Lehet, sokan úgy érzik, hogy ez a téma már lerágott csont, de én úgy gondolom, hogy az emberiség történelmének e borzalmas szégyenfoltjáról, nem lehet eleget beszélni. A napokban láttam egy dokumentumfilmet Japánról, és foglalkoztak benne az atomcsapással is. Konkrétan azzal, hogy a katasztrófa túlélői máig előadásokat tartanak diákoknak, turistáknak a helyszínen. Még magamon is meglepődtem, amikor azt vettem észre, hogy összeszorul a gyomrom azt látva, hogy a diákok az előadás közben sírva fakadtak. Ugyanakkor szomorúan vettem tudomásul, hogy japán barátaim kevesebbet tudnak a témáról, mint én. Próbáljunk ezen változtatni, ne hagyjuk, hogy feledésbe merüljön a múlt!

Teóriák és tények Atombombát máig csak az amerikaiak vetettek be történelmünkben, nyugodtan mondhatom azt, hogy szerencsére, mert ha a hidegháború is rosszul sült volna el, akkor lehet, mára már ember sem lenne ezen a Földön. Vázoljuk fel gyorsan a tényeket, amiket reményeim szerint a többség már nagyon jól ismer. 1945. augusztus 6-án a Little Boy (Kisfiú) elnevezésű atombomba Hirosima központjában óriási pusztítást vitt végbe, majd három nappal később a Nagaszaki felett ledobott Fat Man (Kövérember) oltotta ki emberek tízezreinek életét.
Az amerikaiak a mai napig azzal mentegetőznek, hogy a bombák ledobásával egy hónappal előbb vetettek véget a háborúnak, és ezzel körülbelül egymillió amerikai életét mentették meg. A bomba ledobásának érvei mellé szokták azt is felsorakoztatni, hogy a Pearl Harbornál történtek ébresztették rá arra őket, hogy a japánok bármire képesek, így minél előbb meg kellett őket fékezni. Nem amerikai történészek egyszerűen úgy gondolják, hogy az Egyesült Államok ezzel a tettével megmutatta a világnak, hogy ő a legerősebb, és nem illik vele packázni, mert akár országok kiirtásától sem retten vissza.

Az atombomba ledobásának előzményei 1939-ben kezdődhetett minden, amikor Albert Einstein az atombomba kifejlesztését javasolta F. D. Rooseveltnek, az Amerikai Egyesült Államok akkori elnökének.  Roosevelt belement, majd Nagy-Britannia és Kanada közreműködését kérte e nagyszabású projekthez, aminek a Manhattan fedőnevet adták.
A munkálatok teljes mértékben titokban zajlottak, és mintegy 160.000 ember dolgozott rajtuk. Ez volt minden idők legdrágább beruházása, összességében kétmilliárd dollárt emésztett fel. Úgy gondolom, ezzel már el is döntötték a bomba sorsát, hiszen politikai elégedetlenséget váltott volna ki, ha ilyen összeg befektetése után elrakják a spájzba (ami természetesen az adófizetők pénze volt).
A munkában amerikai, olasz és angol tudósok mellett Teller Ede, Neumann János és az akkoriban Einstein mellett dolgozó Szilárd Leó is részt vett.
Az első atombombát 1945. július 16-án robbantották fel az Új-Mexikói Alamogordo melletti kísérleti telepen. A kísérleti robbantás a potsdami csúcstalálkozó idején történt, ahol Amerikát már Harry S. Truman, az Egyesült Államok 33. elnöke képviselte. Itt értesült az atombomba sikeres kipróbálásáról, és útban hazafelé úgy döntött, az új fegyvert be kell vetnie Japán ellen. A hamar jött sikereken felbuzdulva a Japánnak szánt ultimátumból kiradírozta azokat a sorokat, amelyek a bombával és a szovjetekkel való fenyegetőzést tartalmazzák, és azt is, hogy Japán megtarthatja császárát.

