„Ami a tanulást illeti: a tanultakat megvalósítani a legjobb, beszélni róluk a következő fokozat, s másokat megtanítani rá csak a harmadik fokozat. Aki azonban egyiket sem teszi, az csak közönséges ember.”

Yáng Xióng: Példamutató mondások

Ebben a sorozatban megkísérlem bemutatni a japán oktatási rendszerek kifejlődését a Meiji restaurációig. Az út odáig azonban hosszú, nem csak időben, de térben is. A szervezett japán oktatás kiépülését sokban segítették a külső hatások. Míg az első oktatási rendszer alapjai kínai mintára épültek, addig a modern oktatás reformjainak kiépítésében a Nyugat ihlette meg Japánt. Ha oktatásról, oktatási rendszerekről beszélünk, egyrészt ismernünk kell az adott ország politikai berendezkedését, másrészt vissza kell ásnunk a társadalmi alapokig. Ezeken kívül tisztában kell lennünk a hierarchia rendszerével mind családi-, mind állami szinten. Ha ezt mind átlátjuk, ahhoz is közelebb jutunk, hogy az újabb generációkat milyen módon nevelik a vizsgált nemzet tagjai és ehhez milyen nyelvi készlet társul.

A japán rendszer megértéséhez először tehát foglalkozni fogok a kínai rendszerrel, mely a későbbi kifejlődő japán kultúrának a magját képezi. Kína oktatási– és társadalmi rendszere az európai szemlélődő számára különleges lehet és megismerésével, megértésével, sok más út nyílik meg a kutató előtt, vagy – mint esetemben is – sokat segít a japán struktúra megértésében. Az ókori Kínával való foglalkozás után áttérek a „japániak” földjére és röviden felvázolok mintegy ezerhatszáz évet Nippon történelméből. Itt helyet kapnak majd az ez idő alatt formálódott oktatási módok is. Az Edo-korszakhoz érve részletekbe menően bemutatom a kor kulturális életét, melyből döntően az oktatásra és nevelésre fektetem a hangsúlyt, majd azokat a körülményeket mutatom be, melyekből a Meiji-reform és annak modern oktatási rendszere kinőtte magát.

I. 1. A kínai hivatalnokrendszer megteremtése

A kínai társadalmi berendezkedés alapja, Kr. e. 165 óta, amikor a Han-dinasztia országos tanná tette, a konfucianizmusra épül.[1] Maga az eszmerendszer Kr. e. 6. században jött létre. Alaptanait Konfucius (Kr. e. 6–5. sz.),[2] a kínai filozófia egyik legjelesebb alakja és szentként tisztelt bölcse fektette le. Az ő nyomán fejlődött ki a hagyományos kínai családmodell, mely struktúra az ősök tiszteletét, a család hírnevének növelését tartotta szem előtt. A rendszer hierarchikus, így minden szint engedelmességgel tartozik a fölötte lévőnek. A piramis csúcsán pedig az uralkodó foglal helyet. A modell kicsiben is így működik, ahol a családfő áll a hierarchikus piramis csúcsán. Ennek a rendnek az ismerete és betartása mellett, egy kínai család összetartója és működtetője a kötelességtudat is. Jól tudja ezt a gyerek, aki emiatt fog jobban tanulni, a huszonéves pedig ugyanezért kezd el párt keresni magának, hogy családot alapíthasson.

Az eszmerendszerről ezen felül elmondható, hogy a konfuciusi bölcseletek elterjedése után nem sokkal nagyjából már mindenki ismerte, még a városoktól messze, peremterületeken élők is. A mondanivalójuk könnyen felfogható és gyakorolható volt a tanulatlanabb rétegek számára is, így egyszerűen gyökeret tudtak ereszteni. Ez azonban nem azt jelentette, hogy mindenki olvasás útján, a szent könyvekből értesült róluk, csupán annyit jelentett, hogy valamilyen formában eljutott mindenkihez. Míg a tanultabbak olvasták, az olvasni nem tudók szájhagyomány útján adták tovább.

