt tartva (ha esetleg újra is nézitek, figyeljetek majd rá ilyen szempontból) elképzelhetitek, hogy mennyi esélye van Gomahnak a győzelemre úgy, hogy pont azt a karakter tartja maga mellett a legszorosabban segítőjeként, aki igazából a nameki bőrbe bújt mangaka, a történet ura.

(Piccolo, Neva, Dende)

Persze ez így túl kiszámítható lenne, ezért bekerül a képbe még egy másik antagonosta is Arnisu és talán egy másik nem éppen makulátlan szereplő Glorio (sokáig kérdőjeles motivációval) és aztán találgathatunk, hogy ki jelenti az igazi veszélyt a hősökre. Arinsu ráadásul még belebegtet egy Majin Buu 2.0-t majd egy 3.0-t, vagy mondjuk inkább, hogy elfajzott, félresikerült/ még inkább komédiasított duót (tsukkomi és boke, Stan és Pan, R2D2 és C-3PO, Hacsek és Sajó stb.). Ezen a ponton már mindenki harcol mindenkivel és minden szépen össze is kuszálódik a végső csata előtt, ami már az újhullámos Dragon Ball sorozatokat idézi az emblematikus KI támadásokkal, átváltozásokkal és a végső meglepetéssel, ahol Toriyama beemeli a Szupercsillagharcos 4-et a kánonba. Ez utóbbi azért is fontos, mert a rajongók sokáig vitáztak azon, hogy ez a forma, ami először a GT-ben jelent meg (amihez Toriyamának nem sok köze van) kánon-e vagy sem. A harcok mellett még itt is rengeteg kikacsintást láthatunk, amik sokszor felelevenítenek pár klasszikus pillanatot és a nagy fináléban pedig konkrétan a nézőkkel farkasszemet nézve Goku és a többiek elköszönnek tőlünk a viszontlátás reményében..

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

A Rejtett Humor és a Szójátékok Mestere

Nem nagyon illik sehova, ezért engedjétek meg, hogy még a lezárás előtt pár szót írhassak a szójátékokról. Toriyama szinte minden karakternevet és helyszínt valamilyen szójáték köré épített, amivel még a legkomolyabb pillanatokban is becsempészte a könnyed humort. Ezek a szójátékok leginkább a képregényeiben jöttek át amikor a japán nyelvvel játszott, de azért a nevek hallatán az animét nézők is biztos vagyok, hogy olykor nagyokat néztek. 

A Zöldségek és az Ételnevek (A Csillagharcosok)

A zöldségekről és gyümölcsökről elnevezett faj a csillagharcosok (Saiyan, ami a japán yasai – zöldség – anagrammája) családja:

• Vegeta – A „vegetable” (zöldség) angol szó első része.
• Kakarot (Goku csillagharcos neve) – Az angol „carrot” (répa) szóból.
• Broly – A „brokkoli” szójátékból ered.
• Raditz – A „radish” (retek) szóból.
• Nappa – A kínai káposzta (napa cabbage).

 A Fehérneműk és a Ruhatár (A Bulma Család)

A zseniális feltaláló, Bulma családjának nevei mind a ruházattal vagy fehérneművel kapcsolatosak:

• Bulma – Az angol „bloomers” (bugyi/bő nadrág) japános átirata.
• Trunks – Az angol „trunks” (rövidnadrág, vagy férfi alsónemű) szóból.
• Bra – Az angol „bra” (melltartó) szóból.
• Dr. Briefs (Bulma édesapja) – Az angol „briefs” (férfi alsónemű) szóból.

 A Namekiek és a Mezítlábas Szójátékok

Toriyama legkedveltebb faja, a namekiek (Namekians) is furcsa neveket kaptak, egészen pontosan a csigákról nevezték el őket:

• Namek bolygó – A japán Namekuji (csiga) szóból.
• Dende – A japán Dende mushi (egy nagy, ehető csiga fajta) nevének rövidítése.
• Lord Slug – Talán felesleges is magyarázni

A Hawaii Király és a Hullám

Goku legismertebb támadásának neve, a Kamehameha, amely a Hawaii Királyság első uralkodójának, Kamehameha királynak a nevéből származik. A támadás neve japánul かめはめ波 (kamehame-ha), ahol az utolsó karakter (ha) „hullám” jelentésű, amit a támadások után szoktak biggyeszteni.

