Míg japán filmek, animék és mangák bőven állnak az ez iránt érdeklődők rendelkezésére, addig a sokszor ezekhez alapul szolgáló eredeti történeteket már korántsem ilyen könnyű beszerezni magyar nyelven. Éppen ezért minden japán mesével foglalkozó kiadványt meg kell becsülnünk, különösen, ha egy olyan neves japán mesterről van szó, akinek neve talán még itthon is ismerősen csenghet.

Az el nem ismert mester 

Itthon eddig főként japán népmeséket tartalmazó köteteket (A Tűzmanó, A sárkánykirály palotája, Az eladott álom, A nyolcfejű sárkány, Japán népmesék) találhattunk a boltok polcain, vagy sokkal inkább az antikváriumok és könyvtárak eldugott szegleteiben. Idén azonban ez a hagyomány megszakadt, mikor egy modern meseíró, Miyazawa Kenji méltán népszerű történetének fordítása jelent meg gyerekkönyv formájában. Nemcsak a forma, de a tartalom is eltér a korábbi kiadásoktól.

Miyazawa Kenji ma már nagyon népszerű költőnek és meseírónak számít Japánban, de munkásságát külföldön is elismerik. A hazai közönség számára valószínűleg inkább versei révén lehet ismerős, melyekből a Csillagszóró című gyűjteményes kötetben Holti Mária fordításában magyarul is olvashatunk. Miyazawa Kenji életének sajátos tragédiája, hogy csak viszonylag korai halála után (harmincnyolc évet élt) fedezte fel személyét és alkotásait a közönség, életében ismeretlenségre kárhoztatott. Halála után azonban szinte egy csapásra a gyermekirodalom jeles alakjának nyilvánították és meséi közül többet is feldolgoztak (Kaze no Matasaburo, Amenimomakezu, Gusukobudori no Denki, Gingatetsudo no Yoru, Taneyamagahara no Yoru), sőt, életéről is készült animációs alkotás 1996-ban, születésének századik évfordulójára Spring and Chaos címmel.

Zene a lapokon

Ghosu, Gauche, Gorsch vagy a mostani magyar kiadványban Gós, megszületése óta már rengeteg mindent megélt. Az egy kötetben kiadott rövid történet az egyik legkedveltebb Miyazawa mű, amit időről időre újra elővesznek, és új köntösbe öltöztetve mesélik el. Készült belőle bábelőadás (1953-ban), opera és egyéb zenés darab bőségesen, valamint animációs film 1949-ben, 1963-ban és 1982-ben is. Ez utóbbit Takahata Isao rendezte, és máig az egyik legkedveltebb adaptációja az eredetinek. És az sem utolsó szempont, hogy a magyar fordítás megszületésében is oroszlánrész jutott neki. A történet egy fiatal csellista életének rövid időszakát meséli el, mikor számára minden a zene és a közelgő hangverseny bűvöletében zajlik. A mesében olyan jeles zeneművek nevei hangzanak el, mint Beethoven VI. szimfóniája - Patorale (a hangversenydarab), vagy Schumanntól a Traumerei. A zene olyannyira szerves része a történetnek, hogy szinte halljuk felcsendülni a különféle dallamokat, így érthető, hogy a rendezők is szívesen nyúlnak ehhez a történethez. Kétség kívül a zene ad egyfajta varázst, de ezen kívül is kell még lennie valaminek, ami ennyire megfogja az embereket, hiszen önmagában ez még kevés lenne. Hogy megtudjuk, miben rejlik a mű vonzereje, nézzük is, miről szól ez a könyv. A címszereplő, Gós, akiről azon kívül, hogy csellista és valahol vidéken egy régi malom mellett él egyedül, szinte semmit nem tudunk meg. Mindene a zene. A városi zenekarban (Vénusz zenekar) játszik, mely elsősorban a moziban szolgáltatja a filmekhez a zenét, de nem megy neki valami fényesen. A zord karmester mindig talál valami kivetnivalót játékában, vagy csellójában, mely elég ütött-kopott, régi darab. Ha Gós játéka nem is, elszántsága mindenképpen irigylésre méltó, és hazaérve elszántan gyakorolni kezd, hiszen az éppen tíz nap múlva esedékes hangversenyen nem sülhet fel miatta az egész zenekar!

Gyakorol és csak gyakorol, majd próbára megy és megint csak gyakorlás veszi kezdetét, mely hajnalnál előbb soha nem ér véget. A koncertig fennmaradó időben négy este négy különböző látogatója van a szorgalmas, már-már megszállott csellistának. Első nap egy tudálékos macska fölényes viselkedésével bosszantja fel hősünket. Második nap egy kakukk szeretne szolmizációs órákat venni a senseitől. Harmadik nap egy tanuki kölyök kopogtat illedelmesen a csellistánk ajtaján, hogy gyakorolhasson egy kicsit. Negyedik éjszaka pedig egy egérmama és beteg kicsinye érkezik a gyógyulás reményében. A négy állat viselkedése és hatása egyaránt segítik Góst, hogy elmerüljön a zene világában és csiszolhassa játékát. Noha ő maga szinte észre sem veszi a benne végbemenő változást, találkozásról találkozásra átformálódik. S bár a régi sérült hangszer nem cserélődik ki, a fiú annál inkább. Természetesen a meséből megtudhatjuk, hogyan sikerül a végső nagy erőpróba, a koncert, ahol helyt kell állnia hősünknek. A végén pedig a megfelelő tanulságokat is mindenki levonhatja magának, hiszen meseként nemcsak a szórakoztatás az egyedüli célja.

Gyerekkönyv

Miyazawa egyértelműen gyerekeknek szánta Gós történetét, amit a kiadvány megjelenésében is tükröz. A történet rövid, amolyan egy estés mese, amit lefekvés előtt lehet olvasni a lurkóknak. A/4-es formátuma, keményfedeles színes borítója és hatalmas betűi mind azt ordítják: Gyerekeknek készültem! A kiadványt a fordító saját készítésű színes, egész oldalas rajzai illusztrálják, melyek képi világukban az 1982-es Takahata-féle animét idézik. A kötet noha csak ezt az egy mesét tartalmazza (