Aki az előző részeket még nem olvasta volna: 1. rész 2. rész

Most pedig akkor jöjjön a 3. rész:

III. 1. A Tokugawa-bakufu

Az 1600-ban megvívott sekigaharai csata után a Hideyoshi klán elbukott és a Tokugawák vették át az irányítást. Ezzel hosszan　tartó békés időszak köszöntött be Japánban. A bakufu Kiotót elhagyva Edóba, a mai Tokióba tette át székhelyét.
Japán a középkorban megkezdődött fokozatos elzárkózása a világ elől az Edo-korszakban (1603–1867) folytatódott. A 17. század közepére a Tokugawa-bakufu, vagy más néven Edo-bakufu, amely alatt a Tokugawák 1867-ig örökletes rendszerben uralták Japánt a császár nevében, már csak holland hajókat engedett be és csak a nagasaki-i kikötőkbe.[1] Ezen kívül Kínával és Koreával tovább folyt a kereskedés, de az európaiak jelenléte Japánban az 1630-as évektől ténylegesen csak arra maroknyi holland kalmárra korlátozódott. Az elzárkózás eleinte nem volt tudatos, de a keresztény térítők egyre több zűrt okoztak, így az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy apránként kitiltották őket az ország területéről.
Japán lakossága ekkor 26-27 millióra rúgott, a hierarchialánc élén a sógunnal, akit a daimyōk[2], hatamotók[3] (zászlóvivők) és „családi emberek” azaz gokeninnek szolgáltak. Mindezek alatt voltak a bushik (akik a lakosság körülbelül 5-10%-át[4] tették ki) majd csak legalul a parasztok, kézművesek és kereskedők.
A négyes felosztást („shi” 士 – mint szamuráj, ”nō” 農 – mint földműves, ”kō” 工 – mint kézműves, ”sō” 商 – mint kereskedő) Fujiwara Seika (1561-1619) a neokonfuciánus [5] eszmék hatására- és valószínűleg barátja Hayashi Razan (1583-1657)[6] zen szerzetes és konfuciánus tanító segítségével vitte végbe. A felosztás konfuciánus alapokon nyugodott, így nem meglepő, hogy Hayashi Razan az „Ég elvei” és a „Helyes Út”-ként aposztrofálta a rendszert. Így fogalmazott: „Felül van az Ég, s alant a Föld (…) dolgok rendje az, hogy szétválnak azok kik fent vannak, s azok, kik lent…”.[7] Yamaga Sokō, egy tudós szamuráj pedig arra adott választ, hogy a szamurájoknak miért kell művelődniük és ugyanerre a földművesek, kereskedők, iparosok miért nem képesek. Míg a földműveseket, kereskedőket és iparosokat leköti munkájuk, nem tudják elsajátítani az Utat, addig a szamuráj „nem műveli a földet, nem készít tárgyakat, se nem foglalkozik a kalmárkodással, ám az sem való, hogy harcosként semmilyen feladata ne legyen. (…) A szamuráj feladata, hogy a világban elfoglalt helyén töprengjen,hogy hűen szolgálja urát (…) hitet tesz az Út gyakorlása mellett (…) védelmezi a helyes erkölcsi elveket.”.[8]
Ez a négy osztály azonban nem tükrözte azt a társadalmi rendet, amely a hadakozó fejedelmek időszaka után kifejlődött. Itt valójában két réteget lehetett élesen elkülöníteni: létezett az elit és a köznép. A köznép esetében pedig jószerével a japán társadalom egészét kell érteni.[9] Az elit közé tartozott az a 260-270 daimyō család [10] is, akik földjeiken (han) uralkodtak. Ezek felett a földek felett pedig a sógun rendelkezett, így bármikor meg is foszthatta őket tőle. Ezt a rendszert nevezik bakuhan rendszernek.
A békeidőszak beköszöntével nagyobb tér nyílt a kultúra felvirágoztatására és Japán, a katonai erőn alapuló politikáról fokozatosan áttért a konfuciánus filozófiára támaszkodó „polgári” intézkedéseken alapuló politikára. Ez az új rendszer ismét megkívánta a tanult rétegek aktív jelenlétét.