(Katt a galériára, ha nézegetnél még képeket)

Egy Korszak Vége: A Gyermekkor Vége

Toriyama Akira halálának híre 2024 márciusában sokkolta a világot, mert a mangaka magánélete mindig is tabu volt a közönsége előtt. Jelleméről rövid interjúkból tudhattunk meg darabkákat és természetesen a művei fogyasztása folytán. Elindult egy mulatságos jó humorú alkotóként, aztán a megfelelni vágyás elvitte olyan terepekre, ahol nem szívesen mozgott, de még így is derekasan helytállt, majd élete végén visszatért oda, ahol mindig is szeretett időzni: a tiszta, játékos humorhoz, egy nem túl veszélyes kalandhoz és minden jóhoz, amin mi is egy kicsit izgulhattunk, nevethettünk, és kikapcsolódhattunk csak úgy mint régen, amikor még mi is kicsik voltunk, amikor Goku először elindult, hogy összegyűjtse a hét sárkánygömböt.
A Dragon Ball Daima nem csupán egy új anime, hanem egy utolsó ajándék a mestertől, amit mi rajongók kettős érzéssel – nosztalgiával és gyásszal – fogadtunk és ha valóban felfogtuk a végére, hogy itt a vége Toriyama Akira nagy utazásának, valószínűleg mi is, ahogy a hőseink is újra felnőtté változtunk és néhányunknak bizonyára meg kellett nyugtatnunk a gyermekünket - aki velünk nézte a kalandot - , hogy anyu/apu nem sír csupán a szemébe ment egy hagyma.

Mindig is szerettem értelmetlen szavakkal játszani, és szavakba önteni buta, véletlenszerű gondolataimat. Ezt máig gyakran meg is teszem, amikor csak szabadidőm engedi.
Például, ha meglátok egy újságcímet, amelyben az áll: „Orvosok Határok Nélkül”, rögtön eszembe jut a „Határok Orvosok Nélkül” fordulat, és kedvem támad írni róla. De miféle szervezet lehetne a „Határok Orvosok Nélkül”? Vajon hol húzódnak azok a határok, amelyek nélkülözik az orvosokat, és miféle mesterkedés folyhat ott? Valójában le is ültem egyszer írni erről, de a szöveg annyira nevetségesre sikerült, hogy félúton abbahagytam. Azt gondoltam, egyesek majd felháborodnak: „Nem illik gúnyolni azokat, akik komoly munkát végeznek.”

Kobayashi Takiji A rákkonzervgyár hajója című műve az utóbbi években újra beszédtémává vált. Jó dolog, hogy a klasszikus művek időről időre előkerülnek. De ha valóban az elnyomottak szemszögéből akarjuk látni a világot, talán érdekesebb volna, ha A rákkonzervgyár hajója a rákok nézőpontjából íródna. A proletariátust persze nagyon sajnáljuk, de talán még inkább a bekonzervezett rákokat. Csakhogy a rákok szemszögéből nézni a világot meglehetősen nehéz, és mivel semmit sem tudunk a világnézetükről, a regény érthető módon nem róluk szól.
A „Masszírozzuk meg anyu vállát” című gyermekmondókában van egy sor, ami így hangzik: „Tűzvörös mustármag nevet rád.” Gyerekkorom óta kíváncsi vagyok rá, hogyan nevethet egy mustármag. Hangosan hahotázik, vagy inkább némán vigyorog? Egyszer megpróbáltam történetet írni egy kert sarkában nevető vörös mustármagról. A szöveg végül el is készült, és nyomtatásban megjelent – de sajnos senki sem találta érdekesnek.
Az imént említett példák mind nevetségesek, de mégis ilyen formában is írtam regényeket. A pályám elején született két novellám, a Slow Boat to China (中国⾏きへ のスロウ・ボート) és A Poor Aunt Story (貧乏な叔母さんの話) is úgy indult, hogy előbb kitaláltam a címet, és csak utána gondolkodtam el rajta, miről is szóljon a történet. Általában a sorrend fordított, nem igaz? Először megszületik a történet, és csak utána kap címet. Nálam ez másképp volt: előbb megalkottam a keretet, majd azon tűnődtem, mi illene bele. Ennek egyszerű oka volt: akkoriban nem volt semmi konkrétum, amiről írni akartam volna. Azt tudtam, hogy regényt szeretnék írni, de semmi nem jutott eszembe, és tapasztalatom sem volt sok. Így hát kitaláltam egy címet, majd valahonnan előhúztam egy történetet, ami hozzá illett. Más szóval, szójátékból nőtt ki az írás. Egyesek szerint ez irodalmilag nem helyénvaló, de miközben írtam, egyre világosabbá vált, mit akarok kifejezni. Az írás folyamata közben olyan dolgok is fokozatosan formát öltöttek, amelyek addig nem.

