Ennyi volt a bevezetés, Dr Iszákos bedurvul és kegyetlenül leírja: sírás, pisi, fanszőrzet borotválás, fejlövés, megerőszakolás, kiscica élve felfalása, rozsomáktámadás...meg ilyenek. Na jó, nem mindről fog írni, de egy részéről biztosan! Jó szórakozást hozzá!

.

2007.05.05.

A műtét napja

Hajnalba ébredtem ismét, fél 6 volt. Fájt. Ez nem is kifejezés...ekkor fájt leginkább. Volt egy állandó alapfájdalom (10-es skálán 10-es erősségű!!!!!) és ehhez társultak hozzá azok a hihetetlenül kimerítő és rémisztő görcsrohamok, amelyek halálfélelemmel töltöttek el. Szégyen, nem szégyen, de miközben vergődtem a földön hol a nappaliban, hol a folyosón, hol a konyhában, hol a teraszon , sírtam! Mint egy 10 éves kisgyerek. Nem is sírtam, inkább kétségbeesetten zokogtam. Addig nem tapasztalt félelemmel töltött el ez az érzés. (Szegény anyut is „kissé” kiborítottam...láttam rajta, hogy nem sok kell neki és Ő is kiborul...így is lett, a kórházban ki is borult, de erről majd később! ) Időközben megérkezett az orvosom (Ő az az egyetlen orvos, akiben 100%-ig megbízom, hihetetlen tudással rendelkezik). 2 perc alatt megállapította, hogy mi is a probléma, majd mondta, hogy hív egy mentőt ha gondoljuk, de amíg Ők kiérnek, addig mi legalább háromszor megtesszük az utat a kórházig oda-vissza. Így is lett. Be a kocsiba és indulás. Beértünk (a helyről majd később), rögtön a sürgősségire rohantunk. Egy „kis” várakozás után (kb másfél óra, ami nekem a fájdalmaim közepette 5-nek tűnt – ja és közben a kórházban folytattam a vergődést, némi idegösszeomlással fűszerezve - ), végre előmászott valaki, a hónom alá dugott egy lázmérőt és mondta, hogy most várunk...! Hát vártam tovább...! Szerencsére már csak 10 percet, majd jött a hölgy, elvette a lázmérőt és megállapította - amit addig is tudtam - , nincs lázam. Ez után végre bekerültem egy vizsgálóba. 30-35 év körüli orvos volt az első azok közül, aki megvizsgált. Kikérdezett, megnyomkodott, majd csinált egy EKG-t és felküldtek ultrahangra és vérvételre. Az ultrahangos orvos nagyon jófej volt :) Törte a magyart és végig poénkodott (nem akartam szegénynek mondani, hogy a beszéde már alapból vicces :) )! Ez kicsit oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget. Érdekelt az kép, amit elemzett (az ultrahangos monitorról) és próbáltam én is nézni, ám mivel a monitor a fejem felett volt jobbra, így kissé ugye meg kellett változtatnom a testhelyzetemet. Az orvos diktálja a nővérnek, hogy mit írjon a papírra amit leküldenek elemzésre, eközben én elkezdtem forgolódni, hogy ugye lássam a monitort...! Az orvos először csak megkért, hogy ugyan ne forgolódjak már, mert így nem lát szart sem! :) Mondtam ok...! Aztán megint odafordultam, ismét  kedvesen megjegyezte, hogy ez így nem lesz jó! De valamiért nem bírtam magammal és harmadszorra is odafordultam, mire az orvos a kezembe adta az ultrahangos készüléket és azt mondta csináljam meg magamnak :)))) /Nem volt mérges, csak röhögött/! Aztán gondoltam hagyom hagy dolgozzon, mégiscsak azon van a szerencsétlen, hogy megmentse a szaros kis életem! Az általa felállított diagnózis alapján tudtam, ma maradok (idézet a zárójelentésből, amiben az ultrahangos orvos leírása is szerepel: „...a jobb vese kehelyvégződésében diónyi gyulladás figyelhető meg...” - na ez után a mondat után tudtam, hogy maradok! :) ) - mellesleg nemrég voltam ismét ultrahangon (2007.09.18.án) és ismét előtérbe került ez a diónyi gyulladás, amiről kiderült, hogy egy ciszta, de azt mondják nem kell vele foglalkozni, szokott ilyen lenni...!. A műtétről nem voltam meggyőződve, mert ugye van akit „lejegelnek” és nem műtenek, de abban, hogy ma maradok, abban biztos voltam. Így is lett. Vissza az előző dokihoz, megnézte az eredményeket és mondta, hogy akkor fáradjunk fel a 3. emeletre és vegyem birtokba a sebészet egyik ágyát, hamarosan jön a főorvos úrral és konzultálnak. Felmentünk anyuékkal, kaptam egy ágyat (nem egy Hilton, de sokkal rosszabbra számítottam), és vártam. A szobát ötöd magammal birtokoltam, nem volt túl nagy helyiség, de a célra és a betegek számára való tekintettel egész jó és „nagy” volt. Külön fürdőszoba és wc volt a kórtermünkhöz, amit így csak a másik 4 beteggel kellett megosztanom és nem egy emeletnyi emberrel. Látszott, hogy a fürdő 2-3 éve lehet csak hozzáépítve a szobához, ugyanis szép volt! Kifejezetten szép! Amíg felmértem a terepet, átöltöztem, megérkezett a kedvenc nővérkém, Saci!  Kb 40 év körül lehetett, rögtön letegeződtünk és mondta, hogy szóljak ha bármi kell. Innentől kezdve gyanúsan nyugodt voltam. Úgy éreztem magam, mintha táborban lennék nem is kórházban. Saci behelyezett egy branült a bal karomba (ezzel is megkímélve a folytonos szúrásoktól, ugyanis itt bármit be lehetett adni, illetve bármikor lehetett vért venni szúrkálás nélkül) és elindult az első liter infúzió! Száraz volt a szám, szomjas voltam nagyon, de az infúzió bekötése után 5 perccel már úgy éreztem, hogy elmúlt a szomjúság és a szájszárazság is! Érdekes volt! 2 óra magasságában egy feltűnően fiatal, fehér köpenyes „srác” jött be és odalépett hozzám. Felültem az ágyon, majd egy „szia”-val köszöntem. Erre Ő odanyújtotta a kezét és a következőket mondta: Jó napot! Dr XY vagyok, én fogom operálni!  Hát azt hittem elsüllyedek szégyenemben....és ez még semmit! Tudtam fokozni a saját beégésemet! Erre én : Jaa! Azt hittem, hogy egy ápoló vagy! (nem elég , hogy belöktem ezt a második baromságot is...neeem....még ismét le is tegeztem)! Mindegy! Gyorsan kapcsoltam utána , elnézést kértem, aztán túltettük magunkat rajta! Megnyomkodta a hasamat Ő is, majd közölte : Rendben! 1 órán belül műtünk! - és ezzel kiment. Hát itt kezdődött a lelki amortizációm...ez alatt az 1 óra alatt öregedtem vagy 10 évet, közben végiggondoltam nyomorúságos kis életemet, hogy mi mindent kellett volna máshogy csinálnom, stb., stb...! Féltem! Kurvára! Erre még rátett az is, hogy láttam anyut, ahogy sírva fakadt és kiszaladt a kórteremből! Tényleg féltem én is, de Ő sokkal jobban meg volt ijedve! Én nyugtatgattam, hogy amíg én nem hagyom el magam teljesen, addig Ő se tegye!