Az időszakot jellemezték még a magas adók, a kedvezőtlen időjárás, ezáltal a rossz termés. Csak északkeleten megközelítőleg 200000 ember halt éhen. A hontalanok elszaporodtak, és egyre gyakoribbá váltak a lázongások. Ezekre válaszul Matsudaira Sadanobu (1758–1829) főtanácsos azonnal új jogszabályokat léptetett hatályba, hogy az árakat megfékezze és a béke visszatérjen. Ezeket a szabályozásokat nevezzük Kansei-reformnak. Sadanobu az alsóbb osztályok problémáit tartotta szem előtt. Menhelyet építtetett Ishikawajimában, ahol a hajléktalanok és kisemmizettek megszállhattak, majd ezeknek az embereknek próbált mezőgazdasági munkákat biztosítani. Nehéz dolga volt, hiszen a várost megszokott hajléktalanok már nem szívesen tértek vissza a vidékre.
Sadanobu oktatási jogszabályokat is érvénybe léptetett és 1797-ben a Yushima Seidō nevet viselő konfuciánus templomot konfuciánus tanokat oktató sóguni főiskolává alakította. Ez lett az elit harcos-osztály fiainak az oktatási központja. [11]

III. 2. Az oktatás korszaka

Az Edo-kori oktatás rendszere nem a nulláról épült fel, hanem már a középkorban lefektetett alapokról folytatták a fejlesztését. A hosszú folyamat eredményeként a 17. századra teljesen kialakult az első egységes japán oktatási rendszer.[12]
A kor kezdetén az iskolák ritkák és szervezetlenek voltak. Aki tanulni szeretett volna, annak a fél országon át kellett kelnie, hogy megtalálja a tanárt, aki taníthatja. Erre külön kifejezésük is volt, ez volt a yūgaku (遊学). Maga az „oktatás” vagyis kyōiku (教育), a 18. század végétől vált egyre többet használt terminussá. Ez alatt a szó alatt a szándékos befolyást értjük a gyerek, vagy felnőtt fejlődésére, viselkedésére, tudására, egy hivatalosan elfogadott rendszer alapján.
A kyōikunak különféle szinonimái is használatosak voltak, például kyōka, kyōkun, kyōdō, kyōyu, és néha kyōkai. Ezek alatt mind erkölcsi tanítást, vezetést érthetünk, amely egyet jelent a Kínai Klasszikusokkal, hiszen jórészt ezeket tanulták mindenhol az országban.[13] A klasszikus kínai műveket és kínai tudományokat hívják kangakunak (漢) – kínai tudományok–, ehhez jött még hozzá a wagaku (和学) – japán tanulmányok – és a holland tudományokkal indult el a yōgaku (洋学) – a nyugati tudományok kutatása.
A másik kulcsszó az Edo-korszakban a gaku (学), ami műveltséget, tanulást és tudást jelent. Yamaga Sokō (1622–85) filozófus így definiálja azt, hogy mi a gaku: „A régi idők tudásának újra elsajátítása, annak a tudásnak a legvégső fokára való eljutás és ennek az egésznek a mindennapokba való beültetése.”.[14]
Miura Baien (1723–89), aki szintén filozófus volt, pedig ezt írja: „A gaku azt jelenti, hogy tanulni. Ahogy a madár megtanul repülni, és ahogy a macska megtanul játszani egy gombolyaggal, mindenki megtanulja a saját „útját” az életben. Így tehát a gaku az, amikor az ember megtanul embernek lenni. Ez az, amit a Négy könyv és az Öt kánon tanít.”.[15]
Megtanulni az előbbi definíció szerinti emberré válni, a korszak alatt a szamurájok legfőbb feladata lett, így a szakmai oktatásuk nagy részben erkölcsi oktatást is takart. Míg a lojalitás, bizalom és a felettük állók szolgálata mindennél fontosabb volt, a katonai feladataikra kevesebb szükség mutatkozott a béke éveiben. Helyettük egyre több hivatali feladat keletkezett, melyek hatékony elvégzésére speciálisan ezekre a munkákra kiképzett, hozzáértő emberek kellettek. A leghatékonyabb hivatalnokok kiképzésére jöttek létre az iskolák. A 17. század közepén új szó is született ezzel kapcsolatban: jinzai (人材), ami egy olyan embert takart, aki magasan képzett, hivatali munkát végez, és ezzel hasznot hoz a közösség számára.
