A nemrég megkezdett sorozatunk második részére áttérünk a Kínainál egy sokkal ismertebb földre, Japánba és eljutunk egészen a középkor végéig. Csuda dolgok történtek ez idő alatt, mégis úgy érezheti az olvasó, hogy igen elnagyolt a korszak bemutatása. Ennek megvannak az okai, amiről majd később írok. Viszont, ha valaki ehhez szeretne és tudna is extra információkat írni, az kérem ossza meg velünk. :)

II. 1. A japán kultúra kezdetei

Az előző részben azért tartottam fontosnak a kínai oldal bemutatását még a japán oktatási formák kibontása előtt, mert a japán fél tanulmányozása után mindenféle kétely nélkül ki lehet jelenteni, hogy a két nép társadalmi alapjaiban vett hasonlóság hatalmas. Ez a hasonlóság nem véletlen, hiszen Japán és Kína küldöttségek útján elkezdett kommunikálni egymással. Egyes feljegyzések már Kr. u. 250 előttről [1] is úgy számolnak be, hogy érkeztek Kínába delegációk Japánból, de ezek a látogatók még nem a mai értelemben vett Japánból érkeztek. Nagyon sokáig ugyanis nem volt egységes az ország, ami a kultúra fejlődését is hátráltatta. A központosított hatalmi struktúra kiépítésére csak 500 körül került sor, ami majd több generációval később, 671 körül tudott valamennyire megszilárdulni. A kulturális fejlődésben, ahogyan Yamaji Masanori is leírja, nagy szerepük volt a kikajinoknak (帰化人) – áttelepülteknek. Leírása szerint a kikajinok vitték Japánba a fejlettebb kultúrát a Koreai-félszigetről és Kínából. Így honosodhatott meg többek között a kanji írásrendszer, és a buddhizmus is. Eleinte csak a kikajinok, majd az 5. századtól már az udvarban élő arisztokraták is használták a kanjikat, aztán a 6. századtól a buddhizmus megjelenése után, a buddhista művek másolásával és feldolgozásával egyre inkább elterjedt azok használata a papság körében is.[2]
640 környékén a buddhizmus már a társadalmi elit mindennapjaiban is jelen volt. Ebben az időszakban indultak Kínába „tapasztalatgyűjtő” követségek, melyek tudatosan hozták be Japánba a kultúrát a könyvek, építészet, orvoslás stb. révén. Megjelentek a konfuciánus kormányzati elvek, melyek hatására új hivatali rangok kerültek bevezetésre és törvénykönyvek jöttek létre.[3]
A Kínából hazatért Takamuko no Kuromaro (–654) tudós buddhista szerzetes hozta azokat az információkat, melyek később a Taika-reformhoz vezettek, amely alatt tágabb értelemben a 7. század politikai változásait értjük.[4] Ez jelentette többek között a császári ház központi hatalmának kínai mintára történő megalapozását (lakossági nyilvántartás, földosztás, a tartományi rendszer kialakítása, általános adókötelezettség stb.) és az uralkodó klánok erejének megtörését. Ezek a törvények a Ritsuryō törvénykönyvben teljesedtek ki. Ebből a ritsu a büntető szabályokat, a ryō pedig az adminisztratív normákat tartalmazta.

