Magyarországon a japán ételeknek nincs nagy keletje. Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy sem a japán konyhát nem ismerjük (természetesen az emblematikus sushin kívül), sem a japán éttermeket. Mikor elkezdtük a Gastroyakit, azt a missziót tűztük ki magunk elé, hogy ezt a helyzetet megváltoztatjuk: meghozzuk a kedveteket, vagy ha az már megvan, olyan helyeket mutatunk nektek, ahol ezt bátran kiélhetitek. A most célkeresztbe kerülő étteremnek reklámra nincs szüksége. A Wasabi neve mindenkinek ismerősen cseng, itthon ezt tekinti a többség a japán ételeket árusító helyek alfájának és omegájának. Mostani utunkon annak jártunk utána, jól tesszük-e, hogy ilyen nagy bizalmat szavazunk ennek az étteremnek.

Wasabi itt, Wasabi ott, Wasabi mindenütt Azt már a sorozat legelején tudtuk, hogy a Wasabiról valamikor írni fogunk. Ismertsége és különleges felszolgálórendszere folytán is megérdemli a figyelmet. Egyedül abban volt némi eltérés köztünk Robival, hogy melyik éttermet válasszuk, ő megint Budára akart menni, de végül meggyőztem, hogy eltévedés helyett válasszunk közelebbi célpontot, ha már van miből. Merthogy Wasabiból több is van. Budapesten mindjárt három különböző helyszínt választhatunk igényeink és lakóhelyünk szerint. A Mom Park, a Szépvölgyi út és a Podmaniczky utca is szóba jöhet, de Wasabiból nemcsak a fővárosiak, de a debreceniek is kivehetik a részüket. Az egyes helyszínek nemcsak méretükben és fekvésükben különböznek, de a szolgáltatás is eltérő. Míg a Szépvölgyi úton található (ez volt egyébként a legelső éttermük) Wasabiban különtermek és teppanyaki is áll az emberek rendelkezésére, addig a Podmaniczky utcaiban például csak running sushi van. De mi is az a running sushi?
Ez egy igen különleges rendszer, mely Japánból indult, és elsősorban azoknak kedvez, akik még kezdőnek számítanak az ázsiai konyhában. A dolog úgy épül fel, hogy az egy légterű étterem közepén egy hatalmas futószalagrendszer helyezkedik el. Ennek két oldalán ülnek az emberek, kettő-négy személyes asztaloknál. Az egyes asztalok jól szeparáltak és a szalag túloldalán lévők tányérjába sem látunk bele, így kellően biztosítva van az elszigetelődés. (Igen kényelmetlen viszont, hogy ha valaki nem közvetlenül a szalag mellett foglal helyet – ami négy fő esetén ugye két személyt jelent – akkor nem áll módjában magának levenni az ételt, mások jóindulatára, gyorsaságára szorul). A futószalagon két sor van. Felül sorakoznak a meleg, és alul a hideg ételek. Ez utóbbit egy kis ajtó választja el tőlünk, amit ha nem használunk, akkor érdemes becsukni. Én rendre elfelejtettem, és Csilla többször is csúnyán nézett rám, amiért a hidegtől kihűlt a rizse. Itt aztán szépen sorjában, és ami nagyon fontos: vég nélkül érkeznek a legkülönfélébb ételek. Előétel, főétel, desszert, minden vegyesen és mi szimpátia, vagy tapasztalat alapján azt ragadunk magunkhoz, amit csak akarunk. Ennek a rendszernek van egy másik kedvező vetülete is, mégpedig a fizetési mód. Nem kell attól félni, hogy egy pincér áll mellettünk és nézi, miket szedünk le, hogy aztán szigorú szemöldökkel felvésse ezeket a tételeket a végelszámoláshoz. Itt, kérem, fix ár van. Attól függően, hogy mikor megyünk: 3990 (hétköznaponként 17.00-ig) vagy 4990 forintért (bármikor máskor) annyit ehetünk, amennyi csak belénk fér. Ez adja a hely egyik fő vonzerejét, pláne ha belegondolunk, hogy a távol-keleti konyha (és itt most nem a kínai büfékre gondolok) korántsem olcsó mulatság.
Még mielőtt áttérünk az ételsor boncolgatására, azért megjegyezném, hogy bár jól hangzik ez a korlátlan fogyasztás, megvannak a trükkök arra, hogy gyorsan megteljen a bendőnk. Nem egybe kerül elénk egy nagyobb adag, hanem nekünk kell válogatni a sok kis adag közül, és bizony ez lassabban megy, mintha az elénk tett tányérból habzsolnánk. A sok üres járattól pedig gyorsan jelentkezik a tele pocak érzés.

