E heti szavunk:
megribancol
Jelentése:
Rosszat, csínyt tevő, illetve feladatát el nem látó egyént, valamilyen testi fenyítésben részesít.
Összefoglalva:
ellátja a baját
Példamondat:
Ejnye, Marcipán! Ha még egyszer oda okádsz a szőnyegre, úgy megribancollak, hogy egy hétig fókamászásban közlekedsz!
készítette: vendégblogger Nami
A legkorábbi jeleire a legyező használatnak már időszámításunk előtti 3000-ben rálelhetünk. Ezeket az ókori Egyiptomban használták a felsőbb kör emberei, a kutatók szerint saját maguk hűtésére is, de a vallási szertartások elengedhetetlen részeként is. Ezek az eszközök jelképezték a hatalmat, a kiváltságosok státuszát a társadalomban. Amikor Tutathamon sírját felnyitották, abban is találtak két legyezőt: az egyik egy ébenfából készült, drágakövekkel rakott darab volt, a másik pedig egy tollakkal borított aranyfogantyús darab. Sokkal-sokkal később a kínaiak megterveztek egy sokkal használhatóbb darabot, melynek nyele rövidebb volt, így az emberek könnyebben magukkal tudták vinni. A kínai legyezők már kivétel nélkül félhold alakúak voltak és a felhasznált anyaguk okán (bambusz, selyem esetleg elefántcsont, fa) sokkalta könnyebbek is. Fontos szerepet kapott a művészet is az elkészítésükben, így gyönyörű kézzel festett mintákkal díszítették őket. A kínaiak már nem csak a meleg ellen használták, hanem ezzel libbentették arrébb a zavaró rovarokat, szították a kialvóban lévő tüzet, sőt még a harcművészetbe is bekerült a használata (később a japánok persze ugyan így tettek). Az egyiptomiakkal szemben itt már nem csak a tehetősséget volt hivatott szimbolizálni, hanem a szépséget nőiességet, kecsességet is.
A kínai legyezők 700 körül kerültek át Japánba, amikor a két ország közötti kereskedelem és kulturális javak iránti csere egyre intenzívebbé kezdett válni. A japánok – mint annyi minden Kínából átvett dolgot – tovább tökéletesítették és elkészült az első összecsukható legyező. Itt is főként a hőség enyhítésére szolgált, de fontos szerepe volt a magasabb társadalmi státusz jelzésére is, hiszen a mívesebb darabok drágábbak voltak. Manapság a légkondi is lehetne jelzés a társadalmi státuszra, hiszen maga a szerkezet és a fogyasztása is elég nagy költséggel jár, de még a dizájnján dolgozhatnának egy kicsit a mérnökök. Visszatérve a lényegre, nem csoda, hogy a nagy gonddal készült legyezők olyan értékesek voltak, tudniillik azokat külön erre szakosodott legyező festő mesterek díszítették. Évszakhoz és gazdájához mérten volt festve természeti szimbólumokkal, versekkel, címerekkel.
A kínai mintáról a nagy váltás a 900-as években történt. Ekkortájt már sok klasszikus műben a denevér írásjeleivel utalnak (蝙蝠, kawahori) az összecsukató legyezőre, így nem kizárt, hogy ez az éjszakai állat adta az ötletet a merev papírlegyezők átalakítására. Ekkoriban csak a papok, nemesek, és orákulumok használhatták ezeket a legyezőket. Érdekes még az is, hogy amint elkezdték ezeket gyártani, a kínaiaknak megnőtt az érdeklődésük az új termék felé és a sok megrendelés miatt fontos export cikké vált Japán számára. Később kínai közvetítéssel bár, de Európába is a japán összecsukható legyezőket exportálták. Úgy tűnik, a japánok különös vonzalmat éreznek az összecsukható tárgyak iránt, elég ha csak a paravánra vagy az összecsukható ernyőre gondolunk, ami szintén japán innováció. Terebess Gábor így ír az az összecsukható legyezőkről: „Az összecsukható legyező a japán kultúra metaforája lehetne; a geometria nyelvén szólva a kétdimenziós síkot egydimenziós vonallá zsugorítja. Rögtön el is lehet rakni a kimonó ujjába. A japánok számára a legyezés a valóság meghívása, magukhoz tessékelése – a legyező összecsukása pedig a valóság egyfajta fogalmak nélküli megragadása, majd megőrzése, mondhatnánk „zsebre-vágása”.”