II. 2. Heian-kori hivatalnokrendszer

A 7. század közepére, 8. század végére tehát kialakult egy stabil uralkodói rendszer, melyet a kínai Tang Birodalom (618–907) bürokratikus rendszerének mintájára állítottak fel és itt intézményesült először az oktatás is.[5] Kínának a japán kultúrára mért hatása a 9. század környékére kezdett alábbhagyni és ennek okán indulhatott meg egy sajátosabb japán kultúra kibontakozása. A 4. század közepe táján, vagy talán az 5. század elején megismert és átvett kínai írásrendszerből a japánok a 9. század elején saját nyelvük leírására alkalmas írásrendszert hoztak létre.[6] A kínai írásjegyek egyszerűsítéséből, egyes részeik felhasználásából kialakult a katakana szótagírás, a kínai írásjegyek folyóírásából pedig a hiragana szótagírás, melyek összefoglaló neve a kana. A saját írásrendszer bevezetése növelte a nemzettudatot és még nagyobb teret adott az írásos művek megalkotásának, ami katalizátora lett az írás és olvasás elterjedésének.
Visszatérve a kínai rendszerhez, melyet átültettek japánra; ez volt a ritsuryō-rendszer, azaz a büntető és polgári törvények rendszere. Ez kimondta, hogy a tennō, vagyis a császár mindenki felett áll és a nép feletti uralmat a hivatalnokok biztosítják. A hivatalnoki rendszer felosztotta az országot közigazgatási egységekre, majd a városokat is különböző részekre, melyeket a hivatalnokok felügyeltek. Ezek a felosztások az adózástól kezdve, a népszámlálásig, minden bürokrata munkát átláthatóbbá, egyszerűbbé tettek.
Összesen 30 hivatalnoki fokozatot különböztettek meg, melyből adódóan, Kínához hasonlatosan az írni és olvasni tudók számának növelése elengedhetetlenné vált az udvarban. [7]

II. 3. Heian-kori oktatás

Az első oktatási (hivatalnokképző) rendszerben a bürokratákat az akkori fővárosban, Heian-kyōban – a mai Kiotóban –, a Daigakuryōban (大学寮) és a vidéki kokugakukban（国学） nevelték ki.[8] Ezekben a hivatalnokképző intézményekben eleinte négy fő tárgyat tanítottak. Ezek voltak a myōgyōdō (明経道) - konfucianizmus – ahol az Öt kánont és Négy klasszikus könyvet tanulmányozták, a myōbōdō (明法道) – jog – ahol a korabeli joggyűjteményt, a ritsuryōt tanulmányozták, a kindendō (紀伝道) – kínai irodalom és történelem- ahol a kínai irodalmat és történelmet tanulmányozták, és a sandō (算道) – matematika – ahol matematikát tanultak. Majd később még a zenét és szépírást is belevették a tantervbe. A Daigakuryōban azonban csak a fővárosi nemesek és vidéki urak 13-16 éves fiaik tanulhattak.[9] A körülbelül 400 diáknak tíz naponként kellett vizsgáznia, majd év végén záróvizsgát tennie. A tanulmányaik befejezése után jött a minisztériumi vizsga, amely eredménye szerint kapták meg végül a tisztségüket. A diákokat a tisztség megszerzése azonban nem ösztönözte, mert ha nem is sikerült a vizsgájuk az öröklés privilégiumából adódóan apjuk rangját úgyis nekik ajánlották.
A kokugakukban is a konfuciánus tan volt a fő tárgy, ahol 20-50 diák tanulhatott a tartomány nagyságától függően és ezek közül négy-tíz orvostanhallgató volt, ugyanis itt orvoslást is okítottak. A sikeres záróvizsgák után az itt tanulók elmehettek a Daigakuba továbbtanulni, de választhatták azt is, hogy hivatalnoknak állnak. [10] A rangok nagysága melyeket elnyerhettek a vizsgázók, attól függően különbözött, hogy a diákok hol szerezték meg.
A fővárosi Daigakuban fontosabb tisztségnek megfelelő rangokat is elérhettek egy sikeres vizsga után, a kokugakukban viszont csak alacsonyabb rangokat nyerhettek el. A ryō szabályai szerint Japán körülbelül 6-7 milliós lakosságából [11] mintegy 8300 volt a betölthető hivatalnoki helyek száma.[12] Érdekesség, hogy a Daigakuryō az 1177-es nagy tűzvészben porig égett és nem is építették újat a helyére.[13]
A korszak figyelemreméltó próbálkozását egy buddhista szerzetes, Kūkai (774–835) prezentálta, akinek a nevéhez a shingon szekta alapítása mellett az első magántanoda a Shugeishuchiin megnyitása is kötődik. Ezt 828-ban Heian-kyōban építette fel, elsősorban a köznép számára. Itt a buddhista, taoista és konfuciánus írások mellett jogot, orvoslást, asztronómiát is tanulhattak a diákok. Nem csak a jellege miatt volt különleges az iskola, hanem azért is, mert nem volt tandíj, a diákok ingyen végezhették tanulmányaikat. Az intézmény azonban nem üzemelt sokáig, mert Kūkai 835-ben bekövetkezett halála után bezárták.[14]
Kūkai magántanodáján kívül voltak még egyéb magániskolák (kangaku-in), melyeket az udvari arisztokrácia gyerekeinek építettek. A fenntartásukról azok a családok gondoskodtak, akiknek a gyerekei oda jártak. Így például a 821-ben egyre nagyobb hatalmat birtokló Fujiwara nemzettségnek is épült egy, ahova csak Fujiwarák járhattak. [15]

