„1945. szeptember 21. – az éjszaka, amikor meghalok…”

Ezzel a mondattal indít a Szentjánosbogarak sírja című anime és ez a sokkoló kezdés a műsoridő maradék 88 percére megteremt egy olyan egyedi hangulatot, mely miatt az 1988-ban bemutatott alkotást máig a legjobb háborúellenes filmek között emlegetik.
Egy családi drámáról van szó, mely valós alapokon nyugszik. Ezen belül pedig egy felnőtté válási fejlődéstörténetnek lehetünk szemtanúi a második világháborúból. A film bár háborús, nem a történelmi tényekre koncentrál, hanem a háború civil áldozatainak szeméből mutatja be történéseket. Az elemzés kezdő mondta vázolja az alaphelyzetet, mégpedig azt, hogy itt semmi jóra nem számíthatunk. Az, hogy a főszereplő halálának időpontját megadja, majd szellemképe is megjelenik, előrevetíti a történet kimenetelét, talán azt is jelzi ezzel, hogy felesleges aggódnunk érte, figyeljünk inkább más fontosabb dolgokra és ne egy személyes drámaként kövessük végig az eseményeket. Mivel látjuk a végeredményt, már egész más megvilágításba kerül az egész film. Emiatt viszont kell valamilyen eszköz, amellyel mégis megismerhetjük az előzményeket. Ez lehetne akár a haldokló főszereplő képzelgése, élete filmjének leperegtetése, de jelen esetben Seita szellemével érkezünk vissza a múltba. Ez a szellemalak viszont nem zavar minket és az első és utolsó percek monológjait leszámítva nem is beszél hozzánk. Időnként feltűnik a rajzfilmben – általában akkor, amikor egy nagyobb horderejű változás történik (halálán van, költöznek, megtalálják a barlangot stb.) – így olyan, mintha csak képekben mesélne.  Ezzel a flashback technikával ismerhetjük meg az előzményeket, azt, hogy hogyan hunyt el a film főhőse, és ami még fontosabb, hogy mi vezetett odáig.

Seita tehát elmondja rövid monológját, majd miután elhallgatott már csak a tettein keresztül követhetjük nyomon a testen kívüli élményeit. Ránéz saját magára, amint összerogyva fekszik egy aluljáróban, majd a szellemalak eltűnik egy időre. Az aluljáróban haldokló Seita-n az emberek átnéznek, ami jelzi, hogy nagyon zordak a körülmények abban az időben, máskülönben nem hagynának csak úgy ott egy gyereket. Majd az is kiderül, hogy háború után vagyunk és a japánok vesztettek, most pedig rendet kell rakni, mire az amerikai megszállók megérkeznek. Az aluljárót takarítók kiveszik a fiú zsebéből annak összes vagyonát, egy cukorkásdobozt, majd félre is dobják. A doboz kinyílik és mint később kiderül húgának hamvai borulnak ki belőle. A fűből – amint a doboz tartalma kiborul – a szentjánosbogarak ijedtükben felszállnak és bevilágítják a sötét képet. Ezzel együtt Setsuko, Seita kishúgának szelleme is felemelkedik – mintha a hamvakkal együtt szabadult volna a dobozból – és ránéz haldokló testvérére. Már itt elkezdik hasonlítani őt a szentjánosbogarakhoz és ez a motívum a filmben még többször elő is fog jönni. Japánban ugyanis a szentjánosbogár metafora a múlandóságra és olykor a rövid életre is.
Amikor a kislány elindulna a bátyjához, annak szellemképe megállítja. A következő képekben már egy üres vonaton utaznak talán egy másik dimenzió felé. Az ablakból kinézve egy háborús látkép fogadja őket, ami működő tudatuk egy maradványa, majd egyre csak kifényesedik a kép és eltűnnek.
