Ha azt hittem, hogy majd el fog tartani jó néhány hónapig, hogy olyan elfoglalttá tegyem magam, mint amilyen otthon voltam, tévedtem. Három meg egy fél hónap telt el, és már többször elmélkedtem azon, hogy vajh’ miért is nem 48 óra egy nap. Bár semmi kétségem afelől, hogy ha 48 óra lenne, akkor is megoldanám, hogy tele legyen kismillió programmal, mint ahogy nem számít, mekkora a táskám, mindig tele van tömve, mint…

Nem, nem írok semmi olyan példát, amilyet akartam volna, helyette inkább elmesélem az egyik tényezőt, ami közrejátszott a kialvatlanságomban, viszont azt mondom, megérte. „Hallgassátok meg” egy általános iskola történetét, ahol az odajáró gyerekek száma egész pontosan 12.

Történt még az érkezésem első hónapjában, hogy jelentkeztem egy programra, ami arról szól, hogy Japánban tanuló diákok tartanak általános iskolákban órákat a saját országukról. Miután megvolt az orientáció és a regisztráció, alig telt el pár nap, és már csörgött is a telefonom, hogy lehetne menni egy iskolába, de egy kicsit messze van, ellenben van lehetőség ott aludni. Kapva kaptam az alkalmon, és személyes, skypeos, emailes egyeztetések után két hete nekivágtam hajnalban az útnak. Egy darabig elvergődtem a szakadó esőben, onnan pedig az iskola egyik tanára vitt engem és a koordinátorokat tovább. Kacskaringós hegyi úton haladtunk, néha udvariasan ráborultam a kanyarokban a mellette ülő hölgyre. Kérdeztem a tanár urat, hogy mindig ezen az úton jár-e be, és a válasz az volt: igen, de ha jó az idő akkor mindezt motorral teszi meg. Életemben először gondoltam arra, hogy jó lenne motort vezetni, és suhanni reggel a fenyők között.

Vonat-autó kombóval valamivel több, mint két óra alatt sikerült elérni a célt. Hogy milyen helyre csöppentem?

Egy pici falu, nagyjából 100 épülettel. Bolt nincs, van egy soba (hajdina lisztből készült tészta) étkezde meg egy kávézó, de a kávézó csak hétvégén működik. Jár busz, de naponta csak négyszer.  Rizst termesztenek, és van egy gyermekotthon, melynek lakói teszik ki az általános (japánban az általános iskola két részre oszlik, kicsit olyan, mint nálunk az alsó és felső tagozat) iskola 12 tanulójának felét.  Az iskola körül hegyek amerre a szem ellát, az ablakból kitekintve rizsföld és fóliasátornak tűnő valami, amiről később kiderül, hogy az iskola medencéje, amihez a fóliasátrat a tanárok saját maguk készítették.

Érkezésem után belőttük a projektort a könyvtárban az órához, majd elvittek bemutatni a tantestületnek. Akik…..dobpergés….többen vannak, mint a diákok. Szinte mindegyikük Kiotó belsőbb területeiről jár ki ide minden nap, a tesitanár viszont nemrég kiköltözött a faluba. Miután szépen üdvözölt mindenki mindenkit, megkezdődött az okulás Magyarországról, népviseletben, bár kissé zavarban, hiszen ez volt az első ilyen órám.

Megtanítottam a lurkóknak és a tanároknak néhány alapszót (koszonomu, biszonturátésura), elmeséltem néhány alap dolgot pici országunkról, játszottunk "Mi lehet ebben az ételben és mikor eszik" kvízt, és megállapítottuk, hogy a pulikutya elsőosztályú felmosórongy. Ezt követően elzarándokoltam a földrajz órára. Az óra szépen zajlott, átismételtük Európa mezőgazdaságát és iparát, majd egyszer csak megszólalt az osztályt alkotó egy szem leányzó: "Lehet kérdezni?" "Hát persze hogy lehet." - feleltem, és vártam, vajon miféle kérdést szegez nekem a 13 éves. "Szereted a goyát? (a goya hosszú, zöld, savanykás zöldség) Este az lesz vacsorára, és arra gondoltam, mi lesz veled, ha nem szereted." A feltörő röhögőgörcsöt elfojtottam, és megnyugtattam, hogy megeszek mindent ami él és mozog, ne aggódjon. Nem hiába lehetett a kérdés, közeledett az ebéd ideje, és nem csak hogy közeledett, de el is jött. Az ebédet egy konyhás néni, de a kiosztásáért már a diákok és a tanárok felelnek, megvan a beosztás, hogy mikor ki a "konyhafelelős". Evés közben egyszer csak megszólalt valami klasszikus zene, amit nem egészen értettem, de az egyik tanárnéni elmagyarázta: ilyenkor csendben kell lenni és enni, különben sose végeznének.