Az iskolákból mégsem kerültek ki tömegével a tehetséges hivatalnokok és szamurájok közül sem nőtte ki magát sok tudós. Ennek a miértjére a válasz elsősorban az oktatott tananyagban keresendő, másodsorban pedig, hogy a magolás mégsem volt túl eredményes. Továbbá az sem elhanyagolgató tény, hogy míg a szamurájok kötelességüknek tartották a tanulást és ehhez mérten csak azt végezték el, amivel megbízták őket, addig mások szabadabban szemlélték és tanulmányozták a szeretett szakterületüket.
A harcosok osztályának tradíciója szerint a siker csak úgy érhető el, ha a „bu” (武), azaz a hadi tudás mellett ott van a „bun” (文), a tanultság, szellemi felkészültség. Imagawa Ryōshun a korai 17. században, gyermekeknek készített füzetében így ír: „Az, aki nem ismeri a Bun Útját, nem győzedelmeskedhet a Bu útján.”.[16]
A szamurájoknál tehát alap elvárássá, kötelességgé nőtte ki magát tanultság. Ihara Saikaku az Edo-korszak egyik leghíresebb írója 1690 körül így fogalmazott: „Nincs annál nagyobb szégyen a világon, mint az írástudatlanság”.[17] Egy 1670-ben kiadott munkában, a Shison kagamiban pedig a következőket írják. Azoknak, akik bushi családba születtek, az alábbiak szerint kell tanulniuk: hét, nyolc éves koruktól el kell kezdeniük megtanulni írni, kilenc, tizenkettő, vagy tizenhárom éves koruktól pedig el kell kezdeniük olvasni a Négy könyvet, megtanulni a tea ceremóniát, elszavalniuk nō drámákat, és elsajátítaniuk a helyes magatartást. Tizennégy és tizenhét éves koruk között meg kellett tanulniuk a nō darabokban használt dobok egyikén játszani, megtanulni az iai kardvívást, lovaglást, íjászatot, lövészetet, solymászatot és a táblás játékokat (go, sakk és backgammon), tizennyolc, tizenkilenc éves koruktól pedig a katonai ügyintézést, harcászatot, kínai és japán versek írását és az orvoslást is el kell sajátítaniuk.[18]
A bakufu tehát folyamatosan műveltségre ösztönözte a bushikat és nyomására és a bakufu által foglalkoztatott értelmiségnek köszönhetően élénken folyt a konfucianizmus elméleteinek tanulmányozása. Zhū​ Xī (1130–1200), kínai filozófus​ tézise nyomán a mindenek feletti hűséget és hierarchikus rend fenntartását tanították úton-útfélen. Ebből a hűség az öt legfőbb konfuciánus erények egyike volt, amit minden bushinak ismernie kellett. Ez az öt erény – japánul gojō (五常) – az igazságosság, udvariasság, bölcsesség, hűség és jóindulat. Úgy tartották, hogy ezek nélkül az irányadó alapelvek nélkül az ember nem lenne különb egy egyszerű állatnál.[19]
Habár a Tokugawa rezsim elején nem nagyon figyeltek a köznép tanítására – elég csak az előzőekben leírt Hayashi Razan és Yamaga Sokō idézeteket említenem –, lassanként mégis elterjedt a köznép körében is a művelődés igénye, amely igényeket nem lehetett letörni. Érdekes, hogy a kasztrendszerben először a parasztok alatt álló városi polgárok, a chōninok kívánalmai között jelent meg a tanulni vágyás. A chōninok alatt a kereskedőket, kézműveseket kell érteni, akik bár szinte legalul álltak a rangjukat tekintve, mégis szabadabb és tehetősebb életet élhettek, mint a parasztok. A szamuráj hatóságok felügyelték a céheiket és adózniuk sem kellet. Többek között az ő igényeik kielégítésére jött létre a kor gazdag irodalmi, képzőművészeti és zenei kultúrája is.