Egyik színt sem szabad megvetnünk, hisz a Nagy Festő úgy festette e világra őket, hogy értékükből fakadóan megtaláljuk azok gyönyörűségét.
Vaknak születtünk. Sötét volt minden, majd egyszerre derengeni kezdett e fura világ szemeink előtt.
Akkor ezt csodának véltük, hisz két szemgolyónk eddig soha nem látott képeket küldött agyunknak. Vörös, Kék, Zöld. Mily csodás színek. Ekkor még legmerészebb álmainkban sem tudtuk elképzelni, hogy mennyire színes a kinti világ. Éltünk egy gyermekágyban gondtalanul, szemlélve és tanulva a körülöttünk sürgölődő színeket.
Cseperedve felfedeztük a kinti világ pompáit is. Tudatosítottuk magunkban, hogy nincs egy ugyan olyan szín sem. Mindegyik más és más, eltérő tulajdonságokkal. Megnyílt előttünk az igazi világ. Ezek után a gyermekágynál először látott pár színfolt kezdett elértéktelenedni a szemünkben. Az egyetlennek, utánozhatatlannak, legyőzhetetlennek hitt színekben csalódnunk kellett. Bár egész gyermekkorunkban fontos szerepet játszottak, de megérvén tudomásul kellett vennünk, hogy azok a színek nem mindenhatóak, csak egyek a sok árnyalatból. Hozzájuk mégis jobban kötődünk, mint a többihez.
Minden színfolt azon igyekszik élete során, hogy a kapott árnyalatát erőssé, megingathatatlanná tegye. Szeretnének egy pacákat hagyni maguk után a világban. Majd mikor életükben a legrikítóbbak, a legmegingathatatlanabbak, rászánják magukat, hogy frigyre lépve egy, a számukra kedves árnyalattal, egy új színt kutyuljanak ki kettőjükből.
Ekkor majd az ő feladatuk lesz, hogy ebből az új, gyönyörűséges, mégis még halovány maszatból, rikító, szemet gyönyörködtető színt neveljenek, aki majd élete fiatal szakszán alapszínként kezeli őket, és büszkén tekint majd rájuk. Később, pedig gazdagítani fogja, eme sokszínű világunkat.