Ezt a fényt, lehetne kötni a Tibeti Halottaskönyv írásaihoz is. Indiában és Tibetben is fontos szerepe van a fénynek. Indiában a fényt a szellem és a teremtő energia megnyilvánulásának tekintik minden kozmikus szinten. Az istenek felbukkanása éppúgy, mint egy-egy megváltó születése vagy megvilágosodása természetfeletti fény áradásával nyilvánul meg. Tudniillik, ha a halott magára ismer a fényben, akkor ennek következtében megszabadul és kilép a körforgásból. Egy kicsit ront ezen a teórián a tény, hogy az anime végén a szereplők szellemei a világunkban maradnak, vagy legalábbis ezt érzékelik. A fényesség ha nem is a tudati változást jelöli, mindenképp egy jelzés arra, hogy egy pillanatra ki kell lépni a térből és az időből, hogy valahogy összeköthessük az eddig látottakat az előzményekkel.
A Szentjánosbogarak sírjában a fényesség után egy erős vágás következik és visszaugrunk az időben. Ebben a flashbackben fogunk maradni és innen már a történetmesélés lineáris marad a végkifejletig.

1945. június 5.-ét írunk, a történet durván 4 hónapot fog felölelni. Kobe-ban járunk, ami valójában is több légitámadást elszenvedett. A történet szerint is épp egy ilyen támadásra készülne a lakók. Elpakolják értékeiket és menekülnek az óvóhelyekre. Seita (14 éves) is pakol és abból, hogy anyja még a kishúgát is rábízza hamar kiderül, hogy itt ő a család feje, amíg apuka a háborúban szolgál (a japán flotta ezredeseként). A történet végégig ő jelenti majd a láthatatlan hőst, a reményt, hogy visszatértével a gyerekek élete jobbra fordulhat. Ez könnyen párhuzamba vonható a japán néppel és a hadsereggel. Amikor a végén kiderül, hogy az apjuk nem élte túl az ütközeteket, az is kiderül, hogy Japán elvesztette a háborút. Tehát az apa és az ország is elveszett. A gyerekek / a japánok magukra maradtak.
Rögtön az első szőnyegbombázásnál kirajzolódik a japán családmodell, ahol a rangidős férfi az erő, az ő feladata, hogy gondját viselje a nőknek és a fiatalabbaknak. Seita anyja ráadásul szívbeteg, így végképp kénytelen a kislányt, Setsuko-t (4 éves) is a bátyjára bízni. Ez már magában elég kétségbeejtő, hiszen Japánban is a nő jelenti az otthont, a nyugalmat a gondoskodást (nem véletlen, hogy a nyugalom jele egy nő a tető alatt: 安). Ha nincs ilyen a férfi mellett, akkor az meglehetősen nyugtalanító. Ennek később fontos szerepe is lesz a gyerekek életében, hisz amikor anyjuk meghal, elkerülnek rokonaikhoz, ahol ott egy biztos női alap, aki gondoskodik róluk és ott egy biztos férfiúi alap, aki a családfő szerepét tölti be. Miután otthagyja őket a testvérpár, egy saját életet kezdenek, ahol Seita lesz a családfő, a férfi, aki próbálja eltartani a kis családot és Setsuko-é lesz az anya szerep, hiszen takarít, „főz” és az anyjától eltanult dolgokat fogja imitálni több-kevesebb sikerrel.

A gyerekek elhagyják a biztonságot nyújtó szülői házat és elszabadul a pokol. Seita sokáig szembefut a tömeggel és nem igazán találja a helyét. Ez a feladat, ami a nyakába szakadt, még túl sok neki, és hiába kellene felnőttként viselkednie, még nincs elegendő tapasztalata. Ha nem vigyáz, még a tömeg is eltaposhatja őket.
