Aki az előző részeket még nem olvasta volna, nem késő pótolni: 1. rész 2. rész 3. rész

A 4. részben valóban belecsapunk a lecsóba és olyan titkokra derül fény, hogy az már tényleg krucifix. 

IV. 1. Hagyományos tananyag és kínai tanulmányok

Kínai tanulmányok, etikett és harcművészet. Ezek voltak a lényeges alkotórészei a szamurájok oktatásának. Meg kellett tanulniuk japánul írni és kínaiul olvasni. Azért tartom fontosnak ezt a kettőt kiemelni, mert sokan voltak olyanok, akik megtanultak kínaiul olvasni, de a japán írással már nem foglalkoztak. A szövegek általában megvoltak japánul és kínaiul is. A kínai szövegek nyomtatva, a japánok pedig folyóírással. A probléma abból adódott, hogy a japán írásokat nem becsülték annyira, mint a kínaiakat. A beszédben is megvolt ez a megosztottság. A Heian-korban a nők nyelveként elhíresült beszéd kezdett elterjedni és általánossá válni. A hivatalos iratokban, levelekben is használt nyelv azonban még mindig a kínai volt. A szellemi értekezések is kínaiul íródtak. Olvashatott mindenki japánul, de úgy tartották, hogy a valódi tudást csak kínai szövegekkel lehetett megszerezni. Japánra fordítani ezeket a szövegeket úgy hatott, mint társalgási nyelvre fordítani a Bibliát.
Így tehát a kínai írásjelek tanulása és gyakorlása nagyon fontos volt. Sokszor a tanár által, könyvekből kiírt írásjegyeket gyakorolták, néha azonban magukból a könyvekből folyt a gyakorlás. Minden diák ült az asztalánál – már ahol volt asztal – és a tanár sorra magához hívatta őket, hogy ellenőrizze a munkájukat. Olykor előfordult az is, hogy a diákot háta mögött ülve figyelte, és amikor szükségesnek ítélte, segítette a helyes kézmozdulatokban. A magoláson kívül nagy hangsúlyt fektettek a kalligráfia művészetének elsajátítására is, ahol fontos volt ügyelni a helyes testtartásra, az ecset megfelelő használatára és a fegyelem, koncentráció fenntartására.[1]
Nyolc-tíz éves korukban, amikor a gyerekek elkezdték a tanulmányaikat, csak tanáraik szavait ismételgették anélkül, hogy értették volna őket. Ez volt a sodoku (素読), vagy suyomi (素読). Elsőnek a Gyermeki kegyelet könyvét [2], a Xiàojīnget és A nagy tanítást, azaz a Dà Xuét tanulmányozták. Az elsőt az erkölcsi tanításai miatt, a másodikat pedig azért, mert az volt a legrövidebb és legegyszerűbb a Négy könyvből. Habár a szöveg kínai volt, a hallgatóknak nem kínaiul kellett megtanulniuk olvasni, hanem japánul. Az évszázadok során a japánok kifejlesztettek egy nyakatekert rendszert az ilyen szövegek olvasásra és mindenféle jelzésekkel látták el az írásokat, mely segítséget nyújtott, hogy a helyes szórendet megtalálják. Ezt hívjuk ma kanbunnak (漢文).[3] Szóban ezeket már a japán nyelvtannak megfelelő ragokkal, partikulákkal is kiegészítették. Mivel a gyerekeknek ez egy teljesen idegen nyelvként hatott, a tanár sokáig csak ismételte nekik, majd amikor már képesek voltak ők is elismételni, csak utána kaptak magyarázatot az értelméről. Másnap reggel ismétléssel kezdtek, majd egy újabb szövegrész tanulásába fogtak