A konfucianizmusnak összesen tizenhárom klasszikus szent könyve létezik. Ezek közül a kilenc alap mű (Öt kánon és Négy könyv) ismeretét kötelezőnek tartották minden írástudó és művelt ember számára. A Négy könyv foglalja magában a konfucianizmus megalapítóinak legfontosabb műveit: Beszélgetések és mondások (Lúnyǔ), Meng-ce (Mèng Zǐ), A nagy tanítás (Dà Xué), A közép mozdulatlansága (Zhōng yōng). Az Öt kánon tartalmazza a Dalok könyvét (Shī Jīng), az Írások könyvét (Shū Jīng), a Tavasz és Ősz c. krónikát (Lüshi chūnqiū), a Szertartások feljegyzéseit (Lǐjì) és a Változások könyvét (Yì Jīng).^[3]

A könyvek olvasását kevesen művelték, így igen nagy tisztelet övezte az olvasni tudókat. Ugyanígy az írni tudókat is hatalmas megbecsülés illette, már csak azért is, mert ezek a személyek nagy valószínűséggel hivatalnokok voltak, akik a pórnép felett álltak. Hogy a ranglétrán felkerüljenek nem kellett mást tenniük, mint tanulniuk. A tanultság, műveltség nyitotta meg minden ember számára az utat felfelé. Ez azonban nem kis munka volt. A több ezer írásjel megtanulása úgy, hogy az írott nyelvnek alig volt köze a beszélt nyelvhez, embert próbáló feladat volt. A szent könyvek ismerete és a sikeres vizsgák megszerzése tehát felemelte az ókori Kína emberét, függetlenül annak társadalmi hátterétől. Bár a későbbiekben erről még szót ejtek, a téma indokolttá teszi, hogy megemlítsem azt, hogy amikor Kínából, koreai közvetítéssel Japánba is átkerült a buddhizmus, sok más tudás mellett magával vitte a konfuciánus eszméket is, melyek okán a kínai rendszer szinte pontos mása alakulhatott ki. A 8. században létrehozott első japán iskolarendszerhez is a Tang Kína (618–907) szolgált mintául. Ezen a rendszeren csak akkor esett csorba, amikor a kínai vizsgarendszert nem akarták lemásolni, mert többre tartották a Japán örökletes privilégiumok tradicionális rendszerét a kínai, tudás alapú rangsorolásnál.[4]

Ezalatt Kínában a hivatalnokképzéshez elengedhetetlenné váltak az iskolák. A kínai iskolákat eleinte legtöbbször maguk a tanítók hozták létre és nem voltak tudás szerint válogatva az osztályok. Mindenki egy helyen egy azon tanítást kapta. Mindenki alatt pedig a férfiakat értjük, ugyanis nők nem járhattak az első iskolákba. Ez persze nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a vagyonosabb családok, akik megengedhették maguknak, leánygyermekeikhez házitanítókat rendeljenek.

A gyerekeknek, akiket a szülők hivatalnoknak szántak, már három éves korukban elkezdődött az írás és az olvasás oktatása, de ez még nem csoportos formában történt. A korai kezdés elengedhetetlen volt, hiszen 12 éves korukra mintegy 400000 írásjegynyi szöveget kellet fejből ismerniük és bárhol, bármikor, akár írásban, akár szóban erről bizonyságot kellett tudniuk adni. [5]