A szép csomagolás fél siker Most, hogy nagyjából sejtjük, mire számíthatunk, nézzük meg közelebbről a helyet! Robit meggyőzve végül a Podmaniczky utcában található étterembe tértünk be, ami a foglalási kötelezettséget nézve igencsak népszerű. (Ez egyébként általában is igaz a Wasabira.) Ottlétünk alatt szinte végig teltházas volt a hely. Már a bejárat is jelzi, hogy itt kellemes, visszafogott és elegáns dizájnnal lesz dolgunk, és valóban. Belépve egy pincér kísér a helyünkre, és közben megskubizzuk a helyiséget. Belátjuk az asztalokat, a futószalagot és a szalag végén lévő konyhába is bepillanthatunk egy üvegablakon keresztül. A fekete, fehér és barna színekben tobzódó hely nagyon szolid, minimális díszítéssel rendelkezik, ami igen tetszetőssé varázsolja az éttermet. A fa hatású, sötét színű burkolólap és a falmélyedésekben elhelyezett japán molinók megteremtik a kellemes környezetet. Ez alól a mosdó sem kivétel. Az étteremmel harmonizáló mellékhelyiség ajtaján egy szamuráj és egy japán hölgy jelzik a nemeket. A modern és különleges csaptelep illik az egyszerű berendezéshez, igen kellemes összképet szolgáltatva a helyről. Külsőségek tehát ötös, a belbecs tekintetében már az asztalhoz érve leszűrhetjük a várható konzekvenciát. A teríték pálcikából (pálcikatartó nincs), szójaszószos tálból, wasabiból és gyömbérből áll. (Wasabival egyébként csak itt találkoztunk, a futószalagon közlekedő sushikból ez az alapanyag rendre hiányzott.) A terítés tehát a minimál szabványt követi, némi hiányossággal – sajnos nem ez lesz az egyetlen ilyen.