Japánban a gyerekek maguk takarítják az iskolát, így ebéd után közös erővel partvisokkal és lapátokkal felszerelkezve tisztára söpörtünk mindent, hogy aztán kidobós és fogócska keretében megtapasztalhassam, a gyerekek borzasztóan gyorsak. Nem említettem eddig, de az órán jelen volt egy másik egyetemről 3 lány és a tanáruk: órai előadáshoz ezt a programot választották témának, így ameddig a gyerekek a játék után újabb órán vettek részt, addig engem a leányzók interjúvoltak meg a saját magam által tartott óráról. Mikor ennek is vége lett, az iskola taiko dob klubja (amiben az iskola mind a 12 diákja benne van) előadást tartott, csak nekem. Kicsit bizarr volt, mert egyes egyedül ültem egy széken az iskola tornatermében, velem szemben pedig a gyerekek püfölték a dobokat, csak nekem. De nem álltunk meg itt, amikor befejezték, megtanították nekem is az eljátszott darabot, hogy aztán közösen püfölhessük bele a délutánba. 

Mielőtt vége lett volna az iskolának, még megtanítottam mindenkinek a "Bújj bújj zöld ág"-ot, játszottunk sugdolózós játékot (magyar szavakkal, csak hogy megadjuk a módját), meg valami fogócska szerűséget, aztán kellemesen kimerülten elindultunk a gyermekotthon lakóival haza.

De milyen is ez a gyermekotthon? Jelenleg 6 gyerek lakik itt, mind az iskolába járnak. A nevelőkből van bentalvós és olyan, aki déltől van este 10-ig. (Belőlük van több is, ők dolgoznak itt váltásban, és látják el a gyerekeket. Az anyaintézmény a belvárosban található, ott sok gyerek lakik, de itt az a cél, hogy kis közösségben, lehető legközelebb egy családi közeghez neveljék őket. Minden hétre dietetikus által összeállított menü van, a gondozók ezeket főzik meg. Emellett van nasi pénz, amiből egy hónapra gazdálkodnak, illetve vannak adománycsomagos édességek. Az itt lakó gyerekek nem árvák, mindenkinek van, azaz volt családja, de rossz körülmények miatt (nem feltétlenül anyagi) ki kellett őket emelni. Először nagyon zárkózottak voltak és félénkek, de nagyon jó volt látni, hogy ahogy telt a nap, úgy oldódtak egyre inkább, délutánra pedig már a két legkisebb, egy 7 éves kisfiú és egy 7 éves kislány a nyakamból lógott lefele. Ezen a ponton már olyan fáradt voltam, hogy azt éreztem, menten elalszom állva, gyerekekkel a nyakamban, de nem lehetett, tartanom kellett a lépést fogócskában, bújócskában és rémtörténet mesélésben. Este segítettem házit írni, fetrengtünk kicsit a TV előtt, aztán nyugovóra tértünk.

Másnap délelőtt minden órán más osztályhoz ültem be, aztán megebédeltünk, és jöhetett a könnyes búcsú. Kaptam kinyomtatott fényképet arról, ahogy a másodikosokkal kalligráfiával próbálkozom, a gyerekek által az iskola kertjében termelt uborkát, én pedig átadtam az előzőm nap az otthon gyerekeivel közösen készített magyar zászlókat. Még kicsit labdáztunk ebéd után, aztán megnéztem, ahogy elkezdik az úszás órát az alsósok, majd felszálltam a buszra, melyen én voltam az egyedüli utas a legközelebbi vasútállomásig tartó több mint 30 perces úton.