A memorizálás közepette a tanuló nem feledkezhet meg a helyes tartásról sem. A helyes tartás pedig csak egy csepp volt az egyéb elvárások tengerében. Kaibara Ekken neokonfuciánus filozófus a következőket is a szabályokhoz sorolja: tanulás előtt a diákok mossanak kezet, tisztítsák meg a portól a padjukat. Ne dobálják könyveiket, ne lépjék át őket – főleg ne lépjenek rájuk – és ne használják párnaként őket. Vagyis tiszteljenek minden írást, könyvet, melyre a bölcsek nevei vannak írva. Szerinte a diákok szeretnének gyorsabban haladni az anyagban, ami rossz módszer, mert így felületes tudást kapnak és a vége az lesz, hogy egy levelet sem fognak tudni úgy elolvasni, hogy annak olvasását ne kelljen többször elkezdeniük, hogy megértsék. Ezért kell szigorú szabályokat szabni. Eleinte csak egy-egy mondat a megengedett, amely négy-öt karaktert tartalmaz, majd később is maximum napi fél oldal feldolgozását lehet úgy véghezvinni, hogy az a diák épülésére szolgáljon. Azok, akik túljutottak a sodoku nehézségein elkezdhették értelmezni a szövegeket. A tempó itt már gyorsult, az újraolvasásnál napi tíz oldal volt az ajánlott.[4]
A szamurájok ebben az időszakban tehát fegyelmezetten, szabályosan olvasták a Négy könyvet és az Öt kánont. Olvasták és nem minden esetben értették. Mire kikerültek az iskolából, a többség már el is felejtette a bemagoltakat, ami sokszor annak volt betudható, hogy nem minden tanár elemezte a szövegeket írásjegyről-írásjegyre, így kevesebb kapaszkodót adtak tanítványaiknak.
A klasszikusokon kívül, kifejezetten írásjegytanulásra a Senjimont (千字文) használták. Ez a mű Kínában is elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a gyerekek megtanulhassák a kínai írásjegyeket.[5] A senjimon szó annyit jelent, hogy az ezer írásjegy szövege. Tehát egy mű, amely ezer különböző kínai írásjelet tartalmaz. Bár félelmetesen hangzik, mégis jó útmutatás lehetett azoknak, akik akkoriban kínai nyelvtanulásra adták a fejüket.
A kínai nyelv tanulása pedig elengedhetetlen volt, hiszen minden tudomány csak ezen a nyelven volt elérhető. A katonai stratégiák, orvoslás, történelem, irodalom, matematika, csillagászat, minden kínaiul volt, még a nyugati civilizáció alkotta könyvek is először kínai nyelven kerültek be ebben az időben az országba.
Most, hogy ismertettem az alap tananyagot – mely jól érzékelhetően főként a kangakuból állt – és a módot, ahogy a diákok tanulták, rátérek a korszak iskolatípusainak a részletesebb bemutatásra.

IV. 2. Terakoyák

Amilyen állapotok uralkodtak az Edo-kor hajnalán, szinte kész csoda, hogy az 1800-as évekre a szamuráj-osztály nagyobb hányada írástudóvá vált. Míg a lányok többsége továbbra is otthon készült a feleséggé válásra és az anyaságra, a fiúk már hét-nyolc évesen, de mindenképp 15 éves korukig beiratkoztak egy otthonukhoz közeli hűbérbirtok iskolájába, a hankōba, és ott tanultak. Ez azonban csak a magas rangúaknak jelenthetett egy opciót, a közrangúaknak nem. Nekik a terakoyák oltották tudásszomjukat.
A terakoyákban írást, olvasást, számtant és a szülők iránti tiszteletet, lojalitást tanították, a hankōkban pedig a kínai nyelvtanuláson volt a hangsúly. A Japán története (Manson, R. H. P. – Caiger, J. G. 2004) c. könyv szerint, a 19. század első feléig kb. 11000 terakoya létezett.[6] Az Edo-kor végére az írástudók aránya országosan 30% volt, de ha csak a férfiakat nézzük, akkor ez a szám 50%-ra ugrik. Minőség tekintetében azonban sem a hankō, sem a terakoya nem volt a legtökéletesebb. Aki minőségi, magas szintű oktatásra vágyott, az magánakadémiába, jukuba ment. Ezek a magánakadémiák magas fokon tanítottak, gyakran szakosodva, csak a tudomány egy-egy ágát. Itt, bár csak férfiak tanulhattak, de azok lehettek közsorúak és szamuráj-osztálybeliek egyaránt.[7]
A terakoyákról R. P Dore, Education in Tokugawa Japan (Volume 33) c. könyvének nyolcadik fejezetéből a következők derülnek ki (a más forrásokból származó adatokat külön jelölöm).
