Aki az előző részeket még nem olvasta volna, nem késő pótolni: 1. rész 2. rész 3. rész 4. rész

V. 1. Jukuk

A mai japán emberekben a juku kifejezés hallatán kétes érzések merülnek fel. A szó mai jelentésében, ha a gyerek jukuba jár, akkor egyfajta iskola utáni foglalkozáson vesz részt, ahol nem ritkán több tantárgyból is korrepetálást kap, hogy később a felvételi vizsgán jól szerepeljen, és nagyobb esélye legyen a továbbtanulásra a választott intézményben. A jukukba a gyerekek heti egy-két alkalommal mennek el, és két-három órát töltenek ott. Későn érnek haza – van, hogy 10 óra után – és ráadásul házi feladatot is kapnak, ami napi plusz egy óra tanulást jelent. Ez nagyon soknak számít, ha azt vesszük, hogy a mai japán gyerekek heti átlagban 19,5 órát fordítanak leckeírásra.[1] A jukuk plusz terhelése miatt minden szülő sajnálja a gyermekét és érzi, hogy ez a rendszer nem jó, de mivel nincs más választásuk, muszáj belenyugodniuk. A másik kép, ami eszükbe jut a szó hallatán, már szebb, nosztalgikusbab és felidézi számukra az Edo-korszak kultúráját, amikor még minden szebb és jobb volt. Legalábbis a történelemkönyvek szerint.
A klasszikus értelemben vett juku történelme azokkal a magántanárokkal kezdődött, akik saját házukban adtak tanítást. Ide rangra, korra és lakhelyre tekintet nélkül érkezhettek a diákok. Jukuk már a 8. században is léteztek, de a 17. századra nőtt csak meg a számuk. Eleinte csupán a kínai klasszikus irodalmat, majd az Edo-korszakban már az olyan japán munkákat is tanulták itt, melyek kanbunban íródtak, sőt a korszak végére már a nyugati tudományok is bekerültek a tananyagba.
Ez a magánintézmény nem függött a bakufutól, így viszont pénzt sem kapott a fenntartási költségek fedezésére. Nem maradt hát más választás, mint, hogy a diákok, akik ott akartak tanulni, tandíjat fizessenek. Sajnos ez nem mindig volt elég, így sokszor a juku vezetője, a jukushu rákényszerült arra, hogy hankōkban is tanítson. Voltak persze olyan jukuk, amelyeknek a kormányzás felajánlott pénzeket, cserébe viszont elvette az önállóságukat, így a gōkōhoz hasonlóvá vált az iskola (jó példa erre a korábban tárgyalt Hayashi Razan féle tanoda). Hogy ezen kívül mi volt a különbség a juku és gōkō között? Vagy a juku és terakoya között? Nehéz lenne megmondani. Ami még szembetűnő különbség e három oktatási formában, hogy a jukukban magasabb szinten folyt az oktatás, mint a másik kettőben.[2]
Néhány juku, mint például Yoshida Shōin híres Shōka sonjukuja Hagiban, egy fórum is volt, ahol az országban zajló aktuális eseményeket tudták megvitatni a tanulók mesterük moderálása alatt. Shōin iskolája továbbá nem csak azért vált híressé, mert a Meiji-restauráció több neves alakja is nála tanult, hanem azért is, mert erőteljes személyisége és jó kapcsolata diákjaival mintaszerű tanárrá tette.
A Shōka sonjuku amíg csak fennállt (1857–1859), különbözött a korszak többi iskolájától. Az ott tanulók nagyobb szabadságot kaptak, nem kötötték meg kezüket mindenféle szabályok és egyáltalán nem számított, hogy melyik társadalmi szintről érkeztek az iskolába. Shōin szoros viszonyt épített ki diákjaival és nagyobb hangsúlyt fektetett diákjai személyiségének a fejlesztésére, mint azok tanulmányi eredményeire.
A korszaknak volt még két igen híres jukuja. Az egyik Hirose Tansō (1787–1856) Kangienje, Hitában (Ōita tartomány), a másik a Tekijuku (vagy Tekiteki saijuku) Oszakában. A Tekijuku a holland tudományok jukuja volt, amit az orvos Ogata Kōan (1810–1863) alapított 1838-ban.[3]
Az oktatás jukunként, vagyis tanáronként különbözött. Ami egységes volt az talán az, hogy a diákok jórészt magukra voltak hagyva és maguk dolgozták fel a szövegeket, és maximum csak akkor kérdezték a tanárjukat, ha már nagyon elakadtak. Volt a napnak egy külön időszaka, amikor a diákok kérdezhettek a tanártól a szöveggel kapcsolatban, amit éppen olvastak. Mint ahogyan a hankōknál is, itt is gyakran a fiatalabb diákokat nem a juku feje, hanem az idősebb diákok tanították meg az alapokra. Amikor ezeket elsajátították, csoportos felolvasásokat tartottak, ahol öt-nyolc diák olvasott fel egymást követően. Ez volt a rindoku. Létezett kaidoku is, amikor felolvasták a szöveget, majd közösen megbeszélték, és volt rinkō, amikor egymás után olvastak fel, majd rögtön meg is beszélték az olvasottakat.[4] Ezekben a jórészt kangaku jukukban, bár a kínai irodalom olvasása volt a fő tárgy, az írást és a költészetet is megtanulták. Arról nincsenek pontos adatok, hogy meddig tanult egy diák a jukuban, de a tanulmányok három évet írnak, nagy bizonytalanság mellett.
Egy magántanoda életéről egy 1854-es naplóbejegyzésben a következőt írják: A tanulóknak korán kell kelniük és a szájukat, kezeiket is meg kell tisztítaniuk az órák előtt, ahol hakamát kell viselniük. A reggeli órák 10-ig tartanak. A reggeli olvasás (sodoku) után egy füstölőnyi idejük van pihenni. Ebéd után félfüstölőnyi pihenő van, majd 3 órakor ismét van egy füstölőnyi pihenő. A költészeti találkozók után, melyeket a hónapban elsején, tizenegyedikén és huszonegyedikén tartanak, a tanulóknak meg kell fürdeniük. Emellett a diákoknak reggel és este ki kell takarítaniuk bent, és a juku körül egyaránt. Lámpát kellett gyújtaniuk, és reggeli után teát kellett felszolgálniuk a juku vezetőjének.[5]
Ha az intézmény magánkézben maradt, akkor túlnyomórészt nem volt hosszabb életű, mint a vezetője, mert amint a juku tanítója meghalt, a tanoda is bezárt, hacsak nem volt örökös. Az Edo-kor alatt körülbelül 1500 jukut tartottak számon.[6]