Ha messziről nézzük, akkor mondhatni, hogy a japán legyezőknek két nagy csoportjuk létezik: nem összecsukhatók (団扇, uchiwa) és összecsukhatók (扇, 扇子, ōgi, vagy sensu). Az uchiwa készülhet, fából, lakozott bőrből, papírból, az ōgi pedig falemezekre ragasztott papírból, szövetből. Mind a kettő fajtára szokás verseket, buddhista szútrákat felfesteni, de az uchiwa az, ami pofátlan giccsbe is átcsaphat, főleg manapság, amikor a kedvenc együttes kedvenc énekesének képe, vagy akár annak a kutyája is rákerülhet, de láttam én már olyat is, amire térképet nyomtattak és az utcán ingyen osztogattak a turistáknak. Ez tehát hirdetési felületnek sem utolsó.
Egyik különleges alfaja a legyezőknek a harci legyezők. Egyik ilyen a gunbai-uchiwa (軍配団扇), amely bronzból, fából, vagy bőrből készült és a harcászatban használták jeladásra. A szumóban ezt használják a játékvezetők, a Dragon Ball-ban pedig ezzel próbálják eloltani Gyumao vára körül kitört tűzvészt. Nem mellesleg ismerős lehet még a kabukiból és a nōból is. A harci legyezőknek ezen kívül volt még két fajtájuk, az egyiket (tessen, 鉄扇) kifejezetten harcra használták a japán középkorban (1500 körül). A tessen főként akkor volt hasznos, amikor nem lehetett a harcosnál más fegyver, vagy amikor egy alacsonyabb rangút kellett a szamurájnak legyőznie, ugyanis nem nézték jó szemmel, ha egy szamuráj alacsonyabb rangú személy ellen ragadott kardot. Az ilyen esetekben tehát a legyező használata számított elfogadott alternatívának. A harmadik fajtáját a harci legyezőknek pedig gunsennek (軍扇) hívják és ezzel valóban magukat hűtötték a harcosok. Amikor meg éppen nem használták, az övükre, vagy mellvértjükre aggatták őket. A legyezőharcokat – mint bármely más harcokat is – az idők folyamán művészi szintre fejlesztették és az így kialakult harcművészeti ágnak a Tessenjutsu nevet adták. Manapság még fellelhetők egyesületek, akik ezt a harcművészeti ágat képviselik, de jellemzően egyre kevesebb az érdeklődés ebben az irányban.
Az Edo-korszakban (1603-1876) kicsit el is szaladt a legyezőgyártókkal a ló. Ekkor egyértelműen a luxus szimbólumává lettek. A fadúcos nyomtatás elterjedésével rohamos tempóban elszaporodtak a csicsásabbnál csicsásabb legyezők, melyek áraik az eget verdesték. Ez a fajta fényűzés persze nem tetszett a sógunátusnak és meg is tiltotta, hogy túldíszített legyezőket gyártsanak a mesteremberek.
Manapság a kegyezők már nem szimbolizálnak semmilyen társadalmi státuszt. A japánoknak a legyezőről leghamarabb a barátságot és a hűséget, jó kívánságot, jó szándékot juttatja eszükbe. Úgy tartják, hogy a fogantyú jelképezi az élet kezdetét, a bordák pedig az emberek egyéni útjait, melyek a születés után annyi felé ágaznak, ahányan vagyunk. Manapság a japán legyezőt használják díszítésnek (például a falon), ajándéknak, tánchoz és olykor még a hőség ellen is. Használják gésák, fesztiválozók, otthon az erkélyen vagy éppen a meleg szobában aszalódók, gyerekek, felnőttek és aggastyánok egyaránt. Mást használnak téli ünnepeken (hiōgi, hinoki ciprusból készül), mást nyáron (kawahorisen), mást a tánchoz (maiōgi) és így tovább.
