Nincs könnyű helyzetben a kutató, ha szeretné összehasonlítani két nép kultúráját, főleg, ha az olyan mértékben különbözik, mint esetünkben a magyar és a japán. Az irodalomtanítás témakörét vizsgálgatva, még nagyobb a probléma, hiszen a két nép nyelvezete, mentalitása és társadalmi szerveződése is nagyon messze áll egymástól. Ezért például nem lehet egyazon súlycsoportban említeni egy japán és egy magyar irodalomórát sem. Pont emiatt lehet érdekes, ha az elkövetkezendőkben megnézzük, hogy mi folyik a japán iskolákban irodalomóra címén.

Izzasztó írni tanulás Induljunk el az alapoktól, az írás és olvasás elsajátításától. Míg a magyar diákoknak 44 betűt kell megtanulniuk, addig a japán gyerekek megtanulnak 46 hiragana, 46 katakana jelet (ez a kettő a szótag-„ábácé”, szótagírás) és ezek után jön még a nagyjából 1000 kanji (kínai írásjel) az általános iskola alatt, amihez a későbbiekben még hozzájön ugyanennyi és máris tudnak annyit, amennyi egy nem szakmai újság elolvasásához kell. Ezeken felül, ha megtanulták a körülbelül 2000 kanjit, hozzá kell tanulniuk a több mint 4000 olvasatot, tudniillik japán és kínai olvasata is van egy kanjinak, amelyekből olykor több is van egy adott jelnél és nem mindegy, hogy mikor melyiket használjuk. Jogosan mondhatjátok, hogy ez már most sok, de ha azt nézzük, hogy egy kínainak 5-6000 kanjit, azaz kínai nevén hanzit kell elsajátítani, hogy általánosan műveltnek nevezhesse magát, azért a japánok mégis jobban jártak. Persze ezt még mindig lehetne tovább fokozni, hiszen összesen 50-60000-re tehető a történetileg használt, de manapság már csak szakértők által ismert kanjik száma. Mi van a latin betűkkel? Használják azokat is. A modern-kor és a nyugattal való cimborálás folyományaképp a japán gyerekeknek a latin betűket is ismerniük kell, így hát, ha kilépnek az utcára, négy féle írásrendszer között kell eligazodnunk és túlélniük.

Az írott nyelv tanítása gyakran már az óvodáskor alatt elkezdődik, de nem az óvodákban és végképp nem direkt oktatással. Az anyukák otthon, játékosan és alkalomszerűen rámutatnak egy-egy írásjelre, esetleg felírnak a gyereknek egy-egy szót, amit szótagolva (írásjelenként) felolvasnak. Az óvodákban az oktatási-törvény tiltja a direkt írás-olvasás tanítását. Ezt van ahol komolyan veszik, van ahol nem, de semmiképp nem arról van szó, hogy száműznék a „betűket” ezekből az intézményekből. Az óvónők felírják a táblára a napi programot, és ha énekelni kell, akkor a dalok szövegét is. Ezt nem tiltja senki, tudniillik a gyereket nem ott tanítják meg elolvasni a szöveget. Ez a figyelmesség azoknak szól, akik már tudnak olvasni, így a megszerzett tudást tovább csiszolhatják.
Az iskolában a diákok a hiragana és katakana jeleket egy-két hónap alatt a tanár közreműködésével átveszik és megtanulják. Sokak előnnyel indulnak. Konkrétan a gyerekek több mint fele, mire kikerül az óvodából már jól ismerik a kétféle szótagírás készletét. A latin betűk a negyedik osztályban kerülnek sorra, de addigra már ez sem okoz különösebb problémát, pár hét alatt ezeket is megtanítják nekik.
A problémák ezeken felül kezdődnek. A kanjik tanulása akár hiszitek, akár nem a japánoknak is egy rémálom. A nagymennyiségű kínai írásjegyet életük folyamán folyamatosan tanulniuk kell és ha nem gyakorolják, nem használják őket, gyorsan kikopnak az emlékezetükből. Mivel manapság már inkább mobilon, számítógépen keresztül viszik be a szövegeket, így átmegy az egész egy passzív nyelvtudásba, ami azt jelenti, hogy ha papírra kellene írniuk egyes jeleket, az már lehet nem menne, vagy ha még össze is hoznák, a vonás sorendben lennének tévesztések. A fiatalabbaknak még előírják, hogy pontosan mely kanjikat kell ismerniük az adott osztályban, aztán később, bár felügyelet és ellenőrzés mellett a gyerek maga tanulhatja az írásjeleket. Az új írásjelek ekkor már a könyvekből és az órákon előforduló új kifejezésekből kerülnek ki.

