Hogyan alakult ki egy fejlődő és egy fejlett ország között ekkora barátság? Hogyan lett egy teljes mértékben elszigetelt kis szigetből mára gazdasági nagyhatalom, mely hatással van a világra? Mit adott Nyugat a Keletnek, és Kelet a Nyugatnak? Ha a most következőkben velem tartotok, többek között ezekre a kérdésekre találhatjuk meg a válaszokat.
A japán-magyar kapcsolat megteremtése
Bizonyára hallottátok már, hogy a tavalyi év igen különleges a japán-magyar kapcsolatok szempontjából. A 2009-es év a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok kezdetének 140. jubileuma, illetve a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételének 50 évfordulója volt. Még az Osztrák-Magyar Monarchia volt, aki felvette a szigetországgal a kapcsolatot 1869-ben, amikor már japán barátaink kimerészkedtek szigetükről és küldötteket indítottak a világba. 1960-ban alapították meg mindkét országban a követséget, majd 1964-ben ezeket nagykövetségi rangra emelték.
A rendszerváltás után a Japán és Magyarország közötti kommunikáció megélénkülésével a két ország közötti kapcsolat egyre inkább kibontakozott. Egymást látogatták az országok miniszterei, ezzel is mélyítve a barátságukat. Többek között Japán segítsége is nagyban hozzájárult, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lehessen, hiszen egy fejlett országgal komolyabb együttműködés is létrejöhet, mint egy gazdaságilag instabillal.
Azt nyilván mindenki észrevette, hogy itthon tele vannak az elektronikai cikkeket árusító boltok polcai japán termékekkel, japán gépkocsikat és gépkocsi alkatrészeket is sokat látni, anime és manga is egyre több jön be az országba. Japán itt van közöttünk. Egyre több japán cég telepedik meg nálunk, manapság több mint száz körül mozog ezek száma. Ha Japánban jársz, igaz nem olyan mennyiségben, mint az ő termékeik nálunk, de találkozhatsz magyar gyártású árucikkekkel is. Habár kicsi országunk manapság nincs a toppon (na, majd 4 év múlva :) ), de mi is szállítunk nekik egy s mást. Ilyenek az élelmiszer és a húsipari termékek, finom magyar borok, vegyipari termékek, stb. A magyar export körülbelül 290 millió euro, az import pedig 1,9 milliárd euro évente. Ez is bizonyítja, hogy ha részünkről nem is olyan nagy a kivitel, de van.
A gazdasági együttműködés mellett nagy hangsúlyt fektet a két fél az országok kölcsönönös kulturális bemutatására, imidzsének építésére. A Japán Nagykövetség és a Japán Alapítvány kiállításokat, előadásokat, bemutatókat szervez, hogy ezzel is közelebb hozza a távoli ország kultúráját. Idén is sok japán tematikájú program volt már (Japán nap a Thália színházban, komolyzenei koncertek, Hanami a Füvészkertben, és országszerte sok más program), és lesz is. Egyik közös tervként még az Erzsébet híd is díszkivilágítást kap az augusztus 20-i ünnepünk alkalmával. Amire büszkék lehetünk, hogy kapcsolatunk Japánnal igen jónak mondható, és ezt bizonyítandó évente 96 000 turista látogat meg minket, és majd’ 1200 japán él itt.
Ha a hegy nem megy Mohamedhez…
Japán esete azokhoz a mai esőerdőkben és kisebb szigeteken élő bennszülött törzsekhez hasonlítható, akik még nem találkoztak más embercsoporttal, és a villanó gépekkel, guruló masinákkal érkező idegenekre mint ismeretlen és fura szerzetekre, ellenségként tekintenek. Nekik jó volt addig is, amíg nem tudták, hogy a világ más részein már csak viccből költöznek emberek dzsungelekbe, hogy aztán kiszavazhassák egymást és egyébként szintetikus anyagok között élnek. Egyébként máig hallani ilyen, eddig ismeretlen törzsek felfedezéseiről. Szerencsétlenek, ha tudnák, hogy körülöttük a világ mekkora iramban halad… Japán mellett is így húzott el a világ, amíg ők elzárkózva éltek, és nem érdekelte őket, hogy mi van a nagy óceán másik végén.