A terakoyák részben az oktatás támogatása, részben gazdasági célból jöttek létre. Az alapok oktatására rendezkedtek be, úgymint írás, olvasás, számtan, és minden olyan hasznos információ, amire a feudális világban szüksége volt a közembereknek. Ide jórészt nem önszántukból jelentkeztek a hallgatók, hanem a szülők bízták meg a tanítókat, hogy készítsék fel gyermekeiket az életre.
Magát a terakoya (寺子屋) szót többnyire Nyugat-Japánban használták. Edo környékén tenari-sho (手習い所) volt az általános elnevezése. E két kifejezés közül azt hiszem a terakoya sokkal kifejezőbbnek bizonyul, mint a tenari-sho. A 16. században, de még inkább a 17. században a terák (寺) - buddhista templomok - voltak a hivatalos oktatás helyei. A ko (子) gyereket, ilyen formán a terako szó szerint templomi gyermeket jelent, vagyis tanulót. A ya (屋) pedig jelenthet boltot, így a terakoya értelmezése mögött egy olyan templom búvik meg, ami üzletszerűen tanulókat vesz fel és oktat.
Hogy hány terakoya létezett országszerte, arról pontos adat nincs. A japán Oktatási Minisztérium 1883-as felmérése szerint több mint 15000, ami a fentebb is írt, a Manson–Caiger féle tanulmányban szereplő megközelítőleges számot is figyelembe véve valószínű megállja a helyét.[8]
A fiúk több mint 40%-a, a lányok kb. 10%-a vett részt állami oktatásban Japánban ebben az időszakban. A lányok közül a többség kereskedők lányaira értendő, akiknek később segíteniük kellett a boltban, ahol az írásra és az olvasásra is szükség volt.
A terakoya iskolák meglehetősen változatosak voltak, akár a méretükről beszélünk, akár az oktatás hatásköréről, vagy arról, hogy kik vezették: szamurájok, közemberek, papok stb. A méretük függött attól, hogy a tulajdonos mekkora anyagi háttérrel rendelkezett és attól is, hogy mekkora adományokat kapott. Ezen kívül nagyon sokszor a falu vezetői nyitottak tanodákat, mert atyáskodva feladatuknak érezték, hogy megosszák a település lakóival a tudásukat. Akadt példa olyanra is, amikor a harcban maradandó sérüléseket szerzett, rokkant rōninok, azaz gazdátlan szamurájok is vállaltak tanítást, néha fizetés kiegészítésként, de volt, hogy teljes munkaidőben.
Voltak oktatók az alsóbb szamuráj rétegekből, akik az örökletes bevételeiknek a kiegészítése okán tanítottak. A szamuráj tanítók azt oktatták, amikhez a legjobban értettek: kardforgatást, harcmodorokat, stratégiákat, adóbeszedést és a sógun vazallusainak a hatamotóknak a kísérését. Nem meglepő, hogy hozzájuk többségében szamurájok gyermekei jártak, ennek ellenére nem volt tiltott a nem-szamuráj gyermekeknek sem a náluk tanulás.
Tehát a tanítók, és ezáltal az iskolafajták is területenként változtak. Míg Edo városában jellemzőbb volt a szamurájok vezette terakoyák, addig Japán régóta lakott részein, ahol az első buddhista templomok is felépültek inkább buddhista papok alapítottak iskolákat.
