Japán egy sunyi ország. Legalábbis nem az, aminek mutatja magát, a gyanútlan turisták előtt. Ezt gondolom már sokan sejtették, ne adjisten egy Japán útról hazatérve hiteles bizonyítékokkal alátámasztva konstatálták a hitetlenkedő famíliának. Ezt a tényt előbb utóbb nekem is be kellett látnom, de Kozák Gyula szociológus interjújával véglegesen megerősített sejtelmemben. Az interjúalany szerepét Ferber Katalin gazdaságtörténész töltötte be, aki a több mint 200 oldalas interjúfolyamban az életét, helykeresését mutatta be a Japán felé kacsintgatóknak.
A dolgokat nagymértékben nehezítette, hogy Ferber egy szót sem tudott japánul és a „kedves” őslakosok minimális jelét sem mutatták segítőkészségüknek. Kollégák hozzá sem szóltak, a közemberek megjegyzéseket tettek rá és szabályosan kirekesztették a szférájukból. Azt tudni kell, hogy a japánok még egymással is nagyon távolságtartóak és van rajtuk egyfajta maszk, amit le nem vetnek csak pár közeli hozzátartozónak. Ez a maszk arra hivatott, hogy még csak véletlen se ismerje meg a másik fél a delikvensünk VALÓDI gondolatait, szándékait. Nyugati ember erről kétségívül azt mondaná, hogy mennyire kétszínűek. Ez igaz is, de az egész kollektíva a maga 127 milliós népességével ilyen. Akinek nem tetszik, az menjen haza. Ferbernek is ezt tanácsolták a sok kudarc után, de mint hogy Katalinnak a haza a lassú és szenvedéssel teli halált jelentette, minden erejét összeszedve elkezdte magát átformálni, hogy azokon a bizonyos lépcsőfokokon egyre feljebb és feljebb tornázhassa magát.
Rövid időn belül megismerkedett későbbi férjével Hirosival, aki –bár szerette- sokszor cseppet sem volt segítségére. Benne is működött az a japán felfogás, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni és egyébként is, kutyából nem lesz szalonna (persze Dél-Koreában ez a mondás hitelét veszti). Több japán egyetemen megfordult, amíg 2003-ban a Waseda egyetem japánok által egyenrangúnak elfogadott docensévé vált. Ha elvégzünk egy egyszerű kivonást, láthatjuk, hogy 51 éves korára érte el élete célját: végre megbecsülik és nemzetközileg elismerik munkáját.
A könyv részletesen kitér a „japán csodára”, nagyon sok általunk ismert kulturális tévhitet eloszlat és megkísérli bemutatni a japán ember fejét „belülről”. Szó van sok általunk már boncolgatott témáról, (tessék leellenőrizni, hogy mennyire vagyunk hitelesek ;) )japán esküvőről, temetésről, oktatásról, a japán családi életről, a maffiáról és a hatalmas vállalatokról, melyek éltetik az egész japán gazdaságot.
Az egész könyvön keresztül zseniálisan működik a kérdezz-felelek játék és egyáltalán nem kell félni, hogy egy száraz gazdaságpolitikai elemzést kapunk a képünkbe, mert Ferber Katalin minden témánál egy-egy bizarr személyes történetet, anekdotát is bevet, hogy az esetlegesen fáradó olvasót felrázza és a története további olvasására sarkallja. Úgy gondolom, hogy ennél nincs jobb példa arra, hogy a kemény munka végül meghozza a gyümölcsét, még ha a fél életedet is rá kell áldoznod. Ha 40 évesen egy koszos, szűk kollégiumba kell párnára hajtanod a fejed, gondolj arra, hogy egy évtized múlva akár a Waseda egyik tanára is lehetsz (természetesen kemény munkával). Egy embernek már sikerült.