V. 2. Katonai iskolák

Ezzel a témával, vagyis a heigakukkal (兵学) is csak érintőlegesen foglalkozom. Bár említésszerűen már írtam már róluk az előzőekben, most felvázolom még pár gondolatban, hogy egy összetettebb kép is kialakulhasson róluk.
Körülbelül hét nagyobb és számos kisebb ilyen jellegű iskola üzemelt az Edo-korszakban, mind saját tankönyvvel, melyet az alapítóatyák állítottak össze. Ezek japánul és kínaiul is íródhattak. Voltak hosszabb lélegzetvételűek, de voltak olyanok is, melyek csak egy rövid jegyzetben voltak kiadva. Ezekben gyakran idéztek Sūn Wǔtól[7], és más klasszikus kínai katonai könyvekből.[8] A heigaku tanárai a többi, kangakut oktató tutorhoz képest már kevésbé próbáltak megfelelni a konfuciánus eszméknek, és kevésbé voltak járatosak a kínai irodalomban és történelemben.
Bár katonai iskolák voltak, a harcokra való felkészülés egyre jobban háttérbe szorult és inkább a formai gyakorlatokra terelődött a hangsúly. Az iskolák között a harcok szigorúan tilosak voltak, és mivel az országban ez idő tájt nem volt komolyabb összecsapás, így hát, ahogyan Fujita Tōko (1806–1855) politikus írta, az egész ami ezekben az iskolákban folyt, nem volt más, mint gyermeteg játszadozás.[9]

