Kedves Gaijin-sanok!

Akik még nem tudnák: Shusogo Shiro vagyok, egy 15 éves japán polihisztor. Yokohamában születtem, itt élek szüleimmel és nővéremmel. Ez alkalommal elmesélem milyen is egy japán esküvő...

Örömhír

Az elmúlt hetekben kicsit felpezsdültek körülöttünk az események, ugyanis azt az örömhírt kaptunk apukám testvérének a családjából, hogy lányuk (az unokatesóm) Shusogo Susumu férjet talált magának. Amikor kézhez kaptuk a meghívót, anyukám majd’ elájult a meglepetéstől. Hiába vagyunk közeli rokonok, ritkán találkozunk, így a hír az újdonság erejével hatott mindnyájunkra. Anyukám gyorsan feladta a nemrégiben kapott meghívót, átfirkálva –apukám nevében- pár kifejezést úgy, hogy az egész meghívó jelentése megváltozott, kb. arra, hogy „Shusogo Shigeo és családja köszönettel elfogadja a meghívást a menyegzőre, és iszonyatosan megtisztelve érzi magát, hogy gondoltak rájuk”. Miután visszaért a postáról, már hívta is nagyiékat, hogy elújságolja nekik a jó hírt. Mamám természetesen már tudott mindenről. Ez nem is csoda, hiszen ők készítették elő az esküvőt. Nálunk az ilyen ceremóniák szervezésével (meghívók szétküldése, torta megrendelése, pezsgő, menü összeállítása, zenekar, szentély keresése stb.) egy idősebb párt bíznak meg, jelen esetben őket. Anyu kíváncsisága nem ismer határokat, ezért még aznap ellátogattunk mamámékhoz.

Míg anyu a mamát ostromolta kérdéseivel, addig én papámat kérdezgettem az esküvő mibenlétéről.

Párválasztás a régi időkben

Kiderült, hogy a múltban és a közelmúltban még nem úgy ment a házasodás, mint manapság. Többnyire a pár nem tudott egymásról és a szülők döntésétől függött, hogy ki lesz a jövendőbeli. Volt, hogy a gyerekek csak a menyegzőn találkoztak és onnan már nem volt visszaút. Ez volt az úgynevezett érdekházasság, a „mi-ai”.

Persze az előkelő családok még annyi fáradtságot se vettek, hogy maguk keressenek megfelelő társat lányuknak/fiúknak, így ezt a feladatot egy közvetítőre bízták, aki egy harmadik családból származott. Ő volt a nakodo. A párválasztásnál a két fő szempont, amire figyelnie kellett, hogy a felek életkora és szociális helyzete nagyjából egyezzen.

Szóval láthatjátok, hogy ekkor nem a szerelem volt előtérben, hanem a családok közötti szövetség. Ez a rendszer a feudális Japánban élte aranykorát, ekkor is leginkább az előkelőségek alkalmazták a házasodás eme módozatát.

Furcsaság volt még az is, hogy eleinte a vőlegény lépett be a lány családjába (muko-iri) majd később ez változott és a feleség költözött a vőlegényhez (yome-iri). A változás a 13-14 század tájékán következhetett be. Ekkor a menyasszonyt érte az a megtiszteltetés, hogy új nevet és családot kapott. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy az akkori házasság nem feltétlen jelentette azt, hogy a pár össze is bútorozik.  A régi Japánban ez sok esetben csak akkor következett be, miután a feleség gyermeket szült a férjének.

A 19. század előtt többnyire buddhista szertartások keretében eskettek, majd divatba jött a sintó esküvő. Itt a lényeg nem sokat változott; a pár a sinto szentély kamijának jelentette be a szándékát…tudjátok; „míg a halál el nem választ”.

Ahol még nem késő nemet mondani: eljegyzés

Miután nagypapit kellően kifárasztottam kíváncsiskodásommal átmentem a konyhába, ahol a mamám éppen arról tartott beszámolót, hogy hogyan ment az udvarlás Susumu és választottja között.

Náluk már nem volt családi közbenjárás, igazi szerelemházasság az övéké. Susumu barátja nagyon sokat járt hozzájuk és elhalmozta ajándékokkal. Az udvarlás szakasza után megérett a kapcsolat az eljegyzésre (yui-no), ami egy családi vacsora keretein belül történt meg. Nem volt meglepetés a dolog, mind a két család készült rá. Susumu egy gyönyörű legyezőt kapott, ami a gazdagság szimbóluma és egy obit. Jövendőbelije pedig egy hakamát, amit az esküvőn viselhet.

Egy közös út kezdete…

A tavasz és az ősz az esküvői szezon nem csak itt Japánban, hanem szerte a világon.

A japán nők és férfiak egyre később kötnek házasságot. Míg a hatvanas években már 23-26 évesen megállapodtak a fiatalok, mára ez az életkor 27-30 évre tolódott.

Mielőtt elmesélném nektek milyen is volt az esküvő hányaveti módon egy kevésbé kellemes témát is érintenék, ez pedig a válás lenne.

Japánban minden 4. házasság végződik válással, melynek 3 válfaja létezik:

Bacu ichi: ezek azok az emberek, akik már legalább egyszer elváltak

Narita rikon: elég gyakori, hogy az ifjúpár a nászúton rádöbben, hogy nem is illenek össze és a reptérre (Narita repülőtér) visszatérve elválnak.

Dzsukunen rikon: a hosszú házasság után a nő megelégeli a rabszolgasorsot, és úgy dönt a saját lábára áll és karriert épít magának.