Eszünk, csak eszünk, de mit? A pincérlány kérdésére, hogy ismerjük-e a rendszert, igenlő választ adtunk, ezért nem kezdte el részletezni a dolgot, de arra felhívta a figyelmünket, hogy kaphatunk levest. Itt a választék közel sem volt akkora, mint a futószalagon. Kétfajta levest kínálnak: misót és egy thai különlegességet. Felhívták a figyelmünket, hogy ezért külön fizetnünk kell, de egyszer van karácsony, ugyan az sem most, de megrendeltük a levest. Ez külön 300 Ft-ba kerül. A korlátlan fogyasztás fogalma itt némi csorbát szenved, de a leves ízletessége ezt gyorsan el is feledtette velünk. Igaz, Ghiblis Lányunk feje átváltott vörösbe, és ha nem lenne egyébként is sárkány természete, még meg is lepődtem volna, hogy tüzet okádott, de részemről a leves az étteremben eltöltött idő alatt a legjobb választásnak bizonyult. A csípősség és a kókusz édessége kellemes harmóniában egyesült, és a paprika, hús, tészta, hagyma igen gazdaggá varázsolta az egyébként kis adag levest. Az, hogy a leves nem volt benne az árban, még bocsánatos bűn, hiszen nehéz lenne futószalagon szervírozni az ideális esetben tűzforrón finom étkeket, de hogy ezért a pénzért még egy kancsó vizet sem kapunk, az már fájt. Italra tehát ne is számítson senki, azt bizony külön kell fizetni. Az alkoholos italfelhozatal a szokásostól alig tér el, egy japán sör (egy üveg Asahi – 790 Ft ) és egyféle szaké szerepel. (A honlap ebben a kérdésben némileg félrevezető – ott több mindent is lehet látni, ami gyakorlatilag nincs, és ez fordítva is igaz.) Üdítőből már többféle izgalmasan hangzó (bár nem japán) nedű kínálkozik. Én ki is választottam egy isteni lime-thai limonádét (650 Ft), amit nádcukorral édesítettek.
Üdítő megvan, levest megkóstoltuk. Jöhet is a lényeg, a futószalagon masírozó ételtömeg. A tányérokon egy-egy falat étel csücsül, de kóstolónak kiválóan megteszi. Mielőtt megpróbálnánk felsorolni, miket ettünk, valamiről még be kell számolnom. Ez pedig az étlap. Illetve az étlap hiánya. (Ezt a honlapon se keressük, kivéve, ha házhoz rendelésről van szó, mert annak külön ételsora van.) Azt nem tudjuk meg, mik is keringenek fáradhatatlanul a szalagon. A tányérokra nincs kiírva, étlapot pedig nem kapunk, így jobbára marad a találgatás, ami nem is mindig olyan könnyű. Hiába kóstoljuk meg tehát az egész arzenált (ez egyébként közel van a lehetetlenhez), sokkal jártasabbak nem leszünk az ázsiai konyha terén, fogalmunk sincs ugyanis, hogy mi a neve annak, ami ízlett, és mi annak, ami nem. Sőt, sok esetben az igencsak kétséges hozzávalók létére sem derül fény, azóta is azon tanakodom, mi is volt a mochiban. Mosolytalan és gépies mozgásuk láttán a pincéreket sem szívesen faggattuk az ételek felől. A futószalag nemcsak az ételekre, de az emberáradatra is találó leírás, ezért a kiszolgálás sem kifejezetten vendégközpontú, legalábbis csúcsidőben biztos nem.
És akkor most nézzük a kínálatot! Sushiból megvolt a szentháromság: sashimi, nigiri, maki, sajnos nem mind bizonyult frissnek. A nori lap általában már elvesztette ropogós állagát és a halválaszték is feltűnően kevés volt. (Ez lehet egyedi eset, hiszen a keringő ételek folyton változnak, mintegy állandó izgalmi állapotban tartva az éhes vándort.) Lehet, az első kettőnek bemutatott étterem túl magasra tette a mércét, de a levesen kívül én mindenben találtam valamit, ami nem ízlett. Előételnek rákszirmokat vadásztunk le, majd kettesével szedtük le a szalag termését, de a lelkesedés hamar alábbhagyott. A nigirinél ott kezdődtek a problémák, hogy a rizskupacon szunnyadó halacska hőfoka elég magas volt, a rizsszemek között pedig akadtak keményebbek is. A makinál nem találtam kemény szemeket, mert ott meg szét volt főve (legalábbis az, ami nekem jutott). Sushikat három darabos kiszerelésben emelhettünk le a szalagról. A három roll közül kettőbe szigorúan zöldséget csomagoltak, és csak a harmadikba került hal. Összességében is keveselltem a húsmennyiséget. Kóstoltunk sashimit naranccsal, rákos és csirkés tempurát majonézzel, és a japánnak azonosítható ételek el is fogytak. Többféle tésztaétel volt a repertoáron, melyek a kínai, thai és az indiai konyhából eredeztethetőek. Ezek után kevertük a nemzetek kajáit, mint nagymama az unokák neveit. Mindenből ettünk egy keveset. Ez okozhatta, hogy nagyon gyorsan jóllaktunk. Volt többféle édesség is, melyből talán csak a csokis-banánnak nem volt valamilyen mellékíze. Ne kérdezzétek hogyan, de két édességnél is éreztem egyfajta szúnyogirtó spray ízt (igen… tudom, milyen az íze… izgalmas gyermekkorom volt). Én nem vagyok olyan válogatós, mint Robi, nekem csak egy-két étel nem ízlett, a többi abszolút ehető kategória, de hogy a manjut miért töltik vaníliakrémmel, miért szolgálnak fel mirelitet és konzervgyümölcsöt, miért kellett vadásznom a rizsre, és a látszólag nem friss ételeket (megszáradt tészta, fonnyadt gyümölcs) miért nem veszik le a szalagról, azt én sem tudom.
Az ételsort egy kávé és egy tea mellett pihentük ki. Az eszpresszóhoz nem adtak vizet, úgy látszik, tényleg spórolnak a vízzel. A hagyományos japán zöld tea helyett ezúttal egy finom koreai ginseng teára (450 Ft/csésze) esett a választásom.

Összegzés

A Wasabi minden hibája ellenére sem rossz hely. Kellemes környezetet biztosít és korlátlan fogyasztást megfizethető áron, a kiszolgálás ugyan gépies és az ételek is inkább általában a távol-keleti, mint csak a japán konyhát reprezentálják, de ezt a közhiedelemmel ellentétben nem is tagadja magáról a Wasabi. Bár elsősorban nem japán étterem, viszont az is igaz, hogy a többi nemzet ételeit megelevenítő kínálat is inkább csak nagyvonalakban idézi az eredetit, sem alapanyagaiban, sem ízvilágában nem kifogástalan.
Akinek tehát fontos a külsőség, továbbá a kezdőknek és kísérletezőknek kézenfekvő (ha nem is a legjobb) megoldásul kínálkozik ez a vég nélküli kóstolóarzenál. Aki viszont igazán jó japán kosztra vágyik, az csalódni fog, de ha célirányosan és tudatosan válogat a repertoárból, nagy baj nem történhet.

Értékelés: Hangulat: 10/09
Ár érték arány: 10/7
Kínálat: 10/8
Étel, ital: 10/5
Kiszolgálás: 10/6

Adatok: Név: Wasabi Running Sushi & Wok Restaurant
Cím: 1065 Budapest, Podmaniczky u. 21.
Tel.: 06-1/374-0008
Honlap: www.wasabi.hu

A cikket írták:

Peitli Csilla (Nuage)
Mikus Róbert (Vash)