„Kétmilliárd dollárt kockáztattunk a történelem legnagyobb tudományos hazárdjátékán, és nyertünk.” Harry Truman amerikai elnök a hirosimai atombomba ledobása után

Eközben Japán már hosszú ideje bombázás alatt állt. 1945. márciusában gyújtóbombákat szórtak Tokióra, ezzel nyolcvanezer civil halálát okozva.  Augusztusig több mint 60 várost a földig romboltak. (Azért, hogy amerikai oldalról is tudjunk vizsgálódni, „bedobnék” egy számot: 200 ezer. Ennyi amerikai életet követeltek a Japán elleni harcok, és a második világháborúban körülbelül 400 ezer halt meg összesen.)
Május 10-11-én összeült egy bizottság Los Almosban, melynek feladata az volt, hogy kiválasszák az atombombák célvárosait.
Érintetlen városok közepébe akarták ledobni a bombákat, hogy látszódjon a teljes pusztítás. Nehéz volt ilyen várost választani. Akkor Kiotót, Hirosimát, Niigatát és Kokurát jelölték meg lehetséges célpontoknak, de ez kismértékben változott a későbbiek folyamán.
Egy ilyen nem szokványos támadáshoz fel kellett készíteni a katonákat a feladat végrehajtásához. Ők voltak a 20-as légierő. Feladatuk a helyszínre repülés és a bomba ledobása volt. Azonban nem avatták be őket a pontos részletekbe, így látatlanban készültek fel a világtörténelmet fenekestül felforgató feladatra. Természetesen felmerültek bennük kérdések, mint például az is, hogy miért csak egy bombát kell kioldaniuk.
A bomba ledobása előtt az első ember, akinek kétségei támadtak, a Magyarországról emigrált Szilárd Leó volt. Bűntudata jogos volt, hiszen végül is Einsteinnel egyetemben ők voltak, akik meggyőzték Rooseveltet a bombáról. Véleménye gyökeresen megváltozott Truman idejére. Ekkorra már teljes mértékben ellenezte az atombomba használatát, és figyelmeztetni akarta a japánokat. Aláírásokat gyűjtött más atomtudósoktól, mindhiába. Már a bomba ledobása előtt tömeggyilkosnak titulálta magát.

Tényleg ez lett volna az egyetlen út a háború befejezéséhez? Természetesen nem. Az amerikaiak három pontot dolgoztak ki:

• katonai lehetőség: kivárni, hogy az oroszok támadást indítanak augusztus 15-én, így a japánok belátnák vereségüket
• politikai lehetőség: a japánok bizonyos feltételek mellett megtarthatják a császári házat
• a bomba

A potsdami csúcsról hazafelé Truman végérvényesen választott.
A háború végeztével egy sajtókonferencián a következőt mondta:
„Az egyetlen lehetséges döntést hoztam, amit abban a pillanatban helyesnek gondoltam.”

„Ha előre tudom, inkább órásnak megyek.” Albert Einstein német-amerikai tudós

Hirosima Hirosimában több katonai osztag is állomásozott a bombatámadás napján, és sok gyár kapott a városban helyet; nem mellékesen Hirosima egy fontos kommunikációs csomópont is volt. A város egyike volt azoknak, amiket még nem ért támadás.
A háború előtti populáció meghaladta a 381 ezer főt, de a háború okozta evakuálások után megközelítőleg már csak 255 ezer maradt a városban.
Hirosima maradt az elsődleges célpont (a másodlagos volt Kokura és vésztartaléknak maradt Nagaszaki).

Az első atomtámadás Japán ellen 1945. augusztus 6-án vette kezdetét. A bombát szállító repülő egy B-29-ces, Enola Gay-re keresztelt gép volt. Hirosima fölé érve minden zökkenőmentesen alakult, az időjárás is megfelelő volt az akció végrehajtásához. 8:00 körül a hirosimai radar pár repülőt észlelt. Konkrétan hármat; az Enola Gayt, ami a bombát szállította, a The Great Artiste-t (ezen voltak a ledobás körülményeit mérő műszerek) és a Necessary Evil-t (a fényképezés szerepét betöltő repülőt). A rádióba bemondták, hogy repülők közelednek a légtér felé, és tanácsos lenne az óvóhelyeket elfoglalni, de légiriadót nem rendeltek el. Ilyen halálos csendben oldotta ki 8:15-kor az Enola Gay legénysége a Little Boy-t, ami egy új történelmi korszak előhírnökeként indította el a soha nem látott pusztítást a városban. Típusa szerint, egy urániumbomba volt, 0,71 méter átmérővel, 3,05 méter hosszal és 4037 kilogramm súllyal.