A támadás végeztével a gyerekek próbálnak magukhoz térni. A kislány elveszti az egyik papucsát, majd mondja a bátyjának, hogy van ám neki pénze, majd vesz másikat. Pénztárcájában viszont pár yenen és sok általa gyűjtött gyermeteg kincsen kívül más sincs. Ez is egy példája annak, hogy Setsuko milyen ügyesen próbálja leképezni a felnőtt világot és ezzel az imitációval egyben nyugtatni testvérét. Ez persze csak veszélyhelyzeten kívül megy neki, mintegy játék gyanánt. Seita viszont már komolyabban próbálja eljátszani a felnőtt szerepét, tudván (felfogván), hogy az életük a tét és ő pont fordítva is működik: míg a veszélyhelyzetekben felnőttes, addig azokon kívül visszatér gyermeki énje és mindenféle megerőltetés nélkül úgy viselkedik, mint kortársai.
Nagyon tanulságos, hogy a gyerekeken kívül az emberek hogyan viselkednek. Örülnek, hogy leégett a házuk, hiszen így a többi kárt szenvedettel egyenlő rangban maradhatnak, nem fogja kivetni őket a társadalom. Bár gyászolnak, igazából addig komoly a gyász, amíg a sajátjuk, ismerősük holttestét találják meg, más holttestekkel teljesen közömbösek maradnak. Csakúgy, mint háborús helyzeten kívül, itt is nagyon jól működik az uchi-soto viszony. Ugyanakkor a japán mentalitáshoz tartozik az is, hogy nem lényeges a fizikális vagyon és ha nincs semmijük, az sem baj. Ha van azzal nem kérkednek, ellenkező esetben a segítséget sem szívesen fogadják el, nehogy azzal adósok maradjanak. Nem véletlen, hogy Seita is vonakodva fogadja el más emberek segítségét és miután kiderül, hogy anyjuk meghalt a bombázásban csak kishúga miatt megy bele abba is, hogy nagynénjükhöz költözzenek. Anyjuk hamvait egy dobozban magukkal viszik, de Setsuko anyja haláláról ekkor még semmit sem tud. Mindeközben a két szellem újra feltűnik egy vonaton és Seita szelleme ismét magát figyeli, tehát a történet folyamát még mindig ő irányítja (némán, de ide komolyabb monológ nem is kell), még mindig az ő emlékeit láthatjuk.

A rokonokhoz megérkezve egy majdnem idillikus családi életbe tekinthetünk be, amelyet a testvérpár irigykedve figyel. Egy darabig jól megvannak, de a nagynéni érezteti velük, hogy a családban kinek mennyi jár például az ételből is. Aki az országért sokat tesz és dolgozik, az jóllakhat, a többiek meg örüljenek, ha megtűrik őket. Ez kegyetlennek és önzőnek tűnik egy nyugati számára, de Japánban a társadalmi rangok mindig erősen éltek független az ország helyzetétől. A távoli rokonság okán és tehetetlenségük okán is bizony egy idő után nem kívánatos személyekké válnak. A kislány nehezen viseli anyja hiányát, a fiú pedig nem találja az útját és jobb híján ismét visszaalakul gyermekké.
Egyik nap a tengerpartra is kilátogatnak. Itt ismét a gyermeki oldalukból láthatunk pár percnyit. A drámai történések ellenére, vagy lehet, hogy pont amiatt, a gyerekek gondtalanul próbálják múlatni az időt. Mintha egy álomba csöppentünk volna, minden túl szép. A komfortérzetet növelendő egy kellemes múltbéli emléket is felidéz Seita, amit az egész családdal, ugyanott a tengerparton élhettek meg. Idillikusan tökéletes családot láthatunk: Fiatal, csinos, gyengéd anya enni hívja őket. Ezt ellensúlyozandó először behozzák a történetbe, hogy Setsuko megbetegedett, piros foltok jelentek meg a hátán, amelyekről később kiderül, hogy az alultápláltság első jelei, aztán a gyerekek találnak egy rothadó hullát. Ha a hulla még nem is zökkentette volna mindkettejüket vissza a valóságba, az újabb légiriadó megteszi. Az előbbi kellemes emlék helyett, amelyre nosztalgiával emlékezett vissza a fiú, most jön egy légiriadó és ráadásul egy a szeme előtt újra egyesülő család, ami még egy pofon, hiszen az ő családjuk jelenleg romokban hever.