Nem volt még 3 óra, jött a beteghordó és mondta (MOSOLYOGVA), hogy indulunk...! De jóóóóó mondom....! Egyébként Ő is nagyon rendes volt! Sőt! Összegezve elmondhatom, hogy a kórház ÖSSZES  dolgozója kiemelkedően empatikus és segítőkész volt (legalábbis azok, akikkel én érintkezésbe kerültem, kb. 20 ember). Kikapcsolta a féket az ágyamon, „elbúcsúztam” a szüleimtől , majd megindultunk a műtő felé. Szeretem a Vészhelyzet című kórházsorozatot és ez a jelenet kísértetiesen hasonlított egyes filmbeli momentumokra. Feküdtem az ágyon és ahogy tolt a beteghordó srác én csak néztem a neonokat a fejem felett elsuhanni...hát kiborító volt ennyit mondhatok. Odaértünk a műtő-előkészítőbe, ahol közölte : és most megigazítom a fazonodat! Én meg gondoltam magamban: Csodás! Itt fekszem egy szál faszban és egy 30 éves idegen férfi borotvál éppen....remek....(ismét megjegyzés: hiába borotválja valaki a fanszőrzetét, műtét előtt közvetlenül kb. 10-15 centiméter sugarú körben TELJESEN szőrtelenítik a területet)! Ez után átrakott a műtőágyra és betolt a műtőbe, ahol egy olyan team várt rám, hogy amikor megláttam azt az ember-halmazt én azt hittem lehidalok. 10 ember  volt bent legalább. Levert a víz, gondoltam most tuti meghalok, ha egy ilyen csapatot kellett összehozni a szaros kis vakbél műtétemhez.. Ám utólagosan kiderült, hogy rezidensek is jelen voltak a beavatkozásnál, mint megfigyelők. Az aneszteziológus hölgy (altatóorvos) odalépett hozzám, kinyitotta a branül kupakját, majd egy határozott mozdulattal belém fecskendezett egy adag löttyöt (az altatót) , ezzel egy roppant rövid beszélgetést indítván el:

–      Ez mi? (kérdeztem én)

–      Ez az „oroszlánosító”! (az altató) – mondta Ő.

–      És mennyi idő alatt hat?

–      Nagyon gyorsan :) - mondta és már aludtam is! Ennyire emlékszem a műtőben történtekről.

Délután 5 óra lehetett amikor magamhoz tértem. Hihetetlenül fáztam. Semmi mást nem éreztem, csak az egész testemet átható hideget és remegést. Láttam még anyu arcát egy pillanatra, ahogy folyt a könnye, de örült, hogy már magamnál vagyok; bal oldalamon Sacit, ahogy a branülön keresztül egy adag fájdalomcsillapítót nyomott belém és elmosolyodott, majd álomba szenderültem (állítólag pisiltem is, de én erre nem emlékszem:)! Ennek a későbbiekben még lesz jelentősége!). Ennyi volt a szombatom, innentől aludtam  (vagy ha fent is voltam nem emlékszem rá)!