II. 4. A bushik megjelenése

A ritsuryō-rendszernek voltak hátulütői is. Míg a nemeseknek fényűző életet biztosított, a parasztok a nemesek dőzsölése miatt az adóemeléseket nyögték. Mivel a tehetősebb rétegek voltak kisebbségben, a teljes társadalomra nézve a rendszer inkább ártott, mint használt.[16] Kōnin-tennō (709–782), a rossz kincstári helyzetet próbálta rendbe hozni, így redukálta a tisztviselők számát és a templomépítéseket is csökkentette. Eközben a Fujiwarák egyre több udvari tisztséget szereztek meg, egyre több politikai ügyben dönthettek és egyre több nemesi családot állították félre az útból, ezzel még jobban növelve saját befolyásukat.[17] Így dőlt meg a ritsuryō-rendszer politikai elve is, mely szerint a tennō közvetlenül maga irányítja a politikai ügyeket. A rendszer katonai szervezetének, a gundannak a megszűnésével, a shōenek – magánföldek – terjeszkedésével saját birtoka érdekeinek biztosítására a földtulajdonosok elkezdtek magánhadseregeket állítani, ennek következményeként született meg a szamuráj-réteg. A szamurájok, vagy más néven bushik, a középkori Japán történelemtől kezdve ikonikus alakokká váltak és nagy szerepet játszottak egészen az Edo-kor végéig.

II. 5. A japán középkor- és a bakufu-politika kezdete

Az in-kormányzat idején (1050–1180)[18], amikor a trónról hivatalosan lemondott császár irányította az országot (kibújva a Fujiwarák fennhatósága alól), a földbirtokosok saját maguk és hatalmas földjeik védelme érdekében katonákat, harcosokat állítottak szolgálatukba. Ahogyan nőtt a fegyveres erők jelentősége, a bushi csoportok egyre nagyobb hatalmat érezhettek a magukénak. Az udvar fényűzését látva fokozódott az elégedetlenség az alsóbb rétegekben, mely a bushik bizalmát is megrendítette. Így történt, hogy a vidék bosszút állt a fővároson. Lázadások törtek ki. Minamoto no Yoritomo (1147–1199) az izui lázadás után (1180) Kamakurában állította fel központját. Megszületett a Kamakura-sógunátus, amit Kamakura-bakufunak[19] is neveznek. Yoritomo 1192-ben megkapta a császártól a „vezér-tábornok” [20] címet és így gyakorlatilag fél Japánt az ellenőrzése alá vonta.[21] A mongol támadások után az ország ereje kimerült és ezt kihasználva a császári udvar és az elégedetlen szamurájok fellázadtak és megdöntötték a kamakurai kormányzatot.[22] Helyét az Ashikaga Takauji (1305–1358) által alapított Muromachi-bakufu (1336–1573) vette át Kiotóban (maga a Muromachi név is egy kiotói kerület) és uralkodott tovább „a császár nevében”. A kiotói Muromachiban székelő bakufu hanyatlása az Ónin-háborúval (1467–1477) kezdődött, s a hadakozó fejedelemségek korába torkollt. Az Ónin-háború után az ország még kisebb darabjaira szakadt. Ezeket a darabokat kezdte Oda Nobunaga (1354–1582) újraegyesíteni, amit végül Toyotomi Hideyoshi (1536–1589) fejezett be a 16. század második felében.
Amint az látható, a Kamakura-korszaktól (1185–1333) kezdve, a Muromachi koron át (1336–1573), egészen az Azuchi-Momoyama-korig(1568–1603) a hadakozó fejedelmek álltak a történelmi események középpontjában és az ország látszólag anarchiába süllyedt. Nem meglepő, hogy a szellemi képzés háttérbe szorult: katonák, harcosok képzésére volt szükség, akik kiállnak a harcoló felek mellett, nem pedig haszontalan értelmiségi rétegre. Ami ekkor oktatás néven működött, az inkább a császári udvarra és a nemesi családokra korlátozódott. Közoktatásról tehát a japán középkor alatt szó sem volt.
Ez volt a nemesség politikai hanyatlásának- és a bushik felemelkedésének korszaka, ahol beindult a vallási szinkretizmus és a zen buddhizmus vált a képzés fontos elemévé. A Heian-korban kiépült oktatási rendszernek a fejlődése helyett a háborúskodások miatt inkább visszaesés történt: a régi rendszer helyét a templomi oktatás vette át, ahol az alapszintű írás, olvasás és a konfuciánus művek tanítása folyt.