Tovább tetőzik a tragédiát, amikor édesanyjuk kimonóját is el kell adni, hogy ételt vegyenek belőle. A képekben ez beszédesen jelenik meg, hiszen a múltból egy újabb jelenetet mutatnak, ami tavasszal a cseresznyefák virágzásakor történt. A fák gyors elvirágzása szintén a múlandóságot jelzi. A jelenetben, ahol a fák elvirágzásánál az anyjuk ácsorog, először ő tűnik el, majd a fekete háttér előtt a lehulló szirmok is eltűnnek és rizsszemek lesznek belőlük. Azok a rizsszemek, melyeket a kimonóért kaptak. Minden változik, minden múlandó. A családi nyugalom, meghittség az anya híján már rég szétesett, most, hogy az utolsó tárgyaitól is megváltak, az anya, a család, a nyugalom halovány képe is eltűnt. Ez az előzőekhez hasonlóan szintén párhuzamba vonható, amiben a család a japán nép az anya pedig maga a császár, aki biztosítja a nyugodt életet. Ilyenformán pedig a család, anya és apa nélkül megegyeztethető a japán népnek, aki hadsereg és uralkodó nélkül maradt.
Bár a gyerekek is beszálltak a rizs és más étkek beszerzésébe, a nagynéni mégis elkezd ellenségesen bánni velük. Érzékelteti, hogy ebben a családban ők egyfajta oda nem illő kinövések. Erről persze a két gyerek nem tehet, hiszen nincs egy minta, akit követhetnének, a rokonok pedig nem segítenek ebben. A fiú ismét próbálja felvenni az erős férfi szerepet, aztán feladja és ahelyett, hogy konfrontálódna a rokonokkal, inkább elmenekül Setsuko-val egy óvóhelyre, amit egyik éjszakai légiriadó alatt talált messze az emberektől. Ezt ismét a szellem Seito szemszögéből láthattuk, ismét röpködő szentjánosbogarak társaságában, ezzel is újra jelezve, hogy emlékezzünk, hogy talán ez a döntése a fiúnak vezetett az elején látott végkifejlethez. Hibáztatni nem lehet, hiszen attól még, hogy egy felnőttes döntésről van szó, egy gyerek hozta meg és a nagynéni sem tartotta vissza tőle, aki viszont már érett felnőtt. Nyilván ő pedig azt a döntést hozta, hogy a két gyerek kevésbé fontos, mint a családja és nincs energiája mindenkit ellátni a háborúban. Lehet azonban, hogy két rossz döntést láthattunk. A nagynéni utóéletéről viszont semmit nem tudunk meg ezután. A látottakból annyi bizonyos, hogy a gyerekek nem fértek bele az uchiba. Hiába volt közöttük vérrokonság, a kialakult háborús viszonyok között az uchi alkotta körök összeszűkültek és ők kint rekedtek. Ebből fakadóan következik, hogy ez a fajta szilárd társadalmi berendezkedés érzelemmentes, pusztán észérvek működtetik, mellyel szemben a két fiatal sem tudott szembeállni.

A gyerekek kiszabadulnak a társadalmi kötöttségekből és megpróbálnak saját maguk létrehozni egyet a saját szabályaikkal (erre a nagynéninél is volt már próbálkozás, de mivel ott megvoltak a háztartás szabályai, a családi rendszer szabályai, nem működhetett egy második ilyen rendszer). Seito-nak ezután még komolyabban kell majd viselkednie, hiszen apjukon kívül (aki remélhetőleg visszatér) tényleg nem áll már más rangban felette és minden döntése őt terheli majd.