Természetesen fontos az a fajta „rákkonzervgyár-szerű” küldetéstudat is, amikor a szerző már az elején pontosan tudja, mit akar, de – hogy is mondjam – szerintem ugyanolyan fontos, hogy a szöveg természetesen hasson.

A jövő heti viszontlátásra!

Bár ezzel semmi újat nem mondok, van egy esszésorozatom egy magazinban – ezért talán furcsán hangzik, ha azt mondom, hogy számomra az esszéírás nem éppen egyszerű feladat.
Eredetileg regényíró vagyok, és bár nem mondhatnám, hogy regényt írni gyerekjáték, mégsem érzem különösebben bonyolultnak. Persze, egyáltalán nem könnyű, de mivel a regényírás a munkám, természetes, hogy nem panaszkodom állandóan arra, milyen nehéz.
Régóta fordítok mellékállásban – inkább hobbiként –, így azt sem tartom különösebben nehéznek. Olyan műveket fordítok, amelyeket szeretek, akkor, amikor kedvem van, és annyit, amennyit akarok. Elég képmutató lenne, ha ezek után arról panaszkodnék, hogy milyen fárasztó vagy megterhelő.
Összehasonlításképpen: az esszéírás sem nem a munkám, sem nem a hobbim, ezért sokszor nehezen tudom, miről írjak, kinek írjak, és milyen nézőpontot képviseljek.

Ennek ellenére vannak alapelveim és irányelveim az esszéírással kapcsolatban. Először is, igyekszem elkerülni, hogy konkrétan rossz dolgokat írjak másokról (nem szeretnék bajt okozni). Másodszor, kerülöm a kifogáskeresést és a dicsekvést (bár a dicsekvés fogalma elég bonyolult). Harmadszor, mellőzöm az aktuális témákat (természetesen van saját véleményem, de ha ezekről írnék, az túl messzire vezetne).
Ha viszont úgy próbálsz rendszeresen esszéket írni, hogy mindhárom elvet betartod, akkor a lehetséges témák köre meglehetősen szűkös lesz. Más szóval, egyre közelebb kerülsz a "triviális történetek" világához. Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen apró-cseprő történeteket, szóval nem bánom – de néha ilyen kritikákat kapok:
„Az esszéidnek nincs mondanivalójuk. Erőtlenek, hiányzik belőlük a filozófia, csak papírt pazarolsz.” Amikor ilyet hallok, önvizsgálatot tartok, és többnyire el is ismerem, hogy van benne igazság. Ami a regényeket illeti, bármilyen kritikát is kapok, csak megvonom a vállam, és azt mondom: „Hmph, kit érdekel?” De az esszékkel nem lehetek ennyire merész.
Ezért ritkán írok esszésorozatokat. Mégis, néha elkap az érzés: „Ideje esszét írni.” Ilyenkor elkezdenek jönni az apró gondolatok, és végül az lesz belőle, hogy minden héten írok valamit – olyasmit, amit talán nem is érdemes leírni. Ha butaságnak találod őket, kérlek, ne bosszankodj miatta, inkább hunyj szemet felettük. Murakami a maga módján próbálja a legjobbat nyújtani.