Japán első találkozása a Nyugattal a XVI. századra tehető. Feltehetőleg egy portugál hajó volt az első, ami kikötött Japán partjainál. Ezután egyre több portugál, angol, spanyol és holland kereskedő és hittérítő kötött ki a japán partoknál. Ezeket a látogatókat Japán nem fogadta felhőtlen örömmel. Voltak olyanok, akik nem nézték jó szemmel a barbárok megjelenését. Aki erről az időszakról bővebben szeretne olvasni, azoknak ajánlanám James Clavell: A sógun című regényét. A könyv története a XVII. században játszódik, főhőse John Blackthorne, egy holland kereskedelmi hajó angol kormányosa, aki egy véletlen folytán japán partra vetődik. Története zseniálisan meséli el az ekkor még erősen élő japán ellenségességet az ismeretlen Nyugattal szemben.
Az igazán nagy fordulópont, és Japánt végérvényesen a Nyugathoz kötő események, azonban várattak magukra az 1860-as évekig, amikor újra megjelentek a formálódó új, imperialista világrend képviselői a brit, francia, orosz és amerikai gyarmatbirodalmakból érkező felfedezők, kalandorok, bálnavadászok, kereskedők, hittérítők és politikusok személyében. Miután a britek és a franciák Kínát (aki eddig Japánt is rettegésben tartotta) is térdre kényszerítették az első ópiumháborúban (1842), Japán belátta, hogy gazdasági elmaradásuk hatalmas, és esélyük sem lenne egy esetleges invázió esetén. Az ország kettészakadt. Ott voltak azok, akik üdvözölték a változást és örültek az idegeneknek, a másik oldalon pedig ott voltak azok, akik az újdonságtól megrettenve nem tűrték a koszos gaijinok földjükre lépést. Ekkor nem tehettek mást, sodródtak az árral.
Az első ópiumháború után a hírszerzés megneszelte, hogy lehetséges egy jövőbeli brit támadás Japán ellen is. Japán ekkor kezdett (kényszerből) barátságosabb viszonyt kialakítani a Nyugattal. A brit támadás a híresztelésekkel szemben elmaradt. Az idegenek ekkor persze látták, hogy Japán a kezükben van, és előnytelen gazdasági, kereskedelmi szerződéseket kényszerítettek rájuk.
Ez nem a ti szigetetek, ez a mi szigetünk!
A gyakori látogatások sokszor végződtek fegyveres harcokkal, nem ritkán a nyelvi nehézségek miatt. Voltak olyan klánok és vezetők, akik egy az egyben megtiltották a kereszténységet és elfogták a térítőket, visszafordították a kikötni kívánó – olykor bajban lévő – hajókat. Az ellenségeskedés annyira elfajult, hogy egy ilyen rendeletet is kiadtak japán oldalról: „Mostantól, ha egy idegen hajó közelít a birodalom partvidékének bármely pontjához, minden közelben lévő személynek kötelessége tüzet nyitni rá, s elűzni onnan.” Ez a rendelet azonban betarthatatlan volt, többek között azért is, mert ekkoriban az ország politikailag mélyponton volt, és nagy volt az egyet nem értés.
Japán tisztában volt vele, hogy gyenge, és a nyersanyagot az ipar fejlesztéséhez sokkal lassabban tudja előállítani, mint a nyugati idegenek. Ekkor az európaiak már a gőzt is használták a bányászathoz, hajózáshoz, és az élet nagyon sok momentumához. A japánok tudták, hogy változtatniuk kell a stratégiájukon, mert bekebelezi őket a Nyugat. 1854-ben rákényszerültek egy „japán-amerikai béke- és barátsági szerződés” megkötésére, melynek értelmében Japán megnyitotta pár kikötőjét a külföldi hajók előtt. Innentől kezdve egy sokkal intenzívebb kereskedelmi együttműködés alakult ki az országok között. Később még több kedvezményt követeltek az amerikaiak: szabad vallásgyakorlatot a szigeten, és elérték azt is, hogy rájuk ne vonatkozzanak a japán törvények. Az USA ezen lépéseit követően az európai hatalmak is kiharcolták ezeket az engedményeket.