V. 3. Holland tudományok

A 16. századra a kínai tudományok mellé „újoncként” érkezett nyugati tudományok csak hosszas hányattatások után találták meg az országban a helyüket. Először csak holland tudományoknak – rangaku (蘭学) – hívták, mert Japánnal a nyugati országok közül csak a hollandok álltak kapcsolatban, aztán később megkapta a yūgaku elnevezést.
Amiért a kínai tudomány riválisát látták benne, az elsősorban a holland diszciplínák tudományossága volt. A kínai tudományok ugyanis sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a filozófiára, művészetre, mint a realitás talaján álló, száraz és megalapozott tudományra. Továbbá a holland tudomány művelői aláásták a konfuciánus állam filozófiai örökségét. A holland tudomány egészen más világnézetet vezetett be. A konfuciánus tanok azt hirdették, hogy az emberi társadalom természetes rendje a mindenség természetes rendjét követi, a holland tudomány pedig a természet törvényeit ésszerű elemzés tárgyává tette. Ráadásul a földrajzkönyvek arra is rámutattak, hogy nem Kína a világ közepe.
A rangaku története az 1771-ben lefordított holland anatómiai könyvvel kezdődött. Azután megtörtént az elfordulás a nyugati tudástól és a korszak nagy részén át működő iskolák (főként a bakufu vezetése alatt működők) megvetéssel néztek az egész nyugati kultúrára, és annak tudományára is.
Amikor Matthew Calbraith Perry (1794–1858) sorhajókapitány 1853-ban Japán partjához érkező hatalmas fregattjaival rávilágított a japánokkal szembeni erőfölényére, azok ráébredtek, hogy nem túl célravezető továbbra is kizárni a „nyugati ördögök” tudományát. Ennek fő oka az volt, hogy tartottak egy esetleges invázió bekövetkeztétől, amely akkori állapotukban végzetesnek bizonyult volna. Ezen okokból kifolyólag a természettudományok mellett már a hadászati, ballisztikai és katonai taktikai írásokat is elkezdték lefordítani saját nyelvükre. [10]
1856-ban megnyílt a Bansho Shirabesho, azaz a Barbár Könyveket Kutató Intézet. Itt eleinte folytatták az orvosi- és hadászati könyvek hollandról való fordítását, majd ezt szépen lassan követték egyéb fizikai, kémiai, matematikai, asztronómiai, földrajzi, és kohászati tanulmányok fordításai is. Először ezek is csak hollandról lettek fordítva, majd fokozatosan váltották át az irodalmak nyelvezetét angolra, később pedig németre és franciára is. Ez a tudomány elsősorban a rōninokat és az alsóbb rendű szamurájokat mozgatta meg. Nem feltétlen amiatt, mert annyira aggódtak volna a hazájukért, és nem is azért, mert oly módon érdekelte volna őket a távoli országok kultúrája. Csupán azért lelkesedtek, mert a mindösszesen 26 latin betű elsajátítása után már beleáshatták magukat a nyugati írásokba, ezzel hamar nevet szerezve maguknak. Ez pedig a sok ezer kínai írásjegy ismereténél sokkal egyszerűbbnek hangzott. Miután az első Bansho Shirabeshoban végző szamurájok elsajátították az idegen nyelveket (egyre inkább az angol nyelv lett a népszerű), a nyelvi központ kutatási központtá alakult. 1862-ben ismételten megváltoztatták a nevét, ezúttal Yōsho Shirabeshora. A változás szükségszerűvé vált, ahogy a nyugati emberekkel szembeni szemléletváltás megtörtént. Nem maradhatott tovább a „barbár” írásjegy az intézet nevében, így lecserélték arra az írásjegyre, amely már csak a nyugati térségre utal, ahonnan a könyvek érkeznek. Emellett a kutatásokat még inkább kiterjesztették és már politikát, közgazdaságot, államvezetést, jogot, és oktatást is tanulmányoztak. 1863-ban újabb névcserére volt szükség, ekkor Kaiseijora változtatták (開成所). 1863-tól már nyugati iparcikkeket, növényeket, növényi magvakat is importáltak tanulmányozási célokból. A bakufu pedig, az utolsó éveiben összesen 65 nyugat-kutató diákot küldött Európába és Amerikába.[11]