Izzasztó olvasni tanulás Az elhúzódó kanji tanulás más hosszan tartó gyötrelmekkel jár. Számunkra szinte felfoghatatlan, de a középiskolásoknak a szépirodalmi művekbe és a klasszikus irodalomba beletörik a bicskájuk. Olyan lehet ez, mintha nekünk a Halotti beszéd és könyörgésnek az egykori magyar nyelvezetén kellene tanulnunk az irodalom órákon.

„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, por ës homou fogymuk. Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttå valá neki påråadicsumot házoá.”

Na jó, talán a japánoknak kicsit nehezebb is a dolguk.
A klasszikus művek tanulmányozása jobb híján tehát úgy történik, hogy óráról órára, mondatról mondatra együtt haladnak a diákok a tanárral, aki mondatról mondatra magyaráz, fordít és a táblára kigyűjti az új kifejezéseket és írásjegyeket. A diákok pedig serényen jegyzetelnek.
A középiskolában a modern japán (kokugo) mellé a klasszikus japán (kobun) is bekerül a tanulandók közé. Ezen az órán klasszikus japán irodalmi műveket tanulmányoznak (jószerével az 1867 előtti műveket sorolják ide). Konkrétabban kabukiról, bunrakuról, no-drámáról, haikukról és más klasszikus írásokról beszélhetünk, melyeknek régies nyelvezetük és írásképük szinte érthetetlenné vált mára. Újfent szemléltetésnek, hogy mennyit értenek belőle, lássuk, mi mennyit értenénk a Halotti beszédből, ha azt latinul kellene olvasnunk:

Sermo ſup ſepulchrum. Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc. Menyi miloſtben terumteve eleve miv iſemucut adamut.

