Az Edo-korszak az egyik leggyümölcsözőbb korszaka lehetett a japán történelemnek, hiszen több évszázados béke köszöntött annak népre. Ez a béke pedig sokak mellett kedvezett mind a művészeteknek, mind pedig az oktatásnak. Ugyanekkor ez volt a nagy bezárkózás korszaka is, amikor idegen hajókat csak kivételes esetekben engedtek kikötni, így a külső hatások is alig érték. A korszak végén aztán megtörtént a nyitás, mely felborította a kialakult rendszereket és elhozta azokat az újításokat, amelyeknek sokan nem örültek.

Fontos a legelején leszögezni, hogy a japán „oktatás” vagyis kyōiku kifejezés csak a 18. század végétől vált egyre többet használt terminussá. Ez alatt a szó alatt a szándékos befolyást értjük a gyerek, vagy felnőtt fejlődésére, viselkedésére, tudására, egy hivatalosan elfogadott rendszer alapján. A cikk az ez előtti időkből mutat be egy kis részt, amikor az oktatást az alsóbb rétegek között (földművesek, kereskedők, kézművesek, busik) nem volt más, mint a józan paraszti ész pallérozása.

A suszter maradjon a kaptafánál Az Edo-korban míg a lányok többsége továbbra is otthon készült a feleséggé válásra és az anyaságra, a fiúk már hét-nyolc évesen, de mindenképp tizenöt éves korukig beiratkoztak egy otthonukhoz közeli hűbérbirtok iskolájába, a hankōba, és ott tanultak. Ez azonban csak a magas rangúaknak jelenthetett egy opciót, a közrangúaknak nem. Ők apjuk mellett inaskodtak, hogy később átvehessék szakmájukat, esetleg ha a szülők úgy látták jónak, beíratták őket egy terakoyába, ahol elsajátíthatták az alapokat (írást, olvasást, számtant és a szülők iránti tiszteletet, lojalitást).
Természetesen voltak kivételek, de a bushi fia bushi, a földműves fia pedig földműves lett. Ehhez mérten a földműves fia nem tanult olyan dolgokat, amit a bushik vagy kereskedők fiai; nem kellett megtanulnia kacifántos számtani műveleteket, írni és olvasni, de tudnia kellett rizst ültetni és gyomlálni. Éppen ezért az Edo-kori oktatásban résztvevők legnagyobb része az iskolába járás helyett a szülők munkájában segítettek. A kereskedők fiai szintén a szülőknek asszisztáltak a boltban, de nekik azért már nem ártott pár évnyi terakoya sem, ahol a tanár lehet könnyebben meg tudta tanítani őket abakuszhasználatra, mint az elfoglalt apjuk. Ennek ellenére sok földműves és kézműves gyereke is letanult egy kis időt ezekben a tanodákban, ahol az sem volt kizárva, hogy nem egy buddhista pap, hanem egy bushi, vagy maga a falu vezetője okította őket.

Tanterv és tanmenet A terakoyáknak sem egységes tanítási rendszereik, sem tantervük nem volt. Ennek köszönhetően nem volt életkori megkötés sem. Volt, aki hét éves korában kezdte, de olyan is, aki tizenhét évesen. Továbbá volt, ahol csak tizenegynéhányan, volt, ahol akár 100 diák is tanulhatott. Utóbbiaknál 30-40 fős bontásban már több tanítóval. Bármikor be lehetett iratkozni és bármikor ott lehetett hagyni az iskolát. Ez a szülőkön múlott. Ha a szülő úgy látta, hogy a gyerek a célnak megfelelő módon ír és olvas, vagy szükségük van rá a földeken, akkor kivette onnan. Mivel egy helyiségben tanultak a diákok és mivel nem volt hivatalos évkezdés és tanmenet sem, így ugyanazt tanulta az a diák is, aki két hónapja kezdte és ugyanazt tanulta az is, aki két éve ott tanult. A tanítás reggel nyolc körül kezdődött és délután kettőig tartott. Délelőtt az írást gyakorolták, azáltal, hogy a tanár által lerajzolt írásjeleket lemásolták, délután pedig olvastak, számoltak és etikettet tanultak (ezt mind a terakoya saját tankönyvéből). A tanár a diákok között sétált és felügyelte a munkájukat, majd külön szólította is őket és elmondta a hibáikat. Négy-öt év után mindenki befejezte a tanulmányait és munkába állt.
Kutatók azt mondják, hogy ha ez az állapot így maradt volna, akkor Japán a nyugat egyik kolóniájává lett volna. Így a korszak végén a Meiji kormány döntésével bevezették a kötelező oktatást. Hogy egy ilyen rendszer megszilárdulhasson, sok problémát meg kellett oldaniuk. Mindenekelőtt a szülői ellenállást.

