Az AS magazinban anno elindult Gastroyaki rovatunkat támasztanám fel a mai nappal. Peitli Csillától is megkaptam a zengedayt, hogy posztoljam a régebbi éttermes kritikáinkat, majd az utolsó, magazinban is megjelent cikk leközlése után folytatni fogjuk az itthon létező japán éttermek bemutatását és Ti premierben itt olvashattok majd róluk először! Érdemes lesz velünk tartani!
***
Az animékben valamilyen csalafinta módon mindig előkerül előbb-utóbb egy obentou, onigiri vagy curry, amit a szereplők szívfájdító élvezettel esznek meg. Ezek után az ember lánya hogy ne lenne kíváncsi ezekre a remekbe szabott furcsaságokra? A magazinnak és jó barátomnak, eme folyóirat kultúra rovatának oszlopos tagjaként ismert Vash-nak hála, végre kiélhettem a japán ételek iránti mohó vágyamat. Roppant jószívűségem folytán pedig elmesélem tapasztalataimat eme drága baráttal karöltve, akit az ételek Mekkájába tett látogatásra magammal hurcoltam. – Így igaz! A mi Ghiblis Lányunk már az elején jól belém fojtotta a szót, de ez a helyzet, ha valakinek van egy társszerzője. Ezeknél a bemutatóknál erre kell számítani. Fogadjátok tehát szeretettel a hazai japán éttermeket bemutató sorozatunk első cikkét, amiben a Fuji Japán Étterembe látogattunk el, hogy a japán gasztronómia ismertebb fogásai mellett eltöltsünk egy laza délutánt.
– A Fuji volt Magyarországon az első autentikusnak számító japán étterem, így kézenfekvő választásnak tűnt nyitó darabnak. Az étterem 1991-ben nyílt a Luther utcában (VIII. ker.), de onnan 1999-ben elköltözött, és Budára tette át székhelyét. A Csatárka utcáról csak ködös elképzeléseink voltak Robival (lévén egyikünk sem budai gyerek). A Nyugati pályaudvar jó kiindulópontnak bizonyult, könnyen pipálhattuk utunk ezen állomását. Az ezt követően kiszemelt busz ugyan trükközött egy picit, lerázni azonban nem tudott, így kisebb-nagyobb megpróbáltatások árán, de megérkeztünk a Kolosy térre. A teret viszont legnagyobb bánatomra áthelyezték, ledózerolták és úgy egyébként eltüntették a Föld színéről. Később kiderült, hogy mégis Ő volt jó helyen és nem mi, de sebaj, végre meglett a „szökevény” tér, és már robogtunk is virgonc buszunkon a cél felé. Ha még azt is elmondom, hogy rossz helyen sikerült leszállni a járműről, biztos totál reménytelennek fogtok elkönyvelni, úgyhogy erről inkább mélyen hallgatok.
– Én már otthon megnéztem, hogy melyik megállónál kellene leszállni, de amikor a megállóhoz értünk, pont bambultam, és későn tértem magamhoz. Van ez így. Egy hölgy viszont készségesen segített az eltévedt vándorokon. Szerettem volna öreganyámnak szólítani, de jól tettem, hogy nem tettem, mert így útba igazított. – S akkor hirtelen a hidegben és szélben megtett, soha véget nem érő utunk végállomása egyszer csak ott állt a meghatottságtól homályos szemeink előtt.
Ennyi küszködés után némileg becsapva éreztem magam. Kívülről egyszerű, letisztult japán formák, de az összhatása még így is kissé kopár képet mutatott. Az épületbe belépve annál nagyobb volt a meglepetés: mintha egy mini földi paradicsomba érkeztünk volna. A színek elegánsak, a berendezés és elhelyezés autentikus. A falakon gyönyörű tájképeket, elszórtan Japánt idéző tárgyakat láthattunk, de egyiket sem tolakodó mértékben. Belépéskor rögtön látni a sushi pultot és a teppanyakit (vaslap) valamint a robatayakit (lávaköves sütőlap) körülvevő kis szigetet, ahova a látványos ételkészítésre kíváncsi vendég telepedhet, és ez még csak a földszint. 2004-ben egy emeletet is kapott az étterem, négy különálló szobával. A két nagyobb helységet egy tolóajtó segítségével igény szerint egybe lehet nyitni, a kisebbek pedig ideálisak párok, családok számára. Ha valaki el akarja kerülni az étteremben ülők kíváncsi tekintetét, arra is van megoldás. A fenti termek mindegyikéhez tartozik egy, a falba tökéletesen belesimuló ajtó, melyet kívülről lehet megközelíteni. Így szabadon járhatunk-kelhetünk anélkül, hogy odalent tudnának rólunk.
