Amikor Honolulun tartózkodtam, egyszer elmentem egyedül vásárolni egy szupermarketbe. Letettem az autómat a parkolóban,majd a bolt felé sétálva, leszólított egy fehér, középkorú férfi, aki hajléktalannak tűnt. Vékony volt, hosszú haja, napbarnított bőre, szimpla öltözetű, szandálos alak. Habár az igaz, hogy csak a ruhájából nehéz megkülönböztetni a hétköznapi honolului városlakótól, de az egyből világossá vált az őt körülvevő atmoszférából, hogy ő nem a hotel medencéje melletti, napozva daiquirit iszogató fajta. 
“Elnézést, de nagyon éhes vagyok, és szeretnék egy hamburgert. Kaphatnék egy dollárt? – kérdezte halkan. 
Ez egy picit meglepett. Gyakran látok sarkon aprót kéregető hajléktalanokat, de olyannal most találkoztam először, aki ilyen konkrétan mondta meg nekem, hogy mennyi pénzre lenne szüksége és mire költené. Amint körülnéztem, megláttam egy Burger Kinget a parkoló végében, ahonnan a sült hús illata alig érezhetően terjengett a levegőben. 

Természetesen odaadtam neki azt az egy dollárt. Először is azért, mert nem tudtam nem együttérezni vele, belegondolva, milyen nehéz lehet ennyire éhesnek lenni és valahonnan hamburger illatát érezni (ezzel teljesen azonosulni tudok), másodszor pedig azért mert a többi hajléktalannal ellentétben az ő indoklása a pénz koldulására teljesen egyedi volt, és ez lenyűgözött.
Ezért hát kivettem egy dollárt a pénztárcámból és átadtam neki, miközben jó étvágyat kívántam a hamburgerhez. „Köszönöm!” – jött a csendes válasz, majd rezignált arccal, zsebre vágta a pénzt és elsétált – szandáljával klappogó hangot kiadva – a Burger King irányába. 
Utólag azon gondolkodtam, hogy adhattam volna neki három dollárt is és mondhattam volna, hogy a burger mellé igyon egy tejturmixot vagy valamit, de addigra már messze járt. Én az a fajta ember vagyok, akinek több időre van szüksége másokhoz képest, hogy előálljak egy ötlettel. Aztán mire megszületik az ötlet, addigra általában már mindig túl késő. 

Akkor hát ennek a történetnek mi is a tanulsága?

Habár gyakran mondják is – bár nem teljesen egészen értem –, hogy „Az emberi képzelet bizony nem működhet jól, ha nincs bizonyos szintig lekorlátozva.” Ha csupán csak annyit mondana, hogy éhes és csak egy kis apróra van szüksége és bármennyinek örülne, akkor valószínűleg az én lelkemet sem mozgatta volna meg annyira. Úgy talán megadtam volna neki a kötelező huszonöt centet és ezzel vége is lenne a történetnek. 
Viszont ha konkrétan és köntörfalazás nélkül arra kér, hogy adjak neki egy dollárt, mert hamburgert szertene enni, ez így már könnyebben empatikussá tesz. Bármilyen információ a másikról képes belerántani minket a másik helyzetébe és elképzelteti velünk, hogy mit éreznénk a helyében. Tehát szinte reflexszerűen adod az egy dollárt és tiszta szívvel reméled, hogy az ebből a pénzből megvett hamburger miatt, hacsak egy kicsit is, de boldogabb lesz. 
Bárcsak meghívtam volna, egy tejturmixra is…