Régen, az amerikai Vadnyugat szalonjaiban, általában volt egy zongorista, aki vidám, ártatlan zenét játszott a táncolni vágyóknak. Állítólag a zongorán volt egy tábla ezzel a felirattal: „Kérlek, ne lődd le a zongoristát. Minden erejével azon van, hogy szórakoztasson.” Nagyon is megértem ezt az érzést. El tudom képzelni, hogy voltak időszakok, amikor egy részeg cowboy felkiáltott: „Milyen szörnyen játszik ez a gazember zongorista!”, és elsütötte a pisztolyát.Egy ilyen tett, még ha „csak” egy zongoristával szemben történik is, teljesen elfogadhatatlan.
Neked nincs pisztolyod, ugye?

Sziasztok, futótársak! Hogy álltok a futással?
Én is nagyon szeretek futni és versenyeken is gyakran részt veszek. A futás nagyszerű dolog: nem kerül pénzbe, és amíg van egy pár cipőd meg egy úttest, bárhol, bármikor futhatsz. 

Chiba prefektúrában rendeznek egy teljes maratont, amelyen időnként én is elindulok. A verseny résztvevői kedvezményes belépőt kapnak a közeli szálloda nagy nyilvános fürdőjébe. Egyik alkalommal, miután lefutottam a 42 kilométert, az izzadság fehér sóként száradt rám, és fel akartam melegíteni a hideg szél által átfújt testemet, ezért úgy gondoltam, megérett a helyzet arra, hogy elmenjek ebbe a fürdőházba. Miután levetkőztem és beléptem a fürdőbe, azt vettem észre, hogy körülöttemvszinte mindenkinek nagyon hasonló a testalkata. Persze voltak közöttük magas emberek, alacsonyak, középkorúak és fiatalok is, de általában mind vékonyak (legalábbis nem kövérek), napbarnítottak, rövid hajjal és tónusos lábakkal. Mindannyian a versenyt befejező futók voltak.
Nem mennék el odáig, hogy bizarrnak mondanám, de elég furcsa látvány volt. Általában amikor nyilvános fürdőbe, vagy termálfürdőbe megyünk, sokféle embert látunk különbözö testalkatokkal. Vannak soványak, vannak kövérek, vannak olyanok, akik nagyon egészségesnek tűnnek, és vannak olyanok, akik kevésbé. Mindezek a különböző típusú emberek mosakodnak, áztatják magukat a forró vízben és beszélgetnek. Számunkra az ilyen világ a megszokott. Ezért, ha a fürdőben jelenlévőknek azonos a testalkatuk, azzal bár természetesen semmi baj nincs, de egyszerűen furcsa vizuális élmény. Így aztán viszonylag hamar kijöttem a fürdőből, és elindultam hazafelé.
Hazafelé menet a vonaton arra gondoltam, hogy ha valamelyik Atami Onsenben valami olyasmit rendeznének, mint egy „Szupermodell Világkonferencia”, és egy átlagos nő tudtán kívül belépne a nagy nyilvános fürdőbe, és azt tapasztalná, hogy körülötte mindenki meztelen szupermodell a világ minden tájáról, az számára bizonyára elég rémisztő élmény lenne. Ha nő lennék, nem szeretnék ilyesmit átélni. Nos, talán azért vetnék rájuk egy-két kósza pillantást.

*

Mialatt Bostonban éltem, egy helyi edzőterembe jártam, és ki tudja miért, rengeteg fiatal fekete srác járt oda. Egyik nap, miközben a nyitott zuhanyzóban zuhanyoztam, hirtelen észrevettem, hogy körülöttem mindenki nagydarab, izmos fekete férfi. Ez nyugtalanító érzést keltett bennem. Nem mintha féltem volna, hanem úgy éreztem, mintha hirtelen egy teljesen idegen világba csöppentem volna.
Így elgondolva, egy olyan világ, ahol mindenféle alakú, arcú és gondolkodású ember keveredik és nyugodt módon él együtt, a legkívánatosabb dolog a szellemünk számára. És különben sem hiszem, hogy valaha is olyan testalkatom lesz, mint egy szupermodellé. Komolyan.

