Kocsányon lógunk
Le akartam írni egy mondatot. Erre a billentyűzet átváltott japánra. Megint megpróbáltam, megint átváltott. Mikor harmadjára is ez történt, úgy gondoltam hülyeség amit írni akarok, érzi ezt az élettelen masina is a kezeim alatt, és így próbál megóvni engem a szégyentől, hogy valami önmarcangoló, nyivákoló, szeretetért esdeklő, önsajnálatban tapicskoló igazi, nőhöz méltó szutykot hozzak létre. (Pedig az Ulpius kiadó imádná. Ott díszeleghetne az arcom a metró kocsikban a hirdetéseken, a középkorú nők pedig kapkodnának a könyvemért és vörösre sírhatnák a szemüket nagy együttérzésükben. De honnan is tudhatná ezt holmi masina.)
Pedig most könnyen bele tudnék futni. Napok (mit napok, hetek) óta tartó lélektépkedés után talán még meg is tudnám bocsátani magamnak, hogy véletlenül kicsusszanjon belőlem valami ilyesmi. Mert hogy normális-e az az ember, aki szépen mindenkit eltávolít magától, hogy aztán szeretetért ácsingózzon újabb és újabb embereknél? Felteszem ezt a kérdést, de nem fogom megválaszolni. Nem is tudnám. Sőt, kétlem, hogy bárki tudná rá a választ.
Egészen furcsa, ahogy az emberek az életüket élik. Nem tudom, hogy van-e célunk ezen a földgolyón, de ha van, akkor az nem a kiegyensúlyozott élet. Vagy az, de akkor egy soha el nem érhető célként lebeg előttünk.
Miért is?
Azért, mert azt látom, hogy nem jó senkinek semmi. Soha.
Mert ha nincs férj, vagy szerető, vagy ágyas vagy akármi, akkor azon megy a siránkozás. Ha van, akkor a gyerek hangos, a férj hűtlen, a szerető pedig három hónap alatt sem képes a nőt eljuttatni egy vacak orgazmusig.
És mi van akkor, amikor végre beáll a kellemes, nyugodt élet? Amikor van szerelem, van boldogság, van kiegyensúlyozottság? Na, akkor az meg unalmas. Akkor kaland kell. És vágyik, Istenem, mennyire vágyik akkor az ember egy kis keserédes szenvedésre.
Ilyenek vagyunk, örök elégedetlenek. A lelkünk meg az agyunk, meg ez az egész vízzel töltött bőrkulacs akik vagyunk, örökké ficereg. Valami mindig kell neki.
Az enyémnek most éppen szeretet kellene, méghozzá jó sok, mert lemerültem. Az emberek többsége pedig másból töltekezik. Olyan a belsőnk, mint egy túlméretezett, rusnya pióca. Nekiveselkedik, ugrik egyet, rátapad egy másik rusnya, túlméretezett piócára, és szívja belőle ki az energiát. Szívja a szeretetet, a tiszteletet, a megbecsülést. Ha meg nem engedi a másik rusnya pióca, akkor magát szívdossa belülről, a saját kis undorító nyálkáit nyeli visszafelé.
Fujj.
Vonnegut azt mondja, kevesebb szeretetet és több elemi tisztességet. Csak bánjunk rendesen másokkal. Igen ám, de minél inkább ezen vagyok, annál kevésbé sikerül. Talán régen egyszerűbb volt, vagy csak lassabb volt a világ és az emberi kapcsolatok is lassabban változtak, mindenesetre nem hinném, hogy sokunkban megvan a türelem arra, hogy úgy bánjunk a többi emberrel, hogy azt megérdemelnék. És nem pár hétig, hanem évekig. Hosszú-hosszú évekig. Pedig nem ártana, mert ha nem bánunk rendesen másokkal, akkor előbb vagy utóbb azon kapjuk magunkat, hogy lifegünk egy kocsányon a nagy büdös semmiben. Persze úgyis a nagy büdös semmibe kerülünk egyszer, de ha már itt vagyunk, talán nem árt, ha nem egyedül lifegünk. Nem?
Amikor kicsi voltam (talán olyan hét vagy nyolc éves lehettem), volt egy könyv otthon. Gyerekeknek szólt, arról, hogy hogyan alakult ki a földünkön az élet, hogy hogyan néz ki az Univerzum, hogy hogyan keringünk a Nap körül, ilyesmikről. Rengeteg gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvünk volt. A legtöbbért hálás is voltam, és élvezettel lapozgattam őket. Az egyik ilyenben olvastam először Japánról is. Volt egy kép, egy kislány biciklivel, nagy vízben hajtott. A kép alatt egy rövidke leírás volt a tájfunról, én pedig el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet úgy élni, hogy valami okból minden évben, az év egy bizonyos szakában valaki a fejünkre zúdít egy nagy adag vizet.
A teát pedig egy jó ideig magasról öntöttem a bögrémbe, mert azt olvastam, hogy a nomád törzsek így csinálják, és szép habos lesz tőle.
Szóval az ismeretterjesztő könyv az Univerzumról. Az is le volt benne írva, hogy majd egyszer, a borzasztóan, rettenetesen, kisgyerekek számára felfoghatatlanul messzi jövőben a nap elkezd felfúvódni. Először elnyeli a Merkúrt, aztán a Vénuszt, majd pedig hamm, bekapja a Földet is. Hogy utána mi fog történni, az már vajmi kevéssé érdekelt. A Föld után már mindegy, nem? – gondoltam. A tudat, hogy egyszer ez az egész, ami itt van, eltűnik, fogott engem, egy kis kocsányra rögzített, kirepített a világűrbe, ott egy ponthoz szegezte a kis kocsányomat, aminek a végén ott lógtam én, aprón, hétévesen és rettenetesen félve.
És most valahogy így érzem magamat, lógok a világűrben egy kocsányon, alattam, fölöttem, előttem és mögöttem pedig a büdös nagy végtelen semmi.
De csoda ez? Bolond egy világ. Meggyőződésem, hogy az emberek többsége ilyen kocsányokon lóg a nagy büdös semmiben. Vagy legalábbis ajánlom nekik, az én és a többi kocsányon lógó társam lelki békéjének érdekében. Egy házban is sokkal vidámabb dolog bennégni, ha nem egyedül vagyunk, nem?
