Pár héttel (hónappal? :D) ezelőtt ígértem egy könyvajánlót. Hát itt van ni:
Murakami Haruki újabb világot teremt a lelkes olvasóinak, jelen esetben egyből kettőt is. Ez a Világvége és a keményre főtt csodaország (世界の終りとハードボイルド・ワンダーランド, Sekai no owari to Hādoboirudo Wandārando).
Mielőtt rábeszélnélek titeket, hogy olvassátok el, írnék pár szót a regény keletkezéséről. A japán változat 1985-ben íródott, és mint Murakami eddig itthon is megjelent regényére erre is a mágikus realizmus műfaj-címkéjét aggathatjuk. Mágikus realisztikus, mert fantasy és más irreális elemek vegyülnek a látszólag Tokióban játszódó egyik fő szállal.
Itthon első ízben 1998-ban az Európa Könyvkiadó jelentette meg, majd 2008-ban a Geopen gondozásában jelent meg újra, Erdős György fordításában.
A regény felépítése - Amikor nem tudja a bal, hogy mit akar a jobb
A történet két szálon fut. A páratlan számozású fejezetek a „Keményre főtt csodaország” világában játszódnak, a párosak pedig egy félelmetes világban, melyet csak „Világvégének” hívunk. A két történet látszólag különálló, majd (mint a Kafka ül a tengerparton c. regényében) egyre inkább az a gyanúnk ébred, hogy több közük van egymáshoz, mint gondolnánk. Lassan elkezdenek a virtuális kis kapcsok egymásba kapaszkodni és a két történet teljesen összeáll egy egésszé.
Amikor az agyunk fő keményre
Ezzel a nem túl szerencsés alcímmel csak annyit próbálok érzékeltetni, hogy nem egyszerű történettel van dolgunk és bizony időre van szüksége az olvasónak, hogy felvegye a történések ritmusát.
A Keményre főtt csodaországot egy névtelen numerátor narrálja, kinek se családja, se barátai (az író ezzel jelzi, hogy nincs sallang, amit leír, annak fontos szerepe lesz a megoldásnál). Egy liftben nyit a cselekmény és oldalakon keresztül olvashatjuk a főszereplőnk mélázását, miközben az az érzésünk támad, hogy a lift soha nem éri el a célját. Numerátorunk is ettől tart és már én is kényelmetlenül érzem magam a bezártsága miatt. Amíg liftezünk, pár szó arról, hogy mi is ez a numerátor szakma. Arra bárki rájöhet, hogy ez valami számolós, nem éppen halandóknak kitalált meló. Ebben a világban a numerátorok egy „Rendszernek” nevezett szervezet közvetítésével teljesítenek megbízásokat. Furcsa műveletek elvégzésével titkosítanak adatokat (nem megyek bele, hogy hogyan, mert már itt sejteni fogja az olvasó a történetünk végkimenetelét). Természetesen ott a másik oldal, akik ezeket a szupertitkos adatokat meg akarják kaparintani és ezek visszafejtésével foglalkoznak. Ők aszemiotikusok és a "Gyárnak" dolgoznak. A narrátor egy tudóstól kap megbízást és hozzá igyekszik a könyv elején a lifttel. A tudós az akusztika és a hangelvonás területén végez kutatásokat. Persze ez sem derül ki azonnal, így főhősünk igencsak pillázik, amikor a liftnél várakozó egyszemélyes fogadóbizottság (a prof lánya) beszél, de nem jön ki hang a száján, a föld alatti erődítményben lévő vízesés pedig hangtalanul zúdítja a mélybe a hatalmas mennyiségű folyóvizet. A professzor igen bolondos ember (az a filmbéli bolond tudós) és furcsaságából adódóan félelmet is ébreszt. Narrátorunkkal ellentétben én nem bíztam volna benne. Az egész helyzet melybe ennek a munkának az elfogadásával keveredett merőben abszurd. Erre persze később ő is rájön, amikor ismeretlenek feldúlják a házát, jól megagyalják és a professzor által nekiajándékozott mű egyszarvú koponyát keresik. Amikor a narrátor kérdőre vonja az öreget, hogy mibe keverte, az csak bocsánatot kér, majd közli vele, hogy a világnak hamarosan vége, ne tessék tartós tejet venni.
Eközben már a páros fejezetek által bemutatott Világvége szál is elindul. Itt is egy névtelen narrátor a főhős, aki nemrég érkezett egy furcsa szabályok alapján működő városba. Miután elválasztották tőle az árnyékát, munkát is kap. Az ő feladata lesz a város körül legelésző, majd télen elhulló egyszarvúak koponyájából való régi álmok kifejtése. Tudom, ez most baromi furán hangzik, de ha nekikezdtek a könyvnek majd minden tisztább lesz. A város félelmetes légkörrel rendelkezik és ezt az író olyan szépen bemutatja nekünk, hogy beleborzongunk. Gondolhatnánk azt is, hogy a várost körülvevő fal az elménk fala és a városban tevékenykedő narrátor pedig az az énünk, akivel nehéz szembekerülni (persze gyakorlással nem lehetetlen). Nem merek több mindent leírni a könyvről, mert tényleg hatalmas élmény és iszonyatosan jó elindítani a nyomozást, és azelőtt megfejteni a rejtélyt, mielőtt Murakami elárulná a megoldást.
Haruki legjobb regénynek ítélt Tanizaki-díjas műve könnyed, de mély történet az egyszarvúak titkáról, az életről és a másik életről. Lehet, hogy Alice csodaországi kalandjaira utal a cím, de a groteszk elemeken kívül ne várjatok semmilyen más gyermeteg mozzanatot.