A japán diákok körében tehát érthetően nem ez a kedvenc tárgy és az iskolából kikerülve el is felejtik az ezen az órán tanultakat. Mi lesz hát a sorsuk a klasszikus japán írásoknak? Ezek a kiadások, hogy mégse vesszenek kárba, modern fordítással és jegyzetekkel is több soron teletűzdelve kerülnek ki a boltok polcaira, hogy a klasszikus nyelvtanban képzetlenek is el tudják olvasni őket.
A modern japán órákon sem tisztán a modernkori irodalommal foglalkoznak. Itt tanulmányozzák a régi kínai irodalmat, a kanbunt. A klasszikus és a modern irodalórákat két külön tanár tartja.
A felső középsulikban jellemzően minden nap van japánóra. A diákok – főleg az általános iskolákban – nemzetileg egységes tankönyvből dolgoznak. A felkészítő iskoláknál jellemző inkább, hogy saját tankönyveket állítanak össze és adnak ki, a nemzeti tankönyvellátásért azonban döntően egy vagy két cég a felelős.
Az irodalomórák úgy zajlanak, hogy a diákok először felolvassák, vagy magukban elolvassák a tárgyalandó szöveget, aztán megbeszélik. Kérdezz, felelek nem alakul ki az órákon, maximum olyan kérdéseket tesz fel a tanár, amelyre eldöntendő választ lehet adnia, ezzel is elkerülve, hogy bárki kínosan érezze magát. Nem meglepő, hogy amikor kérdezték a diákokat arról, hogy milyennek tartották az órát, az volt a válaszuk, hogy „Nyugodt volt.”. A tanár részéről tehát nincs „vadászat”, a diák részéről pedig nincs stressz.
Az órákat a lassú haladás jellemzi. Egy pársoros vers, vagy egy regény néhány bekezdésének feldolgozása is akár három-négy órán át tart. Nagyon odafigyelnek az művek által közölt érzelmekre. Az általuk megismert emberek, emberi sorsok és viselkedésformák segítik, hogy a diákok esztétikai, érzelmi, szociális, empatikus érzékenységük kifejlődjön, hogy szépen belepasszoljanak majd a felnőtt társadalomba. Bár még a cikknek nem tartunk a végénél, de summázva ez a legfőbb lényege a japán irodalomtanításnak. Ez a módszer pedig egyértelműen konfuciánus alapokon nyugszik, mely alapokat már az Edo-korban, a szamurájok oktatásban is alkalmaztak.
A tananyagban zömében japán írókról és költőkről van szó, de természetesen a nyugati írók és költők sem maradnak le a palettáról. Érdekesség, hogy a tankönyvek nem kronológiailag haladnak, hanem tematikusan. A műelemzések mellett még arra is jut idő, hogy a tanulók a kommunikációs készségüket is csiszolják. Vitáznak, érvelnek, előadnak és szónokolnak.
A számonkérés kizárólag írásban folyik, feleletválasztós teszt formájában. A teszt mellett van, amikor egy kis esszét is írni kell egy adott műről. Az esszében azonban nem arra kíváncsiak a tanárok, hogy a diák le tudja-e írni, mire gondolhatott a mű írója, hanem arra, hogy a diákban milyen érzéseket váltott ki az alkotás. Ennek ellenére a diáksereg azt írja le, amit az órán megvitattak és inkább kerülik az eredetieskedést.

Az olvasás fejlesztése Jól tudja tehát mindenki, hogy a diákoknak elég gyatrán megy az olvasás és ennek a problémának a megoldására egyre több tanintézményben indul reggeli olvasás óra, hogy a gyerek hozzászokjon az irodalomhoz. Egy kutatás szerint a könyvek segítenek fejleszteni a tanulók viselkedését és az előbb már említett empatikus készségét, így, ha a kutatás igaz, igen rossz következményei lehetnek, ha a fiatalok az olvasást nem mesterfokon művelik.
Ez az olvasás óra viszonylagos szabadságot ad, mert nem határozza meg a diáknak, hogy mit olvasson. A gyerek, aki nem tud elmerülni a szépirodalmi könyvekben, választhat magának saját könyvet (nem mangát, könyvet), amit majd elolvas. Akik életükben nem olvastak még könyvet és bármely választással meggyűlne a bajuk, azoknak segít az oktatási minisztérium, aki mindenféle könnyített olvasmányokat jelentet meg ezeknek a tanulóknak.

A jövőben az irodalomoktatás és maga az oktatás alapjaiban biztos nem fog megváltozni, marad a jól megszokott ma is működő rendszer. A lényeg az marad, hogy a fiatalok érzelmi és lelki világát ne engedjék fakulni. Ez főleg az óvodapedagógusok feladata fog maradni. Az iskolában pedig a következő nagy feladat, hogy megtanítsák őket, hogy később egy egészséges szociális életet élhessenek. Írásban a jövőbeli törekvésekhez van még sorolva a gyerekek individualitásának a fejlesztése is, de ha a japán társadalmi berendezkedést ismerjük, akkor tudhatjuk, hogy nem ez áll az első helyen. Ez inkább csak egyfajta önnyugtatás és marketing a nyugati (főként az amerikai) politika irányába.

Forrás: Gordon Gy. J. (2006). Az oktatás világa Kelet- és Délkelet- Ázsiában. Gondolat Kiadó Budapest.