A bomba 600 méterrel a földet érés előtt robbant fel, kioltva 90 kilencvenezer ember életét és megsebesítve több mint százezer éppen Hirosimában tartózkodót. A pusztítás sugara 1,6 kilométeres volt, de ezen túl is tüzek pusztítottak. Romok, tűz, és szénné égett testek, amerre csak a szem ellátott; Hirosima 90%-a hamuvá lett.
A támadásról mit sem sejtettek Japán szerte, csak az keltett gyanút, hogy Hirosima kommunikációja megszűnt a külvilággal. Egy fiatal tisztet kértek meg Tokióból, hogy repüljön azonnal a városba, és derítsen fényt az ügyre. Háromórányi repülőút megtétele után 160 kilométerre lehettek Hirosimától, amikor a repülőgép pilótája megpillantotta az atombomba hatalmas füstfelhőjét. Közelebb érve vették észre (de akkor még fel sem fogták, mit látnak), hogy a valamikori Hirosima városa eltűnt. Nem tudták elképzelni, hogy mi okozhatott ekkora pusztítást. A találgatások utáni tények a Fehér Házból érkeztek, 16 órával a támadás után.

Yoshitaka Kawamoto 13 éves volt, amikor Hirosimára dobták a bombát. A támadás idején iskolában volt, kevesebb, mint egy kilométerre a robbanás hipocentrumától. Így írta le a történteket: „Az egyik osztálytársam, azt hiszem Fujimotónak hívták, dörmögött valamit, majd kifelé mutatott az ablakon, mondván „Egy B-29-es közeleg.” Felálltam a székemből és kérdésre nyílt a szám; „Hol van?” Lábra álltam, de még ki sem egyenesedtem, amikor megtörtént. Minden, amire emlékszem, egy vakító, éles fénysugár, ami két- vagy három másodpercig tartott. Elájultam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el addig, míg magamhoz tértem. Borzalmas volt, borzalmas. Füst szállt fel a romokból, és mindenfelé pernyék és más törmelékek repkedtek. A romok betemettek, és elviselhetetlen fájdalom kínozta minden porcikámat. Valószínű ezért is térhettem magamhoz. Meg sem tudtam moccanni. Egyszerre meghallottam pár osztálytársamat, amint az iskolánk dalát dúdolják. Emlékszem rá. Többen zokogtak, az anyjukat szólongatták. Akik életben maradtak, mind elkezdték dúdolni a dalt addig, ameddig csak tudták. Azt hiszem, én is csatlakoztam hozzájuk. Úgy gondoltuk, valaki majd meghall minket, és segít majd rajtunk. Ezért is énekeltük olyan hangosan. Senki nem jött a segítségünkre, és lassan mindenki elhallgatott. A végén már csak én énekeltem egymagamban.(...)”

Egy kicsit messzebb (3,7 kilométerre) egy meteorológus, Isao Kita a következőket tapasztalta: „Először egy hatalmas villanást láttam… majd jött a hőhullám. Egyszerre nagyon meleg lett. A villanás másodpercétől elkezdtem számolni magamban (ha villámlik és elkezded számolni magadban a dörgésig eltelt időt, akkor könnyen kiszámolható, hogy tőled mekkora távolságban van a vihar) és így kijött, hogy a robbanás milyen messze következett be tőlem, és az is, hogy a sebessége körülbelül 700m/s volt. A hangsebesség körülbelül 330m/s, ami azt jelenti, hogy a robbanás-sebesség a hangsebesség kétszeresét érte el.”

Egy sebesült nő így emlékezett vissza: „Egy rendkívüli villanás, vakító fény lobbant, majd jött a borzasztó robaj. Valami furcsát éreztem az arcomon, majd megrémültem az érzéstől, mintha leolvadna a bőr az arcomról, kezemről és a karomról. A nappal szürkületi sötétségbe váltott át. Minden ködösnek tűnt, mintha fátyol lenne a szemem előtt. Azon tűnődtem, hogy elvesztettem az érzékeimet?! „

1945. decemberéig ezrek haltak bele sérüléseikbe és a radioaktív sugárzásba, így a bomba hirosimai áldozatainak száma körülbelül 140 ezer főre duzzadt.