Visszatérve a fő témához, az esküvő majdnem tökéletesre sikeredett. Erről a majdnemről később szót ejtek. A férfi vendégek szmokingot és öltönyt viseltek, a hölgyek pedig homongi vagy cukesage-t. Fehér színű kimonót senki sem vett fel, ugyanis ezen a napon csak a menyasszony hordhatott ilyet.

A japán esküvő lehet buddhista, shinto, nyugati stílusú, vagy ezek keveréke. Régen shinto szentélyekben esküdtek a párok és csak a közeli hozzátartozók vettek rajta részt. Manapság ezek a ceremóniák hotelekben zajlanak le és a lagzit is itt tartják. Egyébként, mint oly sok másra, erre is kezdi rányomni a nyugati kultúra a jegyeit (az esküvők 60-70%-a nyugati stílusú, gyakran még a pap is gaijin). Egyre több „keresztény” esküvőt tartanak, de mivel az ifjú pár általában nem keresztény (a japánok kevesebb, mint 3% keresztény), így fogadalmukat nem Isten, hanem a jelenlévők előtt teszik.

Susumuék esküvője nagyvonalakban követte a japán szokásokat. A ceremónia egy szentélyben zajlott le. Susumu shiromukut viselt (fehér kimono). Ez a kimono fajta az Edo-korszakban vált népszerűvé. A fehér máig valaminek végét és valami kezdetét szimbolizálja. Jelen esetben értelmezhetjük úgy, hogy a család leánya „meghal” és újjászületik a férj családjában, feleségként. A ruhát kölcsönözték, mert az esküvő így is nagyon sok pénzt emésztett fel. Körülbelül 20 millió forintnak megfelelő összegbe kerülhetett. Ez kicsit meghaladja az átlagot, ugyanis a japán esküvők átlagosan 18 millióba kerülnek. A kölcsönzőből kihozott kimono durván 700.000 forint volt. Susumu haja fel volt tűzve és arca fehér festékkel ki lett festve. Anya és a nővérem nem bírt betelni a látvánnyal és ennek hangot is adtak. Mi apuval csendben, lesütött szemekkel jeleztük, hogy „igen, ezek a mi családtagjaink, de viselkedésüket mi sem tartjuk illendőnek”.

A vőlegény fekete kimonót viselt. Ezt fehér családi címerek díszítették öt helyen. Kezében fehér mintás legyezőt tartott és fehér szandál volt a lábán. Annyira ideges volt, hogy alig bírt egyhelyben maradni.

A menyasszonyt (shippu) és a vőlegényt (shinro) egy pap adta össze és hívta az isteneket, hogy áldják meg a párt. Sor került egy san-san-kudo (háromszor három változás) elnevezésű ceremóniára is. Itt a pár 3 korty szakét hörpintett egy csészéből, majd odaadták azt a másiknak. Ezután jött a gyűrűk átadása és a csók. Nyoszolyólányról és vőfélyről azért nem is nagyon teszek említést, mert itt nincs ilyen.

A ceremónia után átvonultunk a lagzira (kekkon hiroen), ahol körülbelül 150 ember volt jelen; család, barátok, munkatársak, főnökök.

Az ifjúpár egyenként üdvözölt mindenkit és elkezdődött a nagy ajándékozás. Susumuék márkás édességekkel és borokkal köszönték meg a vendégeknek, hogy megtisztelték őket részvételükkel. Ezt az ajándékozást hideki-mononak nevezzük. Az ajándékok értéke kb. 10.000 forint volt.

A vendégek pénzajándékkal (oshugi) segítették a pár új életének kezdetét. A díszes borítékokban – melyek általában piros-fehér, ezüst-arany, piros-arany színkombinációkban fordultak elő – 100-150000 forintnyi jent nyújtottak át.

A menyasszony a szokások szerint többször is ruhát váltott és minden egyes alkalommal megköszönte az ámuló népsereglet dicséreteit, jókívánságait. Szegény párocskát nagyon megsajnáltam emiatt egy idő után. Én inkább meghúztam magam az asztalunknál, hallgattam a barátok beszédeit, verseit, melyekkel a publikumot és a házaspárt szórakoztatták.

Végére hagytam a menüt. Hosszú asztalokon sorakoztak a fogások. A vacsora japán, kínai és nyugati konyha fogásait ötvözte és igazi különlegességeket is lehetett kóstolni. Igazán jól érezte magát mindenki.

…és vége.

A vőlegény külön kérésére gömbhalból (fugu) készült levest is felszolgáltak. Ezt az ételt csak az erre specializálódott szakácsok tudták úgy elkészíteni, hogy ne maradjon a hal húsában a tetrodotoxin nevű idegméreg. Szerencsétlenségünkre ez a szakács valamit elhibázott, ugyanis akik ettek ebből a levesből, egymást után lettek rosszul. Mire kiderült, hogy mi okozza a rosszullétet addigra már én is éreztem, hogy rosszul vagyok és közel a halál. Mint utólag kiderült a rosszullétem egy kezdetleges hipochondria eredménye, ugyanakkor a vőlegény és a közel 30 sorstársa nem volt ilyen szerencsés. Azonnal mentőt hívtak és bevitték őket a kórházba. Susumu férje és 2 barátja még aznap megahalt, a többiek a gyors közbelépésnek köszönhetően megúszták egy gyomormosással a tragédiába torkollott lagzit.

Az eset óta mindenki gyászol, a rendőrség pedig őrizetbe vette a szakácsot. Jövő héten lesz az idejekorán megözvegyült Susumu, Shasaki Shou és három barátjának a temetése.

(Folytatása következik...)