Nem sok nagy iskola létezett. Az átlagos iskoláknak körülbelül 30 diákja volt, de az Oktatási Minisztérium által jegyzett iskolák 10%-nak több mint száz tanulója is lehetett. A díjak szerények voltak, hiszen az embereket, akiket ezekben az intézményekben tanítottak, nem vetette fel a pénz. Ennek okán a tanárok bizony sok esetben nehezen tudtak megélni diákjaikból. Egyes becslések szerint egy tanár 200 diákkal számolva 20 kokunak[9] megfelelő fizetséget kapott. Ez körülbelül azonos értékű volt egy alacsonyabb rangú szamuráj fizetésével és magasabb volt egy gyalogos katona fizetésénél. Nagyjából 100 tanulóval eléldegélt, de 50-nél kevesebb tanulóval már nehézkessé vált a megélhetés.
A kapcsolat a diákok, tanárok és szülők között sokkal bensőségesebb volt puszta gazdasági viszonynál, mert túlságosan is nagyra becsülték ahhoz a tanítást és tanulást, hogy azt egyszerű árucikként kezeljék. Az iskolába járásnak azonban voltak financiális vonzatai is. A tanodáknak gyakran kellett fix összegben tatami [10] és szén díjat fizetni, amelyből nyaranta kicserélték a padlót, télen pedig biztosították az iskola fűtését. Ezeket az összegeket tehát az iskolák fenntartására fordították. A továbbiakban a szülőkre volt bízva, hogy mennyit fizetnek még a tanárnak. Itt számításba vették a saját anyagi helyzetüket és azt is, hogy a tanár és diák között milyen viszony alakult ki. A tanárokat gyakran meg is ajándékozták. Újévkor, Bon ünnepek alkalmával, vizsgák apropóján és iskolakezdéskor is számíthatott a tutor kisebb-nagyobb adományokra. A falvakban természetbeni ajándékokat (szezonális zöldségek, gyümölcsök, tészta és szárított hal), a városokban inkább pénz ajándékokat adtak. A tanárok rangjuk miatt a kisebb közösségekben egyébként is úton útfélen ajándékokat kaptak, sőt egy olyan tanárról is szól a fáma, akit egy egész falu ellátott és a tanításon kívül más dolga sem volt.
A legtöbb terakoya egyéni vállalkozásként üzemelt. Az iskola épülete egyben a tanár háza is volt és csak egy tanító volt, akit maximum a felesége, vagy egy-két idősebb tanuló segített. Csak a nagyobb iskolákban, száz, vagy annál is több hallgatóval béreltek külön segítőket. Egy nagyobb iskolában a diákokat 30-40 főre bontva különítették el nyolctatamis helyiségekben. A fiúk és a lányok ketté voltak szeparálva, viszont egyazon teremben tanulhattak.
Ez az oktatásforma nem érte el tartalmában a han-iskolák szintjét, itt inkább a közembereknek a mindennapi élet során hasznosítható gyakorlati tárgyakat és alapismereteket tanították és azokat is kötetlen formában tehették, hiszen a terakoya nem állt sógunátusi, han, vagy központi kormányzás irányításában.[11]
A diákok általánosan reggel nyolctól délután kettőig tanultak. Délelőtt az írást gyakorolták, azáltal, hogy a tanár által lerajzolt írásjeleket lemásolták. Az írást oieryūnak (お家流) nevezett írásmódban egyesítették, mely kifejezetten Edo-korszakban volt népszerű és a hivatalos dokumentumokban használták. A kor emberének ezen kellett az adás-vételeket, és kölcsönöket intéznie.[12] Délután pedig olvastak, számoltak és etikettet tanultak. Ez az oktatás négy-öt évig tartott, de sok gyermeket csak fél évre tudott nélkülözni a szülő. Az innen kikerülő diákok, elsajátítva az írást, olvasást és az abakuszos számolást elkezdhettek dolgozni.[13]
Bár nem a szó legszorosabb értelmében, de a sógunátus mégis támogatta a terakoya intézményét. Az aszály, áradások, katasztrófák és éhínség következtében, a 1770–80-as években a parasztokat és a városi szegénységet teljesen kiábrándította az országban uralkodó helyzet, és ezt az elkeseredettséget lázongások formájában mutatták ki. A kormány úgy látta, hogy az erkölcsi és szellemi útmutatás az eszköze annak, hogy a szegénység belenyugodjon társadalmi rangjába. Azzal tehát, hogy hagyta őket tanulni – konfuciánus tanokat, melyek megmutatják az embereknek, hogy hol a helyük –, megfékezhette, hogy egy nagyobb lázadás törjön ki.[14] Így vált a terakoya a köznép oktatásának a szimbólumává.