Tehát az öt-hat éves fiúknak elkezdődhetett a tanítás az iskolákban.[6] Ez nem állt másból az első hét-nyolc évben, mint a nyelvtanulásából. Akik kijárták ezt az időt és megtanulták a 3-4000 írásjegyet, folytathatták a tanulást a tartományi iskolákban. Itt a tanulóknak tovább kellett folytatniuk a magolást, méghozzá a szent könyvekét. Ezt követte a könyvek írásjegyeinek a megtanulása, majd ezután jött a memorizált szövegek értelmezése. Akik kellően felkészültek, elmehettek letenni az alapvizsgát a xiu-zai fokozatért, ami a hivatalnokká válás első lépése volt. Már Kr. e. 165-ből vannak források, melyek ezekről a vizsgákról számolnak be, és a működőképességüket jól bizonyítja, hogy ez a vizsgarendszer jó darabig a legkisebb változtatások nélkül üzemelt.[7] Reneszánszát, a kínai civilizáció aranykorának nevezett Tang-korban (618–907) élte, amikor egy időszakos gyengülés után ismét megerősödni látszott a birodalom és ezzel együtt a konfucianizmus is. Ebben a korban tovább tagolódott a vizsgarendszer (valószínűleg a hivatali posztok számának növekedése és az írástudók számának elszaporodása miatt) és a pályázóknak már három rostán kellett megfelelniük a hőn áhított hivatali rangért. Az alapvizsga, xiu-zai megszerzése után, melyet évente egyszer rendeztek meg a megyei központokban, a második fokozatot is megkaphatta a vizsgázó, de erre már csak két-háromévenként adódott lehetőség a tartományi székhelyeken. Ennek a neve a qu-ren volt és ezt az első fokozattal ellentétben nem igen lehetett csak úgy megvásárolni. Aki ezt elvégezte, abból már lehetett akár a főhivatalnok helyettesének a segítője is. A harmadik fokozat vizsgái a fővárosban folytak, szintén két-háromévente egyszer. Akik ezeken jól teljesítettek, automatikusan nyerték el a legmagasabb hivatali állásokat. Számuk évente 20 és 200 között ingadozott.[8]

Összegezve tehát látható, hogy a konfuciánusok a Han-kortól (Kr. e. 206 – Kr. u. 220) kezdve irányították a népművelés egész rendszerét. Mindeközben a tanulókat két ösvény mentén képezték. Az egyik volt a praktikus, logikán alapuló tanulmányok a mindennapi élethez, a másik ösvény pedig a bölcseletek, melyeket vakon el kellett fogadniuk. Ebből a két útból talán a logika kapott kevesebb súlyt.

Az előzőekből az is leszűrhető, hogy a vagyon nem jelentett garanciát a magas társadalmi helyzet elérésére, viszont a tanulás segített a társadalmi gátak leküzdésében, magas pozíciót adott és ezzel együtt automatikusan meghozta a jómódot is. Emiatt lehet, hogy mind a kínai, mind pedig a japán társadalomban működő hivatalnokok kivételes tiszteletben részesültek. Azok, akik ügyeskedéssel próbáltak rangot szerezni maguknak, olykor még sikerrel is járhattak, de ez nem volt veszélytelen próbálkozás, mert lebukás esetén az erkölcsi vereség kíméletlen volt. A kínaiak azt mondták ezekre az emberekre, hogy elvesztették az arcukat.

I. 2. Az új eszme okozta nyelvi problémák

Máig nem tudni, hogy a buddhizmus milyen módon vetette meg a lábát Kínában, így csak óvatos következtetésekbe bocsátkozhatunk. Annyi biztos, hogy a 2. században kialakult kereskedelmi útvonalon, a Selyemúton érkezhettek (vagy éppen azon küldtek Kínából követeket) az országba az első buddhista prédikátorok.[9] A hogyanra a válasz tehát nem tisztázott, arról azonban már több információ van, hogy a Tan megérkezése, honosítása után milyen nehézségekbe ütközött. A társadalmi és etikai természetű akadályok mellett a fő probléma a kulturális-, és nyelvi különbségek okozta hatalmas szakadék volt. A nyelvi különbségekből adódóan a kínai részről jelentkező fogalmi hiány volt az egyik nagy gond a buddhista irodalmak fordításánál, mely sok esetben nem is működött és a probléma megoldása bizonyos nyelvi torzításokat vont maga után. A buddhizmus fogalmait ekkor a taoizmus fogalmaival próbálták párosítani, így különös kapcsolat alakult ki a két rendszer között. Így történt, hogy például a buddhista „dharma” kifejezésből Kínában dào (道) – természettörvény, út – lett. A másik leginkább szembetűnő torzítás pedig az indiai őselemek (föld, tűz, víz, szél, éter), melyet a kínai megfelelőkkel próbáltak lefordítani, így ott végül az éter és a levegő helyét a fém és a fa foglalta el.