Sok gyengeségem van (például a vadételek, a felhőkarcolók, a nagy szarvasbogarak stb.), de talán a három, amiket a legkevésbé szeretek, azok a szertartások, beszédek és partik. Ha pedig ez a három átfedésben van  – és gyakran abban van –, az igazi rémálommá válik.
Természetesen elég felnőtt vagyok, és bizonyos mértékig szocializálódtam is, így ha azt mondják, hogy menjek el egy rendezvényre, mondjak el egy rövid beszédet és beszélgessek másokkal, arra is képes vagyok. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy nem vagyok benne jó, és ha ráerőltetem magam, utána kimerülök, és egy ideig nem tudok a munkára koncentrálni. Ezért igyekszem a lehető legjobban elkerülni az ilyen helyzeteket.
Emiatt voltak időszakok, hogy tiszteletlennek éreztem magam, de a regényírónak az elsődleges feladata, hogy csendben, egy csendes helyen írjon, és minden más funkció vagy cselekedet csak ráadás. Az életem alapelve, hogy nem tehetek mindenkinek a kedvére. A legfontosabbak számomra az olvasóim, és ha egyszer úgy döntöttem, hogy a legjobb oldalamat mutatom meg nekik, nincs más választásom, minthogy udvariasan elutasítsak minden mást, ami az írásban valamilyen módon korlátozna.
Még esküvőkre sem járok. Régebben alkalmanként részt vettem rajtuk, de miután betöltöttem a harmincat, úgy döntöttem, hogy visszautasítok minden ilyen céges és baráti felkérést. Ha logikusan be tudnák bizonyítani, hogy csak attól, hogy én feltűnök, az ifjú pár házas élete zökkenőmentes lesz, mindent beleadnék, hogy ott legyek, de mivel ilyenről nincs szó, udvariasan elmagyarázom a tényállást, majd elutasítom a meghívást. Az ilyen meghívások elutasításának a lelegtisztább módja az, ha nem teszünk kivételt. 
Ha megpróbálok visszaemlékezni, hogy eddigi életem során részt vettem-e már számomra szórakoztató partin, sajnos egy sem jut eszembe. Ehelyett számtalan olyan parti jut eszembe, ami egyáltalán nem volt szórakoztató. Különösképpen az irodalmi világgal kapcsolatos partik voltak kifejezetten szörnyűek. Néha még arra is gondoltam, hogy ennél már egy pusztakezes viadal egy óriás szarvasbogárral is jobb lenne egy sötét, nyirkos barlang legmélyén. 

Az az elképzelésem az ideális partiról, ahol 10-15 ember van, hogy a jelenlévők csendesen beszélgetnek egymással, senki nem cserél névjegykártyát, senki nem beszél a munkáról, a terem másik végében egy vonósnégyes mesterien Mozartot játszik, egy barátságos sziámi macska kényelmesen alszik a kanapén, egy üveg finom Pinot Noirt nyitnak ki, az erkélyről az éjszakai tengerre nyílik kilátás, felette borostyánszínű félhold lebeg, körülöttem illatos szellő fúj és egy gyönyörű, intelligens középkorú nő selyemsifon ruhában kedvesen és gondosan arról beszél, hogy hogyan kell struccokat nevelni – hát ilyen parti ez. „Tudja, Murakami úr, hogy otthon tartson egy strucc párt, ahhoz legalább 500 négyzetméternyi telekre van szüksége. A kerítésnek két méter magasnak kell lennie. A struccok hosszú életű állatok, némelyikük több mint 80 évig is elélhet...” Ahogy hallgatom a nőt, amint a struccokról beszél, lassan elfog az az érzés, hogy ki kellene próbálni a strucctartást. 
Ha ilyen partiról lenne szó, nem esne nehezemre részt venni rajta. Esetleg valaki meg tudná szervezni?