Beköltöznek a búvóhelyre, melynek japán neve yokoana (横穴). Ennek a szó szerinti fordítása az, hogy „barlang”. A japánok az ötödik és nyolcadik század között ilyen yokoana-nak nevezett barlangokba temették halottaikat. Az előbb leírtak azért teszik borzongatóvá a történetet, mert Setsuko úgy fekszik le esténként, mint ahogy a halottakat szokták fektetni. Itt játszódik az anime egyik legemblematikusabb jelenete, ami a címére is visszautal. A címet sokféleképpen értelmezhetjük. Ott van rögtön a tömegsír, ahova Seita-ék anyját is elföldelik, és rögtön ott van a párhuzam, amikor a kis Setsuko az előző este összegyűjtött szentjánosbogarakat másnap egy közös gödörbe temeti a barlang előtt.  „Egy sírt ások. Anya is egy sírban van.” – hangzik el a kislány szájából a sokkoló magyarázat, amikor az elpusztult szentjánosbogarakat a kis gödörbe szórja. Kiderül, hogy a nagynéni elmondta mi történt az anyukájukkal. A kislány láthatóan képtelen felfogni ennek jelentőségét, azonban a társadalmi szabályokat jól ismeri, így tudja, hogy mit kell tenni a halottakkal. Jelen pillanatban a bogarakkal (hiszen neki ugyan olyan értékes egy bogár élete is, mint egy emberé). Ez az a pont egyébként, amikor a Seita nagyon megrendül a felnőtt férfiú eljátszásában. Ugyanekkor Setsuko megkérdezi bátyjától, hogy miért halnak meg olyan fiatalon a szentjánosbogarak (egy szentjánosbogár körülbelül 2-3 hétig él). A háború civil áldozatai között rengeteg gyermek is volt és érdekes párhuzamot kapunk, ha a bogarakat és a gyerekeket összekötjük. Így azt is kérdezhetné a kislány, hogy miért kell az ártatlan civileknek, gyerekeknek idő előtt meghalni a háborúban?
Mivel a japán nyelv nem különbözteti meg az egyes és a többes számot, így a film címe lehetne „Szentjánosbogár sírja” is, ami utalhat Setsuko-ra, sőt a filmben említik, hogy a kamikaze repülő a fényei miatt olyan, mint egy szentjánosbogár, ráadásul a pilóta küldetésének ideje is igen rövid és tragikus végű. A japán cím egy szójáték: Hotaru no haka (火垂るの墓,). Ez öt karakterből tevődik össze. Az első kettő és az utolsó kanji, a harmadik-negyedik hiragana.  Nekünk az első két karakter érdekes igazán. Az első kanji jelentése „tűz”, a másodiké „esni”. Laza fordítással értelmezhetnénk úgy is, hogy „tűzeső”. Ez pedig az amerikai B-29-es bombázók által „esőszerűen” kidobott bombákra is utalhat. Egy másik hotaru (蛍) pedig azt jelenti, hogy szentjánosbogár, tehát a magyar és az angol cím megfelelője is, azaz „Szentjánosbogarak sírja”, ugyanis az utolsó kanji pedig a haka, azaz sír jelentéssel bír.
A cím jelentései között a fentebb említett múlandóság metafora minden esetben ott van, így leírja az anime tartalmát, induljunk ki bármelyik értelmezésből.

A gyerekek anyjuk által hátrahagyott pénzből vesznek edényeket, tányérokat, egy szakadt kis esernyőt és Setsukónak egy fésűt. Erre a pár dologra rámegy szinte az egész vagyonuk, hiszen háború idején a pénz értékét veszti, és mindennél többet ér az élelem. Setsuko-n azonban az alultápláltság súlyosabb jelei is megjelennek. Aztán lassan rájön a fiú, hogy pénz nélkül is lehet élelmet szerezni, méghozzá lopással. Rá is érez ennek az egyszerűbb módnak az ízére, perverz módon még élvezi is, hogy az adrenalin dolgozik testében. Testi épségét is kockára téve minden nap elmegy lopni a földekre, és légiriadó idején lakásokat fosztogat. Egyik alkalommal el is kapják, és egy kiadós verés után a rendőrségre viszik. Ez a viselkedés már annyira végletekig elkeseredett, hogy a gyermeki jelenlét egy szikráját sem tartalmazza. Ugyan úgy viselkedik Seita, mint egy felnőtt viselkedne hasonló esetben. A nagynénjétől eltanult módon az ő uchi-jába tartozó személyt védi, és érte bármeddig elmegy.
