A fülledt nyári napokon, amikor a szélcsengőknek sem akad semmi dolguk és valamelyest azért környezettudatosan élünk, jól jön egy pár legyező a háznál. Ki hinné, hogy a ventilátorok és légkondicionálók ősatyja évezredek óta enyhíti az emberek hőérzetét. Míg a történelem folyamán hol feltűnt, hol eltűnt, Japánban a kezdetektől fogva fényes karriert fut be és a 21. századra elmondható, hogy új reneszánszát éli.

A legyezők bölcsői

A legkorábbi jeleire a legyező használatnak már időszámításunk előtti 3000-ben rálelhetünk. Ezeket az ókori Egyiptomban használták a felsőbb kör emberei, a kutatók szerint saját maguk hűtésére is, de a vallási szertartások elengedhetetlen részeként is. Ezek az eszközök jelképezték a hatalmat, a kiváltságosok státuszát a társadalomban.  Amikor Tutathamon sírját felnyitották, abban is találtak két legyezőt: az egyik egy ébenfából készült, drágakövekkel rakott darab volt, a másik pedig egy tollakkal borított aranyfogantyús darab. Sokkal-sokkal később a kínaiak megterveztek egy sokkal használhatóbb darabot, melynek nyele rövidebb volt, így az emberek könnyebben magukkal tudták vinni. A kínai legyezők már kivétel nélkül félhold alakúak voltak és a felhasznált anyaguk okán (bambusz, selyem esetleg elefántcsont, fa) sokkalta könnyebbek is. Fontos szerepet kapott a művészet is az elkészítésükben, így gyönyörű kézzel festett mintákkal díszítették őket. A kínaiak már nem csak a meleg ellen használták, hanem ezzel libbentették arrébb a zavaró rovarokat, szították a kialvóban lévő tüzet, sőt még a harcművészetbe is bekerült a használata (később a japánok persze ugyan így tettek). Az egyiptomiakkal szemben itt már nem csak a tehetősséget volt hivatott szimbolizálni, hanem a szépséget nőiességet, kecsességet is. A kínai legyezők 700 körül kerültek át Japánba, amikor a két ország közötti kereskedelem és kulturális javak iránti csere egyre intenzívebbé kezdett válni. A japánok – mint annyi minden Kínából átvett dolgot – tovább tökéletesítették és elkészült az első összecsukható legyező. Itt is főként a hőség enyhítésére szolgált, de fontos szerepe volt a magasabb társadalmi státusz jelzésére is, hiszen a mívesebb darabok drágábbak voltak. Manapság a légkondi is lehetne jelzés a társadalmi státuszra, hiszen maga a szerkezet és a fogyasztása is elég nagy költséggel jár, de még a dizájnján dolgozhatnának egy kicsit a mérnökök. Visszatérve a lényegre, nem csoda, hogy a nagy gonddal készült legyezők olyan értékesek voltak, tudniillik azokat külön erre szakosodott legyező festő mesterek díszítették. Évszakhoz és gazdájához mérten volt festve természeti szimbólumokkal, versekkel, címerekkel.
A kínai mintáról a nagy váltás a 900-as években történt. Ekkortájt már sok klasszikus műben a denevér írásjeleivel utalnak (蝙蝠, kawahori) az összecsukató legyezőre, így nem kizárt, hogy ez az éjszakai állat adta az ötletet a merev papírlegyezők átalakítására. Ekkoriban csak a papok, nemesek, és orákulumok használhatták ezeket a legyezőket. Érdekes még az is, hogy amint elkezdték ezeket gyártani, a kínaiaknak megnőtt az érdeklődésük az új termék felé és a sok megrendelés miatt fontos export cikké vált Japán számára. Később kínai közvetítéssel bár, de Európába is a japán összecsukható legyezőket exportálták. Úgy tűnik, a japánok különös vonzalmat éreznek az összecsukható tárgyak iránt, elég ha csak a paravánra vagy az összecsukható ernyőre gondolunk, ami szintén japán innováció. Terebess Gábor így ír az az összecsukható legyezőkről: „Az összecsukható legyező a japán kultúra metaforája lehetne; a geometria nyelvén szólva a kétdimenziós síkot egydimenziós vonallá zsugorítja. Rögtön el is lehet rakni a kimonó ujjába. A japánok számára a legyezés a valóság meghívása, magukhoz tessékelése – a legyező összecsukása pedig a valóság egyfajta fogalmak nélküli megragadása, majd megőrzése, mondhatnánk „zsebre-vágása”.”