– No, ez az ajtó sem a magunkfajta suhancoknak, hanem a VIP vendégeknek áll rendelkezésére, mint például Jennifer Aniston vagy Kiszel Tünde. – Az elvonulást külön fürdőszoba és egy pincérhívó gomb segíti, így tényleg zavartalan lehet a magányunk. A fenti enteriőr még hangsúlyosabban hozza a japán tradicionális formákat. Alacsony asztal és párnák várják a látogatókat a lenti kényelmes, de olasz székekkel ellentétben. A tolóajtóval határolt tatamiborítású szobába csak cipő nélkül szabad belépni. A berendezésen látható igényesség és érezhető japán finomság után talán már mindenki sejti, hogy egy japán tulajdonos van a háttérben. A 70-es években hazánkba költöző Midori asszony először gyermekpszichológusként dolgozott, de annyira hiányolta hazája ízeit, hogy mikor alkalom kínálkozott, belevágott egy saját étterem megvalósításába. Építészmérnök édesapja mellett szerzett tapasztalatit használva egymaga tervezte meg az étterem belső formavilágát. Ő állítja össze a folyton megújuló étlapot, ügyel a legkiválóbb alapanyagok beszerzésére, a szakácsok betanítására, és az étterem vendégeire is mindig van ideje.
Nem ragozom tovább, az étterem belső kidolgozásától el voltunk ájulva, de most jön az étel, ami szintén nem elhanyagolható egy étterem esetében. Párosunkból Robi az ételszakértő, én pedig a gasztrokibic.
– Én inkább friss és romlatlan szemlélőt mondtam volna, de nem vitatkozom. A teríték hagyományosan a következőkből áll: kéztörlő (evés előtt használandó), szója szószos tálka, pálcika és tartója (hashioki), valamint a szalvéta. Villát és kést lehet kérni, noha ez nem része az alapkészletnek. – Nekem figyelmesen hoztak evőeszközt, mert már az előételnél kiderült, milyen béna vagyok, amikor az egyik rafkós babszem megszökött előlem. A sushinál kénytelen voltam visszatérni áruló pálcikámhoz, hiszen a drága sushi önérzetét mégsem sérthettem meg a villával.
– Mind a ketten meg voltunk egy picit illetődve a Kánaán láttán, az még velem is előfordult, hogy a közös tálból nem a pálcikám másik felével szedtem, ahogy azt illett volna.
Étlap-itallap – Egy itallap és két étlap állt rendelkezésünkre. Az itallapon a japán nedűktől (többféle szaké, whisky) a magyar borokon át szinte minden megtalálható. Az étlapon is, csak azt már nehezebb értelmezni. Szerencsére képek és kategóriák segítik a tájékozódást.
– A csak sushikat tartalmazó rövidebb étlap áttanulmányozásához is kell legalább fél óra, a Háború és béke babérjaira törő másik étlap mellé pedig hálózsák és komoly elszántság szükségeltetik. A hozzám hasonló kezdőknek tehát azt javaslom, hogy vagy a honlapon előre válasszák ki a szívüknek tetsző ételeket (ami nem könnyű, hiszen az étlap folyamatosan változik, míg a honlap nem követi az eseményeket), vagy rendeljenek ételdobozt, ami több mindent is tartalmaz. Bár tulajdonképpen bármit berendelhettek animés, doramás emlékeitek sugallatára, szinte biztos, hogy szerepel az étlapon.
Itadakimasu! – Akkor most jöjjön a lényeg, a menü bemutatása! Az előétel első fele (shiitake gomba, főtt bab, ördögnyelv gyökér, pirított szójabab csíra szezámmal) az európai ízlelőbimbókat felkészületlenül érheti, ugyanis ezek a falatok édesek. Nem kell megijedni, az étvágy az édességek hatására nem fog elszállni, így kiváló kezdés a következő fogáshoz, amit esetünkben a miso leves és a kétszemélyes sushi hajó képviselt. A miso egy speciális eljárással érlelt szójabab, amin kívül még algalevelek és tofu (esetenként más zöldség) gazdagítja a levest. A hajó roskadozott a tekercsektől és a nigiriktől. Volt rajta lacaz, tonhal, angolna, tintahal és hokki kagylós nigiri. Párizsisan sült rákos tekercs (Ebi Ten Tobbiko Maki), gyémántrákos nigiri és természetesen az elmaradhatatlan gyömbér és wasabi. Az ízek leírhatatlanok voltak. Így történhetett, hogy pikk-pakk lepakoltuk a hajók rakományát, a levest (ami nem az itthon megszokott leves, amiben megáll a kanál) pedig felhörpintettük. – Én csak annyit tudok hozzátenni, hogy Ebi Ten Tobbiko Makit kóstolni és meghalni, Rómát mindenki lehúzhatja a listájáról.
