Bár ezzel semmi újat nem mondok, van egy esszésorozatom egy magazinban – ezért talán furcsán hangzik, ha azt mondom, hogy számomra az esszéírás nem éppen egyszerű feladat.
Eredetileg regényíró vagyok, és bár nem mondhatnám, hogy regényt írni gyerekjáték, mégsem érzem különösebben bonyolultnak. Persze, egyáltalán nem könnyű, de mivel a regényírás a munkám, természetes, hogy nem panaszkodom állandóan arra, milyen nehéz.
Régóta fordítok mellékállásban – inkább hobbiként –, így azt sem tartom különösebben nehéznek. Olyan műveket fordítok, amelyeket szeretek, akkor, amikor kedvem van, és annyit, amennyit akarok. Elég képmutató lenne, ha ezek után arról panaszkodnék, hogy milyen fárasztó vagy megterhelő.
Összehasonlításképpen: az esszéírás sem nem a munkám, sem nem a hobbim, ezért sokszor nehezen tudom, miről írjak, kinek írjak, és milyen nézőpontot képviseljek.
Ennek ellenére vannak alapelveim és irányelveim az esszéírással kapcsolatban. Először is, igyekszem elkerülni, hogy konkrétan rossz dolgokat írjak másokról (nem szeretnék bajt okozni). Másodszor, kerülöm a kifogáskeresést és a dicsekvést (bár a dicsekvés fogalma elég bonyolult). Harmadszor, mellőzöm az aktuális témákat (természetesen van saját véleményem, de ha ezekről írnék, az túl messzire vezetne).
Ha viszont úgy próbálsz rendszeresen esszéket írni, hogy mindhárom elvet betartod, akkor a lehetséges témák köre meglehetősen szűkös lesz. Más szóval, egyre közelebb kerülsz a "triviális történetek" világához. Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen apró-cseprő történeteket, szóval nem bánom – de néha ilyen kritikákat kapok:
„Az esszéidnek nincs mondanivalójuk. Erőtlenek, hiányzik belőlük a filozófia, csak papírt pazarolsz.” Amikor ilyet hallok, önvizsgálatot tartok, és többnyire el is ismerem, hogy van benne igazság. Ami a regényeket illeti, bármilyen kritikát is kapok, csak megvonom a vállam, és azt mondom: „Hmph, kit érdekel?” De az esszékkel nem lehetek ennyire merész.
Ezért ritkán írok esszésorozatokat. Mégis, néha elkap az érzés: „Ideje esszét írni.” Ilyenkor elkezdenek jönni az apró gondolatok, és végül az lesz belőle, hogy minden héten írok valamit – olyasmit, amit talán nem is érdemes leírni. Ha butaságnak találod őket, kérlek, ne bosszankodj miatta, inkább hunyj szemet felettük. Murakami a maga módján próbálja a legjobbat nyújtani.
Régen, az amerikai Vadnyugat szalonjaiban, általában volt egy zongorista, aki vidám, ártatlan zenét játszott a táncolni vágyóknak. Állítólag a zongorán volt egy tábla ezzel a felirattal: „Kérlek, ne lődd le a zongoristát. Minden erejével azon van, hogy szórakoztasson.” Nagyon is megértem ezt az érzést. El tudom képzelni, hogy voltak időszakok, amikor egy részeg cowboy felkiáltott: „Milyen szörnyen játszik ez a gazember zongorista!”, és elsütötte a pisztolyát.Egy ilyen tett, még ha „csak” egy zongoristával szemben történik is, teljesen elfogadhatatlan.
Neked nincs pisztolyod, ugye?