A szútrák, szent szövegek fordításában a fogalmi hiány leküzdése után jött a következő akadály, az írástudás problémája is (még a 19. századi Kínában is, a férfiaknak csak 4%, a nőknek pedig mindössze 0,1% írástudó).[10] Az írástudás, olvasás elterjedésének az a prózai ok szabott határt, hogy a kínai karakterkészletet csak különleges talentummal rendelkezők tudták magukévá tenni. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen ma is, a legnagyobb szótárak 40-50000 írásjegyet tartalmaznak, egy diplomás kínaitól pedig átlagosan 3500-4000 írásjegynek az ismeretét várják el.[11] Hivatalnokok, arisztokraták, tudósok, költők és papok közül emelkedtek ki az írástudók, akiket a konfuciánus eszmékkel operáló társadalom nevelt ki. Tehát a kínai buddhizmus térhódításához és gazdag irodalmiságához elsősorban a konfuciánus tanításokon nevelkedett kínaiak járultak hozzá.

A buddhizmus nem csak egy új eszmerendszert hozott Kínába, hanem gazdagította a nyelvet és az irodalmat is. A lejegyzett buddhista írások pedig később nagy hasznunkra lettek, amikor eltűnt, vagy megsemmisült egy-egy szanszkrit megfelelőjük és más fordítás sem volt már belőlük fellelhető.

I. 3. Modern Kína

Minden évben egyszer megáll az élet Kínában. Az iskolák körül egész napos útlezárások, a TV-ben az alkalomnak megfelelő műsorok emlékeztetnek a nap különlegességére. A középiskolai tanulmányok végét jelentő és egyben felvételi vizsgaként is működő országos vizsgák kezdődnek meg, melyeken körülbelül évi tízmillió diák teszi próbára tudását. Míg az általános iskolák az eseménytelen magolásról szólnak, a középiskola, az egyetem már kihívásokkal teli, hiszen a verseny a diákok között még hevesebbé válik, hogy magasabb pozícióba kerüljenek. Az alapoktól úgy tűnik máig nem szakadtak el, a régi idők szelleme még mindig ott lebeg.

Ma is a konfuciánus hagyományokhoz nyúlik vissza az érettségi-felvételi vizsga. Mao Ce-tung a klasszikus vizsgákhoz hasonló, de mindenki számára elérhető vizsgarendszerről álmodott és ez a nyolcvanas évekre valóra is vált.[12] A hat év elemi és három év középiskolai oktatás során a mai diák élete sokban hasonlít az egykori hivatalnokjelöltek életére. A napjuk korán kezdődik és későn ér véget és kötelességtudatukból adódóan – mely a konfuciánus tanok reflexszerű használatát jelzi –, minden idejüket a tanulásnak kell szentelniük, hogy a verseny nyertesei lehessenek. A nyelvi nehézségekkel is ugyan úgy szembe kell nézniük, mint anno őseiknek. Manapság is természetesen kínai a hivatalos nyelv, de ennek országszerte nyolc féle dialektusa létezik. Ezek közül a pekingi, vagy más néven mandarin dialektus az elfogadott. A lakosság körülbelül 70%-a beszéli a mandarint a saját dialektusa mellett, ami jó arány, viszont a lakosság 25%-a írástudatlan.[13] A másik fő dialektus a kantoni. Amíg a mandarint Peking környékén, a kantonit Dél-Kínában beszélik. A dialektusok között óriási eltérések vannak.

Korunk kínai fiataljai az ókori Kínában élt társaikhoz hasonlóan hatodik életévüket betöltve kezdik meg a tanulmányaikat, de a szülők már négyéves koruktól elkezdik oktatni őket az írásra. Ennek szükségességét és az általános káoszt jól szemlélteti, hogy a főbb napilapok három féle kiadásban jelennek meg. Az egy csillagosak 1500 írásjeggyel készülnek az alapfokú képzésben részesültek számára, a két csillagosak körülbelül 3000 írásjegy ismeretében olvashatók, a három csillagosak pedig megközelítőleg 4000 írásjegyet használnak, melyek a hírek sokkal árnyaltabb ismertetését teszik lehetővé. [14]

A Kínával foglalkozó fejezetben leírtak bár a fő témától nagyon távol esnek, a későbbiek folyamán, amikor ugyanezeket a pontokat végigjárom japán oldalról, nagyon érdekes lesz látni, hogy mennyire hasonlít a két fél, és a kifejlődött japán kultúra mennyire és miért tarthatja magát mégis unikumnak a hasonlóságok ellenére.