Amikor a bálnavadászat kerül szóba az ellenző és a mellette ágálló oldal is kikel magából és próbálja bebizonyítani a saját igazát. A bálnák levadászása nem csak a japánokat érinti, hanem globális probléma, a legtöbbet mégis a japán vadászok kerülnek a figyelem középpontjába. Mire ez a felhajtás és kinek van igaza? Próbáljuk meg kideríteni!

Bálnákat már az ősidőktől fogva vadásztak a világon. Egyes leletek arra engednek következtetni, hogy már Kr.e. 3000-ben is űzték ezt a sportot. Ekkor persze még nem hatalmas halászhajókkal, hanem azzal is megelégedtek, amikor egy-egy termettebb jószágot kivetett a partra a víz. A 12. században még szigonnyal vadászták őket, és nem túl szervezetten, majd a 16. század végétől már csoportos bálnavadászatokat indítottak és egyre gyorsuló tempóban tizedelték a populációt. Japánban is ekkortájt kezdődött a bálnavadászat kultúrájának kialakulása, Taiji halászvárosban. A feljegyzések szerint 300 ember terelte a bálnákat hatalmas hálókba és ott szigonnyal végeztek velük.  Az ipari bálnavadászat a 17. század környékén vette kezdetét és a 20. század elejére tehető a bálnákat egyből feldolgozó hajók megjelenése. Ez utóbbit nevezik a norvég stílusú vadászatnak, ahol már ágyúkat és kilőhető szigonyokat használtak. A japán vadászat fejlődésének hatalmas lökést adott a Meiji-restauráció, amikor átvették ők is a norvég modellt. A probléma, ami egyre hatalmasodott csak az volt, hogy az embereknek ízlett a bálnák húsa és egyre többet kívántak belőlük. Így fejlődhetett a halászat technológiája is és az 1930-as évek végéig már évente 50.000 bálnát halásztak le és ezekkel a növekvő számokkal a tengeri emlősök már nem tudtak hadba szállni, így számuk egyre csak csökkent. 1931-ben ezen okból született meg egy egyezmény a bálnavadászat szabályozásáról, amit Japán, a Szovjetunió és Németország sem írt alá. 1949-ben megalakul a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (IWC), mely 1986-ban betiltja a kereskedelmi bálnavadászatot (ez volt a bálna-kereskedelmi moratórium), hogy a bálnapopuláció ismét gyarapodásnak indulhasson. A moratórium mondhatjuk, hogy részben sikeresnek bizonyult, de akadtak országok, akik fittyet hánytak rá. Éles viták kezdődtek meg, melyeket a bálnavadászatot magas fokon űző országok kezdeményeztek és máig nem jutottak eredményre a felek. Gondolom, nem okoz túl nagy meglepetést, hogy az egyik ilyen ország Japán volt, a másik két ország pedig Norvégia és Izland. Japán ugyan belement a megállapodásba (hivatalosan fel is függesztette a kereskedelmi célú vadászatot), de talált egy kiskaput, melynek segítségével tovább folytathatta a bálnák levadászását. Ennek a kiskapunak a neve pedig Japán Cetkutató Intézet volt.

Két tűz között

Az előző gondolatsort folytatva térjünk rá, hogy Japán mégis hogy gondolkodott és ennek milyen következményei lettek. Japán azt mondta ugyanis, hogy a levadászott állatokat nem a piacra szánja, hanem a tudomány oltárán szeretné feláldozni őket, ezután persze már fel is dolgozhatja és kereskedelmi forgalomba is helyezheti a húsukat. A kérdésre, hogy a kutatásokhoz miért kell megölni őket, a legnevetségesebb válaszuk az volt, hogy csak így tudják megállapítani az életkorukat. Norvégia és Izland még csak bele sem ment a magyarázkodásba. Őket egyszerűen csak nem érdekelte a moratórium, így ők is folytatták az állatok feldolgozását. Ez pedig nem csak az IWC-nek nem tetszett, hanem a zöldek is támadásba lendültek, hogy a bálnavadászokat akadályozzák. Szinte akárhányszor, amikor híradásokat hallottunk a japán bálnavadászokról, ott volt a hírben a Greenpeace, vagy a Sea Shepherd név. Előbbiről bizonyára mindenki hallott már, utóbbiról pedig mindjárt részletesebben szót is ejtek. Míg a Greenpeace a „csendes” tiltakozó, addig az 1977-ben Paul Watson által alapított Sea Shepherd Conservation Society nevű szervezet jóval radikálisabb módon próbálja akadályozni a halászatot. Japán mindeközben egyre beljebb fúrja magát és egyre befolyásosabbá lesz az IWC-ben. Felröppentek anno hírek, hogy néhány tagországot némi pénzzel ki is segített, csak hogy cserében úgy táncoljanak, ahogy Nippon föld emberei fütyülnek. Ennek következménye az a szavazás lett, ami 2006-ban arra az eredményre jutott, hogy a vadászati tilalom ideiglenes. A tilalom feloldásához azonban a nagyobb többség lenne szükséges, ami jelen pillanatban nem áll fenn.