Ez a rövid összefoglaló természetesen csak pár nagyobb fajtáját tudta felsorakoztatni a japán legyezők talán végeláthatatlan sorának, de ebből is kiderül, hogy nem csak egy egyszerű légkeverő szerkezetről van szó, ami hányaveti módon véletlenül megérte a modern kort, hanem egy sokat megélt történelmi, művészeti tárgyról tele apró üzenettel. Mivel a világ összement, bizonyára sokatoknak ott lapul a szekrényén, esetleg az egyik kezében most is egy ilyen japán legyező, érdemes tüzetesen megvizsgálni, hátha nektek is mesél valamit.
Levert vagy a szombati buli után? Rosszul vagy a gondolattól, hogy holnap meló? Van egy csomó dolgod, de kétségbeesetten keresel valamit, amivel elpazarolhatnád a drága idődet? Készíts Totorót!
Hozzávalók:
1. Hajtsuk félbe a papírlapot úgy, hogy a színes fele legyen kifelé.
2. A jobb és a bal csücsköt hajtsuk át a túloldalra. Figyeljünk, hogy az alsó éllel 90 fokos szöget zárjon be.
3. Fordítsuk meg a papírt, és a lelógó csücsköket hajtsuk vissza mindkét oldalon.
4. Ahol a hajtásvonalak látszódnak, ott lesz Totoro háta. Készítsük el a farkát.A képen látható módon készítsük el a segédvonalakat: a csücsköt először balra, majd jobbra lehajtjuk.Ezután a segédvonalak mentén behajtjuk a lap csücskét.
5. Hogy Totoro szép formás legyen, kicsit szétnyitjuk ujjaink segítségével, és behajtjuk a kiálló széleit mindkét oldalon.
6. Egy horpasztó erejű ütést mérünk a fejére. Így tudni fogjuk, hova készítsük el az arcát. (Ha arra a részre rajzolnánk, ahol a füle van, nem lenne túl szép látvány.)
7. Rajzoljuk meg az arcát, és élvezzük társaságát.
Ha azt hittem, hogy majd el fog tartani jó néhány hónapig, hogy olyan elfoglalttá tegyem magam, mint amilyen otthon voltam, tévedtem. Három meg egy fél hónap telt el, és már többször elmélkedtem azon, hogy vajh’ miért is nem 48 óra egy nap. Bár semmi kétségem afelől, hogy ha 48 óra lenne, akkor is megoldanám, hogy tele legyen kismillió programmal, mint ahogy nem számít, mekkora a táskám, mindig tele van tömve, mint…
Nem, nem írok semmi olyan példát, amilyet akartam volna, helyette inkább elmesélem az egyik tényezőt, ami közrejátszott a kialvatlanságomban, viszont azt mondom, megérte. „Hallgassátok meg” egy általános iskola történetét, ahol az odajáró gyerekek száma egész pontosan 12.
Történt még az érkezésem első hónapjában, hogy jelentkeztem egy programra, ami arról szól, hogy Japánban tanuló diákok tartanak általános iskolákban órákat a saját országukról. Miután megvolt az orientáció és a regisztráció, alig telt el pár nap, és már csörgött is a telefonom, hogy lehetne menni egy iskolába, de egy kicsit messze van, ellenben van lehetőség ott aludni. Kapva kaptam az alkalmon, és személyes, skypeos, emailes egyeztetések után két hete nekivágtam hajnalban az útnak. Egy darabig elvergődtem a szakadó esőben, onnan pedig az iskola egyik tanára vitt engem és a koordinátorokat tovább. Kacskaringós hegyi úton haladtunk, néha udvariasan ráborultam a kanyarokban a mellette ülő hölgyre. Kérdeztem a tanár urat, hogy mindig ezen az úton jár-e be, és a válasz az volt: igen, de ha jó az idő akkor mindezt motorral teszi meg. Életemben először gondoltam arra, hogy jó lenne motort vezetni, és suhanni reggel a fenyők között.
Vonat-autó kombóval valamivel több, mint két óra alatt sikerült elérni a célt. Hogy milyen helyre csöppentem?