[20] Ezeknek a chōninoknak a gyermekei kezdtek el először iskolába járni a közemberek közül. Magántanodákban tanulták az írást, olvasást és az abakuszkezelést. Ezek a magántanodák eleinte buddhista templomok voltak, melyekben szerzetesek tanítottak, majd később már alacsonyabb rangú bushik, faluvezetők és tudósok is alapítottak ilyen tanodákat. A buddhista templomokban tanuló diákok után nevezték el ezeket a tanodákat terakoyának, melyről a későbbiek során részletesebben is írok. Míg a korszak elején inkább a magántanítás volt a jellemző, az Edo-korszakban előre haladva egyre inkább egységesedett az oktatás és egyre szélesebb körben mutatkozott rá igény, mely társadalmi átrendeződést és végül a bakufu bukását is okozta.
Társadalmi osztályonként más és másfajta iskolatípusok jöttek létre. A szamuráj ifjak például a hankōkban (藩校), vagy más néven hangakukban (藩学) tanultak, melyek a nagybirtokon létrehozott iskolák voltak. Később pedig már az sem volt ritka, hogy a terakoyákba mentek okulni, ahol sok esetben szamurájok tanították őket. A terakoya az első időszakban inkább csak a közemberek iskolája volt. A kor végére ez a megkülönböztetésen alapuló, dualista oktatási rendszer kezdett keveredni egymással, ahogyan a kasztrendszer addigi rendje is felborult. Így a nemesek, szamurájok közemberek és kereskedők is ugyan azt és sok esetben ugyan ott tanulhatták.[21]
A kor egyik híres alakja Hayashi Razan nem csak a neokonfuciánus eszmék elterjesztéséről híres, hanem a Shōheizaka gakumonjo magániskola megnyitása is hozzá köthető. A Shōheizaka gakumonjo[22] – röviden Shōheikō – a 8. századi Daigakuryō mintájára, 1630-ban alapított juku, azaz magániskola volt. Az országban itt tanulhatták a legmagasabb szinten a konfuciusi tanításokat. Eleinte Hayashi Razan tulajdonában volt, majd 1690-től nyilvános iskolává tették és 1790-től már a sógunátus ellenőrzése alatt folyt benne a tanítás. Bár teljesen átszervezték, végig a Hayashi család vezetése alatt működött, és 1871-ben zárta be kapuit.[23] A konfuciánus irányultságú Sōheikō mellett működött még többek között a Hanava Hokiichii (1746–1821) által 1793-ban alapított Wagaku kōdanso, mely a kokugakunak a kutatóközpontja lett. A kokugaku a múltkutatással foglalkozott, így a klasszikus japán irodalmat és nyelvet tanulmányozták egyre növekvő nacionalisztikus felhanggal. Ahogy később erről részletesebben is szót ejtek, ezeken felül az Edo-kor végén több oktatási központ létesült a nyugati tudományok oktatására is.[24]
A legszegényebb rétegnek, a földműveseknek is elérhetővé vált az oktatás és akadtak is, akik ezzel próbálták feljebb küzdeni magukat a ranglétrán, de nem vált általánossá a taníttatásuk. Bár a falvaknak szüksége volt olyan vezetőkre, akik tudtak írni és olvasni, hogy például az adókkal pontosan el tudjanak számolni, a „gondolkodók” úgy vélték, hogy a parasztoknak felesleges és haszontalan olvasniuk és olyan tevékenységeket végezniük, melyek elveszik az időt a földeken végzett munkáktól. Valószínűnek tartom, hogy akkoriban erről ők is ugyanígy vélekedtek.