2010-ben kompromisszum született a vadászok és az IWC között. Ebben az állt, hogy engedélyezik a kereskedelmi célú, de korlátozott vadászatot. Konkrétabban azt határozták meg, hogy a következő halászati szezonokban az antarktiszi vadászati kvóta 410 egyedre, majd azt követően 205 egyedre csökken. Eleddig az átlag egy-egy szezonban 700-900 egyed volt a Déli-sarkvidéken. A kisebb számok, főleg az elmúlt éveket jellemezték a halászhajókat ért folyamatos támadások miatt.

2011 februárjában a Sea Shepherd Conservation Society intenzív támadásának hatására Japán kénytelen volt felfüggeszteni a bálnavadászatot. A szervezet folyamatosan üldözte a hajókat és blokkolta azok bálnavadászatát az Antarktisz közelében. Mindeközben Ausztrália is merőben ellenezte a vadászatot és azt, hogy a japán hajók az ő területükön művelik azt, még akkor is, ha ezt csak tudományos kutatások okán teszik. Japánnak előbb utóbb fel kell tennie azt a kérdést is, hogy ez az egész megéri-e azt, hogy elrontsák a külpolitikai kapcsolatukat az ausztrál kontinenssel, aki már panaszt is nyújtott be a hágai Nemzetközi Bíróságon, hogy Japán szüntesse be mindennemű bálnavadászatát.

Az idei szezonban Japán újra kiküldte a bálnavadászait a vizekre a Sea Shepherd pedig a saját kis flottáját, mely idén először nagyobbnak bizonyult, mint a japán flotta. A tervezett 850 csukabálna helyett mindössze 170 példányt sikerült levadászniuk, hála a közbeavatkozó aktivistáknak. Na, ez a méreg, nem a cián. A jövő évtől további akadályokba is ütköznek, mert a feldolgozó hajót egyéb környezetvédelmi szabályok miatt már nem küldhetik ki és az idén tavasszal történt tragédia folytán a költségvetést is át kellett csoportosítani, így a halászatra is kevesebb pénz jutott.

Nehéz bármelyik fél oldalára is állni. Míg a bálnavadászat ellen ágaskodó országok érvei is érthetőek, addig a japán oldalon válaszként bevetett kulturális kifogások is elfogadhatóak. A kutatásnak álcázott halászat már kevésbé áll meg a saját lábán. Én azt mondom, hogy itt is az idő és az örökérvényű változás fog pontot tenni az ügy végére. Az öregek nehezen hagyják el ezt a kulturális elemet, a fiatalok viszont már megvannak bálnahús nélkül is és talán a bálnazsír fagyi sem olyan trendi már. A halászfalvak, akik erre szakosodtak szépen lassan tönkremennek, vagy elkezdenek más irányba is nyitni. Nem sok van már belőlük és a tavaszi cunami is úgy ahogy volt, elsöpört egyet. A lényeg, hogy az újabb generációk már inkább a marha és a csirke levadászására esküsznek, amikből super size-ot is kérhetnek természetesen nagy kólával. Az állítólag egyébként sem túl ízletes bálnahúsra az igény egyre csak csökken, melynek az lesz az eredménye, hogy szépen lassan le fog állni a halászatnak ez az ágazata. Az persze egy másik kérdés, hogy ez idejében meg fog-e történni, vagy akkor, amikor ezek a hatalmas vízi emlősök a kihalás szélére sodródnak.

Bálna?

A cetek rendjébe tartozó hatalmas testű emlősállatok. Testhosszuk kifejlett korukban fajtól függően 1,2-30 méter, tömegük 30 ezer és 150 ezer kilogramm között változhat. Levegőt lélegeznek be tüdejük segítségével, azonban utódaikat nem szoptatják, hanem szájukba fröcskölik az anyatejet. Körülbelül 80 cetféle él még a Földön.

Melyek a legtöbbet vadászott fajok?

A tőkebálna, a nagy ámbráscet, a Bryde-bálna, a csukabálna és a barázdásbálna.

Mire hasznosítható a bálna?

Elsősorban húsáért vadásszák. A 16. és 19. század között a bálnák zsírjából nyert olajt, köznapibb nevén bálnaolajt készítettek és a szappangyártásban, lámpaolajként és viaszként hasznosították. Napjainkban többnyire margarinná és főzőzsiradékká alakítják, de kozmetikai cikkek és tisztítószerek is készülnek belőle.