Hiába a saját életük, muszáj betörni a másik társadalomba, mert maguktól nem boldogulnának már, viszont a betörést a másik fél nem nézi jó szemmel. Tudta, hogy rosszat tesz, de a lelkiismerete a húga miatt tiszta maradt. Nem marad más, mint életét kockáztatva megtenni, amit tud alátartozó kishúgáért. Ő az első… többnyire. ugyanis az önfenntartás a legvégső esetekben már Seita-nál is fontosabbá válik. Bár ezt magyarázhatjuk azzal, hogy azért kerül első sorba saját jobbléte, hogy tudjon segíteni kishúgán.

Az emberségesség egy ponton megcsillan az animében, amikor a jószívű rendőr nem csukja be, sőt, még segíteni is szeretne Seita-nak, miután egyik lopásnál elkapják. Seita azonban elfordul tőle, hiszen ő már végzett mindenkivel, aki nem tartozik köreibe. Csalódott és nem bízik senkiben. Ezzel megint egy súlyos döntést hoz.
Setsuko ekkor látva, hogy mennyire helybenhagyták testvérét és, hogy az mennyire kikészült tanáccal látja el, hogy jobbuljon állapota. Itt a kislány teljes felnőtt nőként viselkedik, aki betegségét félretéve a férfi egészégéért szeretne cselekedni. Ez a szerepváltás Seita-t teljesen letaglózza. A kislány állapota ezután is folyamatosan romlik, orvoshoz kell menniük. Ott is az a ridegség fogadja őket, mint mindenhol. A doktor eltanácsolja a két szerencsétlent, mondván: gyógyszer erre a betegségre nincs, a kislánynak ennie kell. Seita hite az emberekben végérvényesen megszűnik. Innentől minden reményüket elvesztve egyre inkább leépülnek.
Setsuko egyik nap már nem ébred fel. Seita elhamvasztja a holttestet, a hamvakat a cukorkásdobozba gyűjti, majd elhagyja az óvóhelyet, mivel már semmi keresnivalója nem lesz ott. A feladatában, hogy betöltse, és jól helytálljon a családfő szerepben, elbukott. Túl gyorsan kellett felnőnie és ez, mint ahogy senkinek nem sikerülne hiba nélkül, neki sem sikerült. Viszont itt a tét túl nagy volt, így a tragédia is ehhez mérten óriási lett.
A záró képsorokban a testvérpár szellemei újra megjelennek és lenéznek egy magaslatról az újjáépített Kobe városára, ahol már a modern felhőkarcolók tornyosulnak. Ez a borús végének mégis ad egy kis pozitív kicsengést, hiszen bár minden múlandó, minden vég valaminek a kezdete és lehet, hogy valami sokkal jobbnak a kezdete. A gyerekek szellemalakja itt már a múltat jelképezi. Ők már kint vannak a képből, kívülről figyelik, ahogy a világ tovább működik.

Seita felnőtté válása egy külső kényszer hatására, lehetetlenül rövid idő alatt ment végbe. Míg más animékben, ez a kamaszkor végén természetszerűen billen át egy kaland, vagy egyéb tanulságos történés hatására, itt annak lehettünk tanúi, hogy mi van akkor, ha egy csapásra muszájból kell egy tizenévesnek a kezébe vennie a saját és mások életét. Seita felnőtté válásának irányát befolyásolta a háborús társadalmi berendezkedés, ezen kívül pedig a család szerepe. Az uchi és soto viszonya máig nagyban meghatározza a japán emberek fejlődését, hiszen még mindig szinte előre elrendeltetett, hogy ki melyik kör tagja lesz és onnan nehéz kilépni és egy másik körben elhelyezkedni. Ez a rugalmatlanság pedig intő jelként végigkíséri a filmet és jelzi, hogy talán nem ez a helyes irány. Gyorsan felnőni meg nem jó. Értem?