Mutasd a legyeződ, megmondom ki vagy

Ha messziről nézzük, akkor mondhatni, hogy a japán legyezőknek két nagy csoportjuk létezik: nem összecsukhatók (団扇, uchiwa) és összecsukhatók (扇, 扇子, ōgi, vagy sensu).  Az uchiwa készülhet, fából, lakozott bőrből, papírból, az ōgi pedig falemezekre ragasztott papírból, szövetből. Mind a kettő fajtára szokás verseket, buddhista szútrákat felfesteni, de az uchiwa az, ami pofátlan giccsbe is átcsaphat, főleg manapság, amikor a kedvenc együttes kedvenc énekesének képe, vagy akár annak a kutyája is rákerülhet, de láttam én már olyat is, amire térképet nyomtattak és az utcán ingyen osztogattak a turistáknak. Ez tehát hirdetési felületnek sem utolsó. Egyik különleges alfaja a legyezőknek a harci legyezők. Egyik ilyen a gunbai-uchiwa (軍配団扇), amely bronzból, fából, vagy bőrből készült és a harcászatban használták jeladásra. A szumóban ezt használják a játékvezetők, a Dragon Ball-ban pedig ezzel próbálják eloltani Gyumao vára körül kitört tűzvészt. Nem mellesleg ismerős lehet még a kabukiból és a nōból is. A harci legyezőknek ezen kívül volt még két fajtájuk, az egyiket (tessen, 鉄扇) kifejezetten harcra használták a japán középkorban (1500 körül). A tessen főként akkor volt hasznos, amikor nem lehetett a harcosnál más fegyver, vagy amikor egy alacsonyabb rangút kellett a szamurájnak legyőznie, ugyanis nem nézték jó szemmel, ha egy szamuráj alacsonyabb rangú személy ellen ragadott kardot. Az ilyen esetekben tehát a legyező használata számított elfogadott alternatívának. A harmadik fajtáját a harci legyezőknek pedig gunsennek (軍扇) hívják és ezzel valóban magukat hűtötték a harcosok. Amikor meg éppen nem használták, az övükre, vagy mellvértjükre aggatták őket. A legyezőharcokat – mint bármely más harcokat is – az idők folyamán művészi szintre fejlesztették és az így kialakult harcművészeti ágnak a Tessenjutsu nevet adták. Manapság még fellelhetők egyesületek, akik ezt a harcművészeti ágat képviselik, de jellemzően egyre kevesebb az érdeklődés ebben az irányban.
Az Edo-korszakban (1603-1876) kicsit el is szaladt a legyezőgyártókkal a ló.  Ekkor egyértelműen a luxus szimbólumává lettek. A fadúcos nyomtatás elterjedésével rohamos tempóban elszaporodtak a csicsásabbnál csicsásabb legyezők, melyek áraik az eget verdesték. Ez a fajta fényűzés persze nem tetszett a sógunátusnak és meg is tiltotta, hogy túldíszített legyezőket gyártsanak a mesteremberek.

Manapság a kegyezők már nem szimbolizálnak semmilyen társadalmi státuszt. A japánoknak a legyezőről leghamarabb a barátságot és a hűséget, jó kívánságot, jó szándékot juttatja eszükbe. Úgy tartják, hogy a fogantyú jelképezi az élet kezdetét, a bordák pedig az emberek egyéni útjait, melyek a születés után annyi felé ágaznak, ahányan vagyunk. Manapság a japán legyezőt használják díszítésnek (például a falon), ajándéknak, tánchoz és olykor még a hőség ellen is. Használják gésák, fesztiválozók, otthon az erkélyen vagy éppen a meleg szobában aszalódók, gyerekek, felnőttek és aggastyánok egyaránt. Mást használnak téli ünnepeken (hiōgi, hinoki ciprusból készül), mást nyáron (kawahorisen), mást a tánchoz (maiōgi) és így tovább.

Ez a rövid összefoglaló természetesen csak pár nagyobb fajtáját tudta felsorakoztatni a japán legyezők talán végeláthatatlan sorának, de ebből is kiderül, hogy nem csak egy egyszerű légkeverő szerkezetről van szó, ami hányaveti módon véletlenül megérte a modern kort, hanem egy sokat megélt történelmi, művészeti tárgyról tele apró üzenettel. Mivel a világ összement, bizonyára sokatoknak ott lapul a szekrényén, esetleg az egyik kezében most is egy ilyen japán legyező, érdemes tüzetesen megvizsgálni, hátha nektek is mesél valamit.