A szülők felgyújtják az iskolákat A terakoya oktatás önkéntes volt, mint minden más nemű iskola is. Az első egységes oktatási rendszer bevezetéséig, az ment, aki akart és senkit nem köteleztek, de aki ott tanult, annak tiszteletdíjat kellett fizetnie és mivel a parasztgyerek és a kereskedőgyerek fontos segítség volt az apjuk mellett, ezért a gyereket terakoyába engedni, a tiszteletdíjat fizetni, sok pénz volt és hogy megtanuljon írni és olvasni sok időbe telt.
A tanodáknak gyakran kellett fix összegben tatami és szén díjat fizetni, amelyből nyaranta kicserélték a padlót, télen pedig biztosították az iskola fűtését. Ezeket az összegeket tehát az iskolák fenntartására fordították. A továbbiakban pedig a szülőkre volt bízva, hogy mennyit fizetnek még a tanárnak. Itt számításba vették a saját anyagi helyzetüket és azt is, hogy a tanár és diák között milyen viszony alakult ki. A problémák a meiji időszak elején kezdődtek (az ország újra nyitott a nyugat felé), amikor a tananyag is átalakult és elkezdték nyugati módszerekkel, lefordított nyugati tankönyvekből tanítani. Nem kell külön megmagyaráznom, hogy mennyire abszurd volt olyan fogalmak, rendszerek bevezetése, melyeket Japánban akkor még egyáltalán nem lehetett kamatoztatni és csak hírből ismertek. Ilyen volt például a citromsárga problematikája. Abban az időben, amikor még nem volt Japánban citrom, nem igazán tudtak mit kezdeni a citromsárga kifejezéssel sem és a szót hangzás után, így írták le: 檸檬色 (remoniro). Nagy valószínűséggel a diákok, de talán még a tanár sem látott életében soha citromot. A matematikaoktatás is nyugati mintára váltott, így a kanjival írt számjegyek mellett az arab számokkal is megismerkedtek a tanulók. Persze akkor még sem a falvakban, sem a városokban nem használt senki arab számokat, így ez is olyan felesleges tananyagnak tűnt, mint a citromról tanulni. A hármas számról a diákoknak például a saspáfrány kunkorodó hajtása jutott eszükbe és úgy kérdezték a tanáruktól, hogy „Sensei, ezt a saspáfrány hajtása szerű írásjegyet hogyan olvassuk?” A tanár akkor is nehezen értette meg a diákokat, amikor azt kérdezték, hogy az orr alakú írásjegynek (6), vagy a lopótök alakú írásjegynek (8) mi a jelentése.
1877-es Akita prefektúra oktatási állapotát kutató hivatalos jelentések szerint „a falvak szinte összes tanulója szegénységben él, rongyos ruhákat hord és palatábla helyett hatalmas levelekre és fatörmelékekre ír. Sok a messziről iskolába járó diák és pont ezért egy halász, vagy favágó gyerekének a római számjegyek tanítása haszontalan és nem jövedelmező. Többet árt, mint használ.” A gyerekek szempontjából persze biztos jobb volt iskolába menni és a barátokkal játszani, mint kint dolgozni a mezőn. A szülők szempontját nézve pedig teljesen érthető, hogy ha kifizetik a tandíjat, akkor cserébe ne az akkori élethez teljesen haszontalan dolgokat tanítanak a diákoknak. Éppen ezért a meiji közepéig vidékenként és háztartásonként, sok helyen később is a szülők nem engedték iskolába gyerekeiket, megtagadták az iskoláztatásukat és elutasították a kiadásokat az oktatásra. A meiji kezdete körül parasztfelkelések, lázadások törtek ki, melyek nem egyszer azzal végződtek, hogy a szülők dühükben felgyújtották az iskolákat. 1876 decemberében Mie prefektúrában egy ilyen lázadásban több mint negyven iskolát és olyan kormányzati képviselő lakását gyújtották fel, akik az oktatási körzetben dolgoztak.

A terakoyák a Meiji-korszakban is sokáig működtek, majd szépen lassan elkezdtek bezárni, vagy átalakulni magántanodákká (juku), az államilag szervezett oktatás bevezetése után pedig már csak a történelemkönyvekben jutott szerepük.

WTF?  A terakoya (寺子屋) szót többnyire Nyugat-Japánban használták. Edo környékén tenari-sho (手習い所) volt az általános elnevezése. Az elnevezés onnan jön, hogy a 16. században, de még inkább a 17. században a terák (寺) - buddhista templomok - voltak a hivatalos oktatás helyei. A ko (子) gyereket, ilyen formán a terako szó szerint templomi gyermeket jelent, vagyis tanulót. A ya (屋) pedig jelenthet boltot, házat, így a terakoya értelmezése mögött egy olyan templom búvik meg, ami (üzletszerűen) tanulókat vesz fel és oktat.