A bezárkózási politika, amit Japán eddig folytatott, teljes kudarcba fulladt, és bár ekkor még nem sejtették, ez az út vezetett a japán ipari forradalomhoz, amely az 1890-es években kezdődött.
A változás útján
A belpolitikai és gazdasági válság, amit a Nyugat kotnyeleskedése okozott, lassan csillapodott. Japán elkezdte a hadserege felfegyverkezését. Rájöttek, hogy a külföldiek által használt eszközök (hátultöltő puska, ismétlő fegyverek, gőzhajók, páncélozott vízi járművek) mennyivel hatékonyabbak az általuk használt eszközöknél, és arra kényszerítették többek között a szamurájokat is, hogy hagyjanak fel a harcművészetek, kardforgatás gyakorlásával, és kezdjék meg ezeknek az új fegyvereknek a tanulmányozását. Képzelhetitek, hogy mekkora volt a felháborodás, főleg azok között, akik nem voltak képesek belátni, hogy muszáj a régi hagyományoktól megválni az ország túlélésének érdekében.
1860-tól már rendszeresen indultak külföldre japán küldöttségek. Sokat tanultak egymás politikájáról, életéről. A Japánban élő külföldiektől is sok tudást sajátítottak el, így az ipar és a hadászat fejlődése egyre nagyobb léptekben kezdett fejlődni. Mint már tudjuk, Japán profi abban, hogy miután megismeri egy másik kultúra részét, finomítja (japánosítja azt), és átülteti a saját rendszerébe. Szóval Japán mozgósította a népességet és elkezdett felzárkózni a Nyugathoz. Tovább megyek: Japán népességét olyan ipari társadalommá formálták az új törvények és rendeletek, amilyenné az akkori Európa és Amerika népessége csak akkor kezdett válni.
Politikai téren is hatalmas változások következtek be. Sokkal nagyobbak, mint a mi rendszerváltásunk, és sokkal eredményesebbek is. Erről most nem szeretnék írni, mert igen hosszú és unalmas lenne. Azt viszont érdemes tudnotok, hogy a hierarchikus változások is sokban segítették Japán gazdasági nagyhatalommá válását.
A helyes úton haladunk?
Visszagondolva, hogy mennyi mindent adott nekünk Japán (kultúra, ipar, tudomány stb.), hálát adhatunk azoknak a nagyhatalmaknak, akik felvették velük a kapcsolatot, és akkor még bizonyára a hatalmas (remélt) aranyhegyekért cserébe megosztották velük a fejlettségük kulcsát. Esélyt adtak nekik a fejlődésre, segítették őket, mert láthatták, hogy ezek a szorgos, bár fura szerzetek még nagy dolgokat vihetnek véghez. Japán mára túlnőtte magát az európai hatalmakon, és ezért tarthatunk ott (amint ezt a cikk elején is taglaltam), hogy most ő segít minket a fejlődésben. Persze béke van, és ezt a segítséget is bizonyára elsősorban a saját érdekükben nyújtják, de ezért is hálásak lehetünk. Ez a kölcsönös segítségnyújtás (a mi tudósaink, orvosaink és más szakembereink is mennek Japánba tanítani az ottaniakat) pedig igazán örömteli, mert mindenki azért dolgozik, hogy az elkövetkezendő nemzedékeknek még békésebb és jobb életük legyen. Ehhez pedig szükséges az összefogás, és az, hogy ismerjük egymást és egyesítsük tudásunkat.
