Jelentem élek még, bár az életbe nem gondoltam volna, hogy a városnézés ennyire kimertő. Minden este abban a pillanatban, hogy leteszem a fejemet, már alszom is.

Szóval visszatértünk az öt napos Japán-nézésről.
Az első állomás Kyouto volt. A reggelinket az Alapítványnál fogyasztottuk, majd magányosan elindultam sétálni a partra.
Így, hogy folyamatosan csapatban megyünk, az egyedül töltött percek nagyon kellemesek.
Csak menni, nézelődni, nem beszélni. Azaz néha mégis, amikor kedves járókelőkkel kell beszédbe elegyedni. A mai napon egy kutyasétáltató néni volt a soros, Ranmaru névre hallgató kutyájával. Róluk nem készül fényképp, annál inkább a járdán néha megjelenő ilyesfélékről:

A séta után visszatértem az Alapítvány épületébe, mert indult a busz, késni pedig nem ajánlatos, mert vendéglátóink idegeit szemmel láthatóan ez ráncigálja a legjobban, na meg persze hogy nem tudunk szépen japánosan sorakozni vonatra fel-le szállásnál, meg egyéb helyeken, és így más emberek nehezen férnek el tőlünk.

A buszraszállás előtt mindenki kapott egy kedves kis bento-t, és már indultunk is megnézni a Kinkakuji-t és a Kiyomizutera-t.

Mikor leszálltunk a Kinkakuji előtt (,aminek a neve Rokuonji, csak a sok arany miatt ráragadd a Kinkakuji név), csatlakozott hozzánk egy kedves idegenvezető, aki követett minket egészen addig, ameddig a következő állomásunk felé indultunk.
Megosztott velünk sok hasznos információt, mint hogy valóban aranyból van a templom, ezért igyekezzünk nem ellopni a részeit, és hogy bármennyire is szeretnénk bemenni, csak akkor tehetnénk meg, ha mondjuk miniszterelnökök lennénk, vagy valami hasonló. Fájdalom, olyan földi halandó, mint mi, nem teheti be a lábát.

Így csak kívülről csodáltuk, meg kerülgettük közben az iskoláslányokat, akik osztálykirándulás keretében özönlötték el a létesítményt.
Gyújtottam még néhány szerencsehozó gyertyát, aztán már tovább is álltunk, mert nincs idő, sietni kell.

Mentünk is gyorsaságosan Kiyomizuderát nézni, ahol kaptunk egy kicsivel több időt szabadon nézelődni, ami érthető, mert nagyobb is, mint a Kinkakuji.

A templom tartalmaz egy nagy erkély szerű valamit, amit a japánok a butai, azaz színpad névvel illetnek.
Idegenvezetőnk szerint úgy tartják, hogy ha az ember valamit rettentő módon akar, és leugrik innen, ráadásul túl is éli,  akkor a vágyott dolog valóra válik. Nagyjából 85 % túl is élte régebben, ám mára már betiltották ezt az akciót, ám így is megkísérlik páran évente.

A másik nevezetessége a helynek egy három ágú forrás. Ha az egyikből iszunk, bölcsek leszünk, ha a másikből akkor hosszú élet vár ránk, a harmadiktól pedig csodaszépek leszünk. Természetesen ittam belőle, de csak az egyikből, de fogalmam sincs, melyikből, bár azt hiszem, a három közül bármelyik elfogadható.

A templomból kijőve már csak egy hosszú, boltokkal tarkított utcán kellett túljutni, hogy a megbeszélt időre visszatérjünk a buszhoz, ám ez nehéz feladatnak bizonyult, mert minduntalan ilyen akadályokba ütköztünk:

De valahogy legyűztük a pénztárcafenyegető többezeryenes Totoro-szörnyeket, így sikeresen megérkeztünk a szállodába.
Innen nagy csoportban a Kyoutou-tawaa-t vettük célba, mivel a szállodában a kulcsunkkal együtt ingyen belépőt is kaptunk az említett helyre.

Mire kigyönyörködtük magunkat, már mindenki éhen akart halni. Igen ám, de nagy csoportban egyik helyről a másikra jutni úgy, hogy azt se tudjuk igazán, hova megyünk, eléggé nehéz, majdhogynem lehetetlen.
Ki erre, ki arra, járókelőketkérdezni hogy hol van occcó étterem, várni folyamatosan egymásra, mer mindenki mindenfelé kavarog.
Ez éhesen nekem akkora szenvedés volt, hogy itt döntöttem el, maximum három, nagyonmaximum négy emberrel vagyok hajlandó ezután városnéző-projektezni.

Szerencsére az egyik srác tanára és a felesége a szállodánkhoz közel laktak, így az éhesebb pár emberrel velük tartottunk.
Megmentettek minket, s egy nem túl olcsó környéken sikerült egész normál áron táplálkoznunk.

Mire kihozták amit rendeltünk,

annyira fáradt voltam, hogy már magyarul se tudtam volna megszólalni, a hotelbe visszatérve pedig tele hassal zuhantam az ágyba, és már aludtam is.

A következő részben elmesélem, milyen volt Hiroshimában és Miyajimán.

 (Várjuk!! – Vash)