II. 6. Oktatás a középkorban

A nemesek gyerekei már hat-hét éves kortól elkezdték a tanulást. Míg a fiúk oktatását komolyan vették, addig a lányok nevelését elhanyagolták. A fiúknak meg kellett tanulniuk a kana és kanji írást is és ismerniük kellett a kínai klasszikus irodalmat, buddhista szútrákat. A lányoknál elég volt a kana jelek írása és olvasása. Népi oktatás nem létezett, de ez nem azt jelentette, hogy az alacsonyabb rangúak és falusiak gyerekei nem tanultak. Amíg a nemesi sarjak az írást, és olvasást tanáraiktól tanulták, addig a parasztok, kézművesek és kereskedők gyermekei a gyakorlati tudnivalókat nem kisebb mesterektől, mint szüleiktől sajátították el. Ha a gyerek elért egy bizonyos kort, amikortól fogható volt a közös munkára, a szülőkkel ment a földekre. A városi kézműves is beavatta a fiát a mesterségbe és a harcos fia is megtanult a fegyverekkel és lovakkal bánni. Mialatt a férfiak házon kívül dolgoztak, az asszonyok lányaikat tanították meg arra, hogy milyen kötelességei vannak egy feleségnek, és családanyának.
Ezenfelül voltak, akik beadhatták gyermekeiket buddhista papokhoz is, ahol a gyerekek írni, olvasni tanulhattak többek között szútrákból és kínai klasszikusokból. A zen szerzetesek vidéki templomainak a többségében létesült iskola a nép gyermekei számára.[23] A 16. században még ezekben is jelen volt a hátrányos megkülönböztetés, hiszen például a kiotói öt nagy monostor, a gozan csak módos családok gyermekeit fogadta be és elsősorban kínai klasszikusokat, verseket, számtant és helyes beszédet oktattak nekik.[24]
A 16. század közepe táján voltak még próbálkozások az oktatás terén, amikor portugál misszionáriusok építettek nyugati mintára iskolákat. Ezek az iskolák azonban rövid életűnek bizonyultak, mint ahogy a „barbár” nyugatiak által terjesztett kereszténység is. A 17. századra, ahogyan a kereszténység csíráját is próbálták kiirtani, olyan hévvel zárták be ezeket a tanintézményeket. A cél az volt, hogy a lehető legkevesebb kapcsolat maradjon fenn a külvilággal, ami lassacskán kezdte teljesen átformálni Japánt.[25]
Az ország hosszú időre – mintegy 250 évre – teljesen elzárkózott a világ legtöbb országától. Ilyen körülmények között vette kezdetét az Edo-korszak, a Tokugawa-bakufu égisze alatt. Ez viszont már a következő rész története lesz.