Egy pici falu, nagyjából 100 épülettel. Bolt nincs, van egy soba (hajdina lisztből készült tészta) étkezde meg egy kávézó, de a kávézó csak hétvégén működik. Jár busz, de naponta csak négyszer. Rizst termesztenek, és van egy gyermekotthon, melynek lakói teszik ki az általános (japánban az általános iskola két részre oszlik, kicsit olyan, mint nálunk az alsó és felső tagozat) iskola 12 tanulójának felét. Az iskola körül hegyek amerre a szem ellát, az ablakból kitekintve rizsföld és fóliasátornak tűnő valami, amiről később kiderül, hogy az iskola medencéje, amihez a fóliasátrat a tanárok saját maguk készítették.
Érkezésem után belőttük a projektort a könyvtárban az órához, majd elvittek bemutatni a tantestületnek. Akik…..dobpergés….többen vannak, mint a diákok. Szinte mindegyikük Kiotó belsőbb területeiről jár ki ide minden nap, a tesitanár viszont nemrég kiköltözött a faluba. Miután szépen üdvözölt mindenki mindenkit, megkezdődött az okulás Magyarországról, népviseletben, bár kissé zavarban, hiszen ez volt az első ilyen órám.
Megtanítottam a lurkóknak és a tanároknak néhány alapszót (koszonomu, biszonturátésura), elmeséltem néhány alap dolgot pici országunkról, játszottunk "Mi lehet ebben az ételben és mikor eszik" kvízt, és megállapítottuk, hogy a pulikutya elsőosztályú felmosórongy. Ezt követően elzarándokoltam a földrajz órára. Az óra szépen zajlott, átismételtük Európa mezőgazdaságát és iparát, majd egyszer csak megszólalt az osztályt alkotó egy szem leányzó: "Lehet kérdezni?" "Hát persze hogy lehet." - feleltem, és vártam, vajon miféle kérdést szegez nekem a 13 éves. "Szereted a goyát? (a goya hosszú, zöld, savanykás zöldség) Este az lesz vacsorára, és arra gondoltam, mi lesz veled, ha nem szereted." A feltörő röhögőgörcsöt elfojtottam, és megnyugtattam, hogy megeszek mindent ami él és mozog, ne aggódjon. Nem hiába lehetett a kérdés, közeledett az ebéd ideje, és nem csak hogy közeledett, de el is jött. Az ebédet egy konyhás néni, de a kiosztásáért már a diákok és a tanárok felelnek, megvan a beosztás, hogy mikor ki a "konyhafelelős". Evés közben egyszer csak megszólalt valami klasszikus zene, amit nem egészen értettem, de az egyik tanárnéni elmagyarázta: ilyenkor csendben kell lenni és enni, különben sose végeznének.
Japánban a gyerekek maguk takarítják az iskolát, így ebéd után közös erővel partvisokkal és lapátokkal felszerelkezve tisztára söpörtünk mindent, hogy aztán kidobós és fogócska keretében megtapasztalhassam, a gyerekek borzasztóan gyorsak. Nem említettem eddig, de az órán jelen volt egy másik egyetemről 3 lány és a tanáruk: órai előadáshoz ezt a programot választották témának, így ameddig a gyerekek a játék után újabb órán vettek részt, addig engem a leányzók interjúvoltak meg a saját magam által tartott óráról. Mikor ennek is vége lett, az iskola taiko dob klubja (amiben az iskola mind a 12 diákja benne van) előadást tartott, csak nekem. Kicsit bizarr volt, mert egyes egyedül ültem egy széken az iskola tornatermében, velem szemben pedig a gyerekek püfölték a dobokat, csak nekem. De nem álltunk meg itt, amikor befejezték, megtanították nekem is az eljátszott darabot, hogy aztán közösen püfölhessük bele a délutánba.
Mielőtt vége lett volna az iskolának, még megtanítottam mindenkinek a "Bújj bújj zöld ág"-ot, játszottunk sugdolózós játékot (magyar szavakkal, csak hogy megadjuk a módját), meg valami fogócska szerűséget, aztán kellemesen kimerülten elindultunk a gyermekotthon lakóival haza.