– A pincérek, mint ügyes ninják (értsd: néha észre se vettük, hogy az asztalra került a következő fogás) hozták a főételt. A Ghiblis Lány a Maguro steak nevű bentou-nak esett neki, míg én Kabuki bentou-t kaptam, ami a napi ajánlat szerint változik. Emberek! Finom volt az egész, de az a tempura… Máig a hatása alatt vagyok. A Maguro bentou-s dobozban omlós, vörös tonhal steak volt, amit a Ghiblis Lány látható lelkesedéssel gyűrt magába, de volt itt még szójabab okura őrölt szezámmaggal, tengeri alga szeletek és más savanyúság, ami az ízek elválasztására szolgált. Itt jegyezném meg, hogy aki nem szereti a tenger gyümölcseit, az vega menüt is kérhet. A bentou pusztítása közben már voltak gondjaink. Olyan sok volt az előétel, hogy a főételt nem bírtuk megenni. Látszik, hogy a konyhán magyar a főszakács, mert istenes adagokat állított össze. A főétel emésztésében nagy szerepe volt a meleg szakénak, amit alacsony alkoholtartalma miatt az antialkoholistáknak is bátran ajánlunk. A desszert stílszerűen wagashi – japán édesség – volt, mely tényleg csak két falatra volt elég, de nem is kívántunk többet. – Az valami mennyei volt! A lágy krém tetején vékony vörös babpüré réteg feküdt, a közepén egy szem mochival. A vörös babbal európai édességekhez szokott érzékeim soha nem voltak igazán kibékülve, de most megtértem.
– Zárásként zöld teát ittunk, ami méltó befejezése lett volna a délutánból kora estére forduló napnak. Azonban nem ez tette fel az i-re a pontot. Gondoltuk, hogy az ízlelőbimbóink és a szemünk is kielégült, sőt a nyugalom olyan szintjére jutottunk, hogy azt már nevezhetnénk kómának is, de ekkor megérkezett egy gyönyörű japán lány, aki az est további felében a zenét szolgáltatta. A játékától és szépségétől egy csapásra kinyíltak a szemeim. A lány a koto nevű pengetős hangszeren játszott, és még én is meglepődtem, amikor egy, a DDR-ből ismerős számmal hangolta be a kotót. Az étteremben egyébként hetente 2-3 alkalommal van ilyen élő zene. –Míg Robi a khm… zenének hódolt, én a mellékhelyiséget vettem szemügyre, amit mindig fontosnak tartottam egy vendéglátó egység megítélése szempontjából, ugyanis sok apróságot elárul a helyről. A tisztasággal nem volt gond, japán szappan és mindenféle illatosító közül válogathattam, de se a burkolat, se a kiképzés nem illett a japános belső terekhez. Ami viszont a miniatűr szemetesen kívül meglepett, az a két vécépapír tartó volt. Egyikben sima, másikban illatos, színes papír volt, mert ugye kinek a pap, kinek a papné. Az éttermet jellemző apró figyelmességeknek tehát itt is volt jele, de azért van még mit dolgozni a tökéletes összhangért.
Végértékelés, adatok és képek
Az ár/érték arányt nem húztuk le nagyon, hiszen elsőrangú alapanyagokból készül minden, de az tény, hogy az árakat nem a diákok zsebéhez igazították. A friss biozöldségek és gyümölcsök, tanyasi csirkék és új-zélandi marhahúsok, Japánból hozott fűszerek és szárított alapanyagok első osztályú minőségét pedig meg kell fizetni. Ettől persze még nem lesz kevésbé igaz, hogy az olyan halandók, mint mi, évente csak egyszer, maximum kétszer engedhetik meg magunknak a Csatárka utcai kiruccanást. Ha valaki autentikus környezetben, valódi japán ételre vágyik figyelmes kiszolgálással, kezdjen spórolni vagy szülőket győzködni, mert a Fujinál jobbat itthon nehezen talál.
Adatok: Név: Fuji Japán Étterem
Cím: Budapest, II. ker. Csatárka u. 54.
Tel.: 06 1 325-7111
Honlap: www.fujirestaurant.hu
Értékelés: Hangulat: 10/9
Ár/érték arány: 10/8
Kínálat: 10/10
Étel, ital: 10/10
Kiszolgálás: 10/10
