2011. március 11-én hatalmas, a Richter-skála szerint 9,0-s földrengés rázta meg Japánt, majd tsunami pusztított a partok mentén. Több mint húszezer ember meghalt és a meghibásodott atomerőművek sugárzása sokakat megfertőzött. Máig több ezer hontalan, menekült próbál napról-napra megélni és a károk helyrehozatalán folyamatosan dolgoznak az önkéntesek tízezrei. Nagyon sok ország, köztük Magyarország is próbál a japánok segítségére lenni, ott, ahol tud. Ennek ékes bizonyítéka a Hódmezővásárhelyre érkezett fukushimai diáksereg is, akiket hódmezővásárhely polgármestere hívott, hogy a gyerekek két hétig feledjék az otthoni borzalmakat és nyaraljanak egy jót.
"Sokan vagyunk, kik a tōhokui nagy földrengésben elvesztettük a házunkat, családunkat és barátainkat. A földrengés napján a ballagási ünnepség után otthon voltam, és épp kiléptem a házból, amikor megremegett a föld. A vízcsövek eltörtek, a villanyoszlopok kidőltek. Nem volt sem víz, sem villany és az élelem is csak fogyott a boltokból. Tényleg szörnyű volt."
A 14-18 éves diáksereg mellé Hódmezővásárhelyről jelentkeztek önkéntes diákok, akik közel egykorúak voltak a japánokkal és elvállalták, hogy végigkísérik őket a kirándulásokon. Az önkéntesek mellett pedig a két hét során váltásban mindig volt 5 egyetemi/főiskolai hallgató, akik japán nyelven tanultak. Ezek között lehettem én is az első etapban. Pár gondolatot megosztanék veletek erről a négy kalandokkal teli napról.
A diákok hétfőn érkeztek a Liszt Ferihegyre, ahol lerohanta őket a média. Fényképezték őket ezerrel, a japán "sereg" pedig válaszként visszafényképezett. A welcome ajándékok átadása után felszálltunk a buszra és elindultunk Hódmezővásárhelyre. Kicsit féltem, hogy mégis hogyan fogjuk megérteni egymást a diákokkal, aztán amint felszálltunk a reptéren a buszra, ez a félelem egyből elszállt, mert mindenki iszonyatosan nyitott volt, jókedvű és aranyos. Nevetgéltek, beszélgettek, vegyültek a magyarokkal és mire a szállodához értünk, már egy elég összeszokott csapat alakult ki. Sokszor szavakból megértettük egymást és az őket ért tragédia egy kis szikráját nem mutatták egész idő alatt. A média ellenben a vérre szomjazott. Másnap a polgármesteri hivatalba tett látogatásunk során, majd azután is szabályosan letámadták őket és belementek mindenféle olyan részletbe, ami az ilyen tizenévesnek, azok után, amin keresztül mentek elég sokkoló lehet. Emellett úgy pakolászták őket, mint valami játékbabákat. Le a kalappal a gyerekek előtt, ezt is jól tűrték és miután elvonultak a firkászok, továbbra is felhőtlenül jól szórakoztak. Múzeumlátogatás, fazekasműhely, egy hosszadalmas pénzváltás, régi épületek, ámulatba ejtő bálterem és sok-sok olyan apróság, amit lenyűgözve figyeltek. Ez volt az első teljes nap nekik Magyarországon.
"A hírek szerint egyre kevesebb turista érkezik hozzánk, egyre több az erőszakos bűncselekmény és egyre többen halnak éhen. A sugárzás pedig tízezreket veszélyeztet még Fukushimában."
Másnap Ópusztaszerre mentünk, ahol bár a körképet annyira nem értékelték (meg tudom érteni), a skanzen azonban kárpótolta őket. Lovagolhattak, íjászkodhattak és bejárhatták a régi falut. A fiúk elkezdtek magyarul tanulni és szinte minden szembejövőnek odaköszöntek. A magyarok többsége díjazta ezt a törekvést és megmutatták milyen kedvesek is tudnak lenni a Kárpát-medence lakói.
Mindent kipróbáltak, mindent megkóstoltak. Az egyik fiút a szerda éjjeli vásárlásról haza kellett kísérnem, mert túlette magát (húst-hússal ettünk) és eléggé rosszul lett. A szállodához közel viszont már fennhangon köszönt a kint sétálóknak: "Jó estét, Szia, Cuki vagy...", majd kért egy közös képet a parkban beszélgető lányoktól. Ő volt az, aki azt mondta, hogy haza sem szeretne már menni.
Fényképezkedtek mindenkivel és tényleg mindenkihez volt 1-2 jó szavuk. Ajándékokat osztogattak és folyamatosan mosolyogtak. Rengeteg helyre ellátogattak, ezek között a Balatonra és Budapestre is, ahol a miniszterelnök és az államfő fogadta őket.
Egy kislánytól kaptam egy levelet (gyönyörűen összehajtogatva, mellette a borítékban origami darvakkal és más mókás origami figurákkal), amit csak itthon bonthattam ki. Így is tettem. Gondoltam, hogy valami szerelmeslevél lehet. Hát most így utólag azt kívánom bárcsak az lett volna. A levélből válogattam, ezeket olvashatjátok az idézetekben.
Egészen elképesztő, hogy a bajokból semmit nem mutattak ki az együtt töltött időben, nem siránkoztak, hanem tisztán a jót mutatták és éreztették. Aztán kis szerelmeslevélnek álcázva lehullott a maszk, de még az is olyan elegánsan, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Mindez egy 16 éves lánytól.
"Azért jelentkeztem a kizuna projektbe, mert szeretném magam egy kicsit lelkileg összeszedni. Szeretnék megismerni egy külföldi kultúrát, külföldi emberekkel kulturális javakat cserélni. A magyar emberek olyan kedvesek és barátságosak, mint amilyennek elképzeltem őket. Amikor megláttam a mosolygós arcodat egyből jókedvem lett és megnyugodtam. A négy nap gyorsan elszállt, de nagyon jól éreztem magam idáig. Remélem még látjuk egymást. Üdvözlettel: Kana"
A kizuna kifejezést a japánok az emberi kapcsolatokra, baráti kötelékekre alkalmazzák, ezért ezt a szót választotta szolidaritási akciójának címéül az alföldi város önkormányzata.