Nagaszaki Nagaszaki volt a legnagyobb kikötőváros Japán déli részén. Nagy mennyiségben gyártotta a hadászati termékeket. Mint Hirosima városából, Nagaszakiból is sok embert evakuáltak kisebb falvakba.
1945. augusztus 9-én reggel egy B-29-es a Fat Man nevű bombával közeledett Kokura felé. Ez a bomba a hirosimai bombától eltérően plutóniumbomba volt, 1,53 méter átmérővel, 3,25 méter hosszal és 4672 kilogramm súllyal rendelkezett
Elérve a várost a rossz időjárás nem tette lehetővé a bomba ledobását. A város fölött, három kör megtétele után tovább kellett állniuk, és a másodlagos célpont felé venni az irányt, mert félő volt, hogy a visszaútra már nem lesz elegendő üzemanyaguk.
07:50-kor megszólaltak a szirénák Nagaszakiban, de végül a  „minden tiszta” jelzést is kénytelenek voltak kiadni, amikor összesen két B-29-es repülő haladt át a légkörön. Mindenki azt hitte, csak felderítők repülnek keresztül a városon.
Végül ezen „felderítők” egyike a város mértani közepéhez érve 11:01-kor kioldotta a Fat Mant, ami 43 másodperccel később fel is robbant, 469 méterrel a föld felett. Kerekített becslések szerint 7000F volt a hőmérséklet a robbanás epicentrumában, ami körülbelül 3871 °C-nak felel meg. És mintegy 1000 km/h-s szél tombolt a belsejében.
Hetvenezer ember azonnal meghalt, és több mint hatvanezren megsebesültek. 1,6 kilométernyi sugárban pusztított a bomba. A sugárzásban és később a sérülésekben életüket vesztettek összesen nyolcvanezerre emelték a halottak számát.
Kétségkívül a legszerencsétlenebbül azok jártak, akik a hirosimai csapás után Nagaszakiba menekültek, ahol pár nappal később újra szembe kellett nézniük a poklok poklával. Róluk egy könyvet is írtak; Nine Who Survived Hiroshima and Nagasaki (Robert Trumbull, 1957). Sajnos nem sikerült egy példányra sem szert tennem, de annyit tudok, hogy aki a SZTE Egyetemi Könyvtárában jár, az a helyszínen elolvashatja.

A második bomba ledobása után már úgy tűnt, nincs megállás. Pár héttel később kész lett volna a harmadik bomba, majd még három szeptemberre, és újabb három októberre. Úgy tervezték, ha Japán továbbra sem kapitulál, folytatják a bombák ledobását. Azonban ez nem így lett. Japán megadta magát.
Augusztus 15-én a császár rádióüzenetben jelenti be a hírt. Ez volt az első alkalom, amikor az uralkodót beszélni hallották. Ugyan Japán feltétel nélküli megadását fogadták el, de Truman mégis hagyott feltételeket (csak nem a bűntudat vezette erre a megoldásra?), így Hirohitou császár látszaturalma fennmaradt 44 évvel később bekövetkezett haláláig.

A háború 1945. szeptember 2-án ért véget.
A túlélők a mai napig mesélik a borzalmakat unokáiknak és a többi fiatalnak, remélve ezzel, hogy majd ők is elmesélik az ő gyermekeiknek, és így az emberiség soha többet nem vetemedik ilyen pusztító fegyverek bevetésére, mint azalatt a hét alatt tette, 1945-ben.

Tudtad, hogy… - Kik azok a hibakushák (被爆者)?
Az atomtámadás túlélőit hívták így. 2005-ig körülbelül 266 ezer embert foglalt magában ez a név.
- Az egész háború alatt, a következő szólásmondás járt szájról-szájra az amerikaiak között: „A halott japán a jó japán.”
-Két nagyon híres anime is feldolgozta a világháború pusztítását Japánban.
Az egyik a „Hadashi no Gen” (Barefoot Gen) anime illetve manga, a másik a Ghibli Stúdió anime filmje, amit azóta már meg is filmesítettek; a „Grave of the Fireflies”. Mind a kettőt nagyon tudom ajánlani az idősebb korosztálynak, és ígérem, hogy aki megnézi, annak egy életre szóló élményben lesz része.
- A daru a béke szimbóluma. Ezt a megtisztelő címet pedig Sadako Sasakinak köszönheti. Sadako 2 éves volt, amikor Hirosimára dobták a bombát. A kislány túlélte a csapást, viszont 10 év múlva diagnosztizálták nála a leukémiát (más néven fehérvérűséget – az atombomba utóhatása), és egészségi állapota hirtelen romlásnak indult. A lány egyik nap megszédült, majd elájult. Kórházba került, ahol egyik barátja mesélt neki az 1000 origami daru legendájáról, miszerint, aki mind az ezret meghajtogatja, kívánhat valamit, és az teljesül. Sadako 12 évesen bekövetkezett haláláig ezernél is több darut hajtogatott.
A gyerekek világszerte gyűjtésbe kezdtek, hogy felállíthassák Sadako aranydarvat tartó szobrát a hirosimai békeparkban. Ma a szobor körös-körül van hajtogatott papírdarvakkal, melyeket a világ minden tájáról küldtek a gyerekek. A szobron olvasható a kívánságuk is: „Világbéke”.

(A cikk eredetileg az Animestars magazin 4. számában jelent meg. Írta Mikus Róbert)