IV. 3. Han-iskolák

A közemberek oktatásánál sokkal fontosabb volt a szamurájok magas szintű képzése. Ezen célból nyitották meg a hanok a saját iskoláikat, a hankōkat (藩校) a szamurájok részére. Ez a réteg volt az, mely a kul­tú­rát és a magas szintű művelt­sé­get kép­vi­selte, és ezért a sza­mu­rá­jok­tól el is vár­ták, hogy gyer­me­ke­i­ket szín­vo­na­las isko­lába járas­sák.
A következőkben két híres hankō, a Yonezawa és a Nisshinkan hankōkról összegyűjtött információk alapján mutatom be ennek az iskolatípusnak a működését.
A Yonezawa-han közepesen nagy birtoknak számított[15] a maga 150000 kokujával, melyet az Uesugi-klán daimyōja birtokolt. Az Aizu-han – melyen a Nisshinkan iskola nyugodott – pedig körülbelül 230000 kokut tett ki, és a Matsudaira-kláné volt.[16]
Ahogy a példának választott intézményekben, úgy a többi hankōban is volt egy konfuciánus szentély, könyvtár, egy kisebb orvosi iskola, tanári szállás, diák szállás és irodák. A szentély a kampusz sorának közepén állt és Konfuciusnak tisztelegve emelték. Kínai motívumokkal és szobrokkal volt gazdagon díszítve. A szentélyben folytak az ünnepek, és egyéb szertartások, a könyvtárból kerültek ki a tankönyvek, az orvosi iskola pedig két funkcióval is rendelkezett. Egyrészt a diákok itt tanulhatták meg az orvoslást, másrészt, a betegeket, sérülteket is itt látták el. Az orvosi épülethez gyakran egy gyógynövényes kert is társult. Néhány hankōnak saját tava is volt, ahol nem csak az úszást tanulták meg a diákok, hanem azt is, hogy hogyan éljenek túl a vízben páncélosan, és hogy hogyan lovagoljanak át rajta.[17] A diákszálláson körülbelül 20 fiatal (20-as 30-as éveik közötti) szamurájt szállásoltak el. Őket hívták shoseieknek (書生). Ezek a szamurájok csak a felső négy réteg fiataljai közül nyerhettek felvételt. Az alsó két szinten lévők és az ashigaruk, azaz gyalogos katonák nem szállhattak meg, és nem tanulhattak itt (egy jelentés szerint azért nem, mert „túl elfoglaltak voltak”).
A kollégium diákjai három évet tölthettek a hankōban, melyet még plusz két évvel lehetett hosszabbítani. A végzés után néhányan elmentek Edóba, hogy tovább tanulhassanak, a többség viszont vagy a hűbérbirtok tanára lett, vagy tisztségviselőnek állt. A nap hajnalban kezdődött, amikor a felügyelő diák végigjárta a kollégiumot a diáktársait szólongatva. Ez addig ment, amíg mindenkitől válasz nem érkezett. Ébredés után tisztálkodtak, majd az előadóterembe mentek, ahol a délelőttös diákok (6 és 14 év közötti tanulók) már várták őket.
Minden shoseinek ki volt jelölve egy, vagy maximum három fiatal tanuló, akinek az instrukciókat adta, és akivel reggelente fél- egyoldalnyit átvettek az új tananyagból. A kicsik a Négy könyvből olvastak.[18]
Az aktuális felügyelő mindig felmentést kapott az aznapi tanítás alól, viszont felügyelni kellett a tanítókat, a takarítást és jegyzőkönyveznie kellett mindent, ami aznap történt, az időjárástól elkezdve, a holdfázisig. Látogatói listát kellett készítenie, és le kellett írnia minden szokatlan eseményt. Emellett időnként strázsálnia kellett, hogy mindenki betartja-e a szabályokat (alkoholtilalom, rendbontás stb.). A Nisshinkan iskola hét legfőbb szabályát még az alapítóatya fektette le, melyek a következők voltak:

• Ne légy engedetlen az idősebbekkel!
