Annyi a dolog, hogy a poszt mindig átcsúszik a "majd holnap megírom" kategóriába. De ez így nem mehet tovább, ha így folytatom, a sorozat elsorvad, mint együttérzés a szegény bevándorlókkal az egyszeri magyar politikusban.
 Igyekszem innen, úgy 10 000 km. távolságból is figyelemmel kísérni, hogy mi folyik kis országunkban, és egyre inkább azt érzem, bár ne tenném. Júliusban egy általános iskolában fogok órát tartani. A téma: Magyarország. Szeretném bemutatni a szép kis országunkat, elregélni, hogy mennyire jó is a paprikás csirke (ide nekem egy hatalmas kübli tejfölt, de iziben!), mutogatni népviseletet, ilyesmik. Csak közben ügyelnem kell majd arra, hogy ne jussanak eszembe azok a fránya plakátok, mert akkor undormányos fintorba torzul majd az arcom, és a pöttöm gyerekek nem fogják érteni, miért vágok olyan fejet, mint aki mindjárt kipakolja eléjük a reggelijét, miközben azt ecsetelem, hogy hejj be jó a gulyásleves. 

 Arra is gondolok néha, hogy bár azzal az eltökélt szándékkal érkeztem Japánba, hogy itt szépen megtanulok sok dolgot, amit aztán hazaviszek és közkinccsé teszek, inkább maradnék itt, vagy mennék bármelyik másik európai országba, és venném el ott a helyiektől a munkát. 

 Ellensúlyozván ezt, ha már úgyis Sei Shōnagon Párnakönyvéről (Makura no sōshi, 枕草子) tanultam az iskolában a minap, én is csinálok egy kis gyűjtést, mégpedig a szívet melengető dolgokról. Így talán némileg csitítani tudom azon vágyamat, hogy hazarohanjak, és hisztérikus hahotázás közepette hatalmas vödrökből színes festéket locsoljak ostoba, gyűlöletkeltő plakátokra.

Örömteli dolgok

Eső másnapján az erkélyről körülnézni reggel. A friss levegő átjárja az ember testét, hűvös és finom, nagy kincs ez úgy, hogy tudom, nemsokára visszatér a pokoli párás forróság, és zuhanyzás után két perccel izzadtságban fogok tocsogni.

Fárasztó nap után betérni a kedvenc kis izakayámba, ahol egy kedves bácsi először békának, majd onigirinek öltözik. Sokáig nézegettem a helyet, mert ki volt írva, hogy kapható takoyaki, de nem mertem beülni, mert úgy tűnt, mindenki ismer mindenkit, és egyedül kicsit félelmetesnek éreztem beavászkodni. Aztán egy nap gyűzött a takoyakit akarok enni vágy, azóta pedig több alkalommal is beugrottam útban  hazafelé. Lassan, de biztosan jóban leszek a környék nénijeivel és bácsijaival, fiataljával, kutyájával, macskájával.

Maccha Ujiban. Uji híres a teáról. Amerre néz az ember, teás portékákat kínáló boltok. Vagy talán csak az én szűrőmön keresztül nézve ilyen. 

100 jenért 3 padlizsán.

Kislány a 100 jenes boltban, amint rémülten mered a bevásárlókosaramban lévő késre, majd rám, és ijedten suttogja: kéééés. Anyuka pedig megdorgálja: kislányom, inkább kérdezd meg szépen, hogy honnan tetszett jönni. A kislány pedig illedelmesen így tesz.

Féláras matrica az élelmiszereken.

Magyarországról érkezett könyvhöz mellékelt konfetti sereg.

Lukas óra alatt mangát olvasni egy közeli parkban.

Barack ízű víz egy tikkasztó napon.

Átsétálni este hidakon, miközben Szabó Balázs Bandáját hallgatok.

Hmmm.

Igen.

Határozottan jobban érzem magam. 

Festéket a plakátokra!