De milyen is ez a gyermekotthon? Jelenleg 6 gyerek lakik itt, mind az iskolába járnak. A nevelőkből van bentalvós és olyan, aki déltől van este 10-ig. (Belőlük van több is, ők dolgoznak itt váltásban, és látják el a gyerekeket. Az anyaintézmény a belvárosban található, ott sok gyerek lakik, de itt az a cél, hogy kis közösségben, lehető legközelebb egy családi közeghez neveljék őket. Minden hétre dietetikus által összeállított menü van, a gondozók ezeket főzik meg. Emellett van nasi pénz, amiből egy hónapra gazdálkodnak, illetve vannak adománycsomagos édességek. Az itt lakó gyerekek nem árvák, mindenkinek van, azaz volt családja, de rossz körülmények miatt (nem feltétlenül anyagi) ki kellett őket emelni. Először nagyon zárkózottak voltak és félénkek, de nagyon jó volt látni, hogy ahogy telt a nap, úgy oldódtak egyre inkább, délutánra pedig már a két legkisebb, egy 7 éves kisfiú és egy 7 éves kislány a nyakamból lógott lefele. Ezen a ponton már olyan fáradt voltam, hogy azt éreztem, menten elalszom állva, gyerekekkel a nyakamban, de nem lehetett, tartanom kellett a lépést fogócskában, bújócskában és rémtörténet mesélésben. Este segítettem házit írni, fetrengtünk kicsit a TV előtt, aztán nyugovóra tértünk.
Másnap délelőtt minden órán más osztályhoz ültem be, aztán megebédeltünk, és jöhetett a könnyes búcsú. Kaptam kinyomtatott fényképet arról, ahogy a másodikosokkal kalligráfiával próbálkozom, a gyerekek által az iskola kertjében termelt uborkát, én pedig átadtam az előzőm nap az otthon gyerekeivel közösen készített magyar zászlókat. Még kicsit labdáztunk ebéd után, aztán megnéztem, ahogy elkezdik az úszás órát az alsósok, majd felszálltam a buszra, melyen én voltam az egyedüli utas a legközelebbi vasútállomásig tartó több mint 30 perces úton.
....és kellett már ez, mint egy falat kenyér. Jó volt újra látni, hallani Gokuékat, még ha nem is fért bele mindenki az első 20 perces epizódba. Tökéletes felvezető részt kaptunk: kiszolgálták a régi és új nézőket is és az animációra, zenékre sem lehet panaszunk. Akik félnek, hogy egy tök más sorozatot kapnak attól, mint amilyen a Zed volt, azokat megnyugtatom, a készítők megmaradtak a jól bevált receptnél, sőt így az első részre a megszokottnál több poént is befűztek a történetbe, ami az alapszériára emlékeztetett kicsit. Ezt a jó szokásukat talán meg is tarthatnák, mert jól áll a sorozatnak és így talán az elkövetkezendő nagy(?) küzdelmek sem lesznek annyira egysíkúak. Plusz pont még, hogy Mr. Satan tenyérbemászó jelleméből is visszavettek (legalábbis én így érzem), így egész élvezhető volt az a pár perc is, amikor ő volt porondon. Jöhet a 2. rész! :)
Te szerencsés görögdinnye,
ki nap melegétől, nem csődben
érettél érettem,
magyar vagy,
bár apádat mint étkezési bevándorlót,
nem szívesen ettem.
Nem vagy te királydinnye, csupán
király dinnye a törpe nyárfaerdős homokban,
Athénban most aszalódnál egy zárva tartó kisboltban.
Maradjál itt nyugodtan,
Én se' mennék máshova
árpádásávos magyar szívem
kiáltja a távolba:
magyar dinnye zamatának
párja nincsen úúú,
I hopelessly devoted to you.
Ma reggel bemutatták az új Dragon Ball sorozat teaserét. Elvileg hamarosan érkezni fog egy hosszabb trailer is. Az új sorozat július 5-én startol a régi szinkronhangokkal a japán Fuji TV-n, abban a műsorsávban, ahol most még a Dragon Ball Kai megy.
