Ülök a szobámban.
vékony, érdes szövet
takarja bőrömet.

Úgy tűnik, csak pár nap
ami eltelt azóta,
hogy szövet se kellett.

Volt olyan, amikor
egy nap tűnt egy évnek
sűrű volt, végtelen.

De most, mikor első
ráncaim szakítják
szememnek vonalát,

az idő is csak olyan,
pont úgy robog el, mint
egy versenyautó.

Minek nézi bárki,
meg se pillantottad,
már hét határon túl.

Ha megállítanád,
akkor pedig éppen
létértelme veszne.

S ha minden múlik is,
legalább ez az egy
problémánk, mi örök,

mert színünk kifakul,
pont mint a virágé
mit hosszú eső ver.

https://vashkuckoja.wordpress.com/2013/02/06/ogura-hyakunin-isshu-9-ono-no-komachi/