• Ne felejts el meghajolni az idősebbeknek!
• Ne hazudj!
• Ne viselkedj szégyenletes módon!
• Ne zsarnokoskodj a gyengébbek felett!
• Ne egyél nyilvánosan!
• Ne beszélj nőkkel nyilvánosan![19]

A felügyelőnek továbbá éjjel feladata volt, hogy körülbelül egy órával éjfél előtt lámpaoltást rendeljen el, majd éjfélkor körbejárja a kollégiumot, hogy mindenki eleget tett-e az utasításának. A reggeli, körülbelül egy órás tanítás után a felügyelő jelzett, hogy befejezhetik a fiatalabbak tanítását és elmehetnek reggelizni. Ekkor mindenki csendben, fegyelmezetten felállt és elindult enni. Az ételek minősége birtokonként változott, annak pénzügyi helyzete szerint. Általában rizsből, szójababpasztából és zöldségekből állt.[20]
Reggeli után a shoseiek visszatértek az előadóterembe, de ezúttal már a saját tanulmányaikat folytatták. Hozzájuk csatlakoztak a kijukuseiek (a számuk öt és harminc között ingadozott), akiknek ellentétben a speciálisan kiválasztott shoseiekkel, nem voltak feladataik, viszont fizetniük kellett a szállásért. Habár köztük is akadtak olyanok, akikkel jó teljesítményükből adódóan kivételeztek. Bárki, aki kérelmezte, lehetett kijukusei (a felső négy rétegből), ha rendesen tanult. A nappali oktatást egy vagy két professzor (teigaku) és egy vagy két tanársegéd (jokyō) felügyelte. Fizetésük 100-125 koku volt. A professzorok egyike gyakran maga az igazgató volt és ő akár 200 kokut is kaphatott. A tanársegédek az iskolában laktak, míg a professzoroknak megengedett volt az is, hogy iskolán kívül élhessenek.[21]
A csarnokban, ahol az oktatás folyt, a shoseiek és a kijukuseiek is szigorúan életkoruk szerint – és nem rangjuk szerint – voltak ültetve. Mindegyik hozta a könyvét, melyből tanult (ld. 3. sz. kép). Ez általában kínai történelem és klasszikusok voltak. A Yonezawa iskolájának könyvtára kb. 700 kínai művet tartalmazott, és a diákok ezekből tanulhattak. A fiatalabbak másolatokat kaptak a könnyebb szövegekből. Mindenki egyénileg tanult és hangosan olvasta magának a szövegeket. Ez egyébként később, amikor megnőtt az iskolák tanulóinak létszáma, káoszba fulladt, és ekkor döntöttek úgy, hogy inkább az előadásokra fektetik a hangsúlyt. Az olvasás fennhangon csak akkor volt tiltott, ha aznap gyászoltak valakit. Olvasás közben a tanárok magukhoz hívathatták a diákokat és kikérdezhették őket arról, hogy mit olvasnak, és hol tartanak benne.[22] Voltak csoportos felolvasások és csoportos beszélgetések is, ahol egy-egy nehezebb szöveget együtt dolgoztak fel.
Egy másik csoport is megérkezett reggeli után a terembe, a jidokuseiek. Ők voltak azok, akik már elolvasták a Négy klasszikus könyvet (és elmúltak 13 évesek). Nekik megengedték, hogy felügyelet mellett olyan műveket is olvassanak, mint a shoseiek. Számukra kineveztek három olvasási segédet az idősebb shoseiek közül, ők voltak a jodokuk. Ők ezért a plusz munkáért nem kaptak fizetést, de év végén megjutalmazták őket egy ebéddel, ahol még szakéval is megkínálták őket, melyet az étellel egyetemben egyenesen a daimyō konyhájáról szervíroztak.[23] Ebéd után még pár órán keresztül folyt a tanítás, majd véget ért aznapra. Ezután sokak a közeli katonai iskolába mentek, ahol harcművészeteket tanulhattak.
A hét második és hetedik napján a reggeli olvasásokat megelőzően a professzor, vagy segédje előadást is tartott. Ezeken mindenki részt vett, olykor még az idősebb szamurájok is.
Egy hónapban háromszor oktatott az iskolában egy etikett tanár, étkezési és egyéb illemszabályokat, melyek alapvetőek voltak a kor szamurájai számára. Számunkra különleges mi voltja miatt érdemes kiemelni, hogy ezeken az órákon – a kor szelleméhez tökéletesen illő – a seppuku, azaz a rituális öngyilkosság elvégzésének helyes módja is szerepelt.[24]
A szokásos menetrendet sok ünnepség és szünet szakította meg, így például az év utolsó tíz és első tizenöt napján is szünetelt a tanítás. Ezen kívül a shoseieknek kijárt havi hat szabadnap is, amit ők választhattak meg. Az 1866-tól hatályba léptetett új szabályok megtiltották a szabadnap kivételét azokon a napokon, amikor csoportos megbeszélést, vagy költészeti üléseket tartottak. Költészeti üléseket is tartottak, melyek az etikett órákhoz hasonlóan havonta három alkalommal kerültek megrendezésre.[25]
A délelőttös diákoknak novemberben voltak a vizsgáik, ezért a shoseiek egy-két hónappal a vizsgák előtt megszakították saját tanulmányaikat, hogy fel tudják őket készíteni. Ezeken egyszerűen csak azt tesztelték, hogy a diákok tudják-e olvasni a Négy könyvet és az Öt kánont. Írásbeli vizsgákat háromévente tartottak. Ezeknél a kínai hivatalnoki vizsgák szolgáltak mintául.
A vizsgákon a legjobban szereplők jutalmat is kaptak, amely szintén szaké és egy teljes étkezés volt a daimyō konyhájáról. A shosei vizsgákat februárban tartották, és itt a vizsgázók azt az engedményt kaphatták, hogy a vizsgák előtt egy hónappal már nem kellett tanítaniuk a kicsiket. Ők is a daimyō színe előtt vizsgáztak, de nem kaptak díjakat.
A diákok nem mind fizettek tandíjat, de a tanárok elvárták az ajándékokat, például a tanév elején, végén, vagy újévkor, ahogyan a terakoya diákjainak esetében is melyről már fentebb említést tettem. Az ajándék szárított hal, rizs és gyümölcs is lehetett, évszaktól és alkalomtól függően. A Yonezawa iskolának, mint ahogyan a többinek is, voltak jó és rossz időszakai függően például attól is, hogy mennyi pénzt kaptak a hűbérúrtól. Emellett többször leégett, és át is építették történelme során.
Az Edo-kor közepe tájától gyorsan terjedt ez az oktatási forma, és a hanok 1871-es eltörléséig közel 300 hankōt alapítottak.[26]
A han-iskolák és a terakoyák mellett léteztek még más iskolatípusok is, ilyen volt például a vidéki, helyi iskola, a gōgaku (郷学), más néven gōkō (郷黌), melyet a hankōhoz hasonlóan a bakufu támogatott és ide is elsősorban szamurájokat vártak tanulni.
Volt még egy népszerű és nagy számban létrejövő iskolatípus, ez volt a shijukunak (私塾) nevezett magániskola. Ezek a korszak végére gombamód elszaporodtak, és egész hálózatot alkottak.
A shijukunál a terakoyákhoz hasonlóan a tanár otthona volt az iskola épülete, és csak a juku mesterén múlott, hogy mit oktat. Az Edo-kor végére különböző szakterületekre specializálódó magánintézmények jöttek létre belőlük (abakusz-használat, nyugati tudományok, kalligráfia stb.). A bakufutól független intézményként működtek, és felvettek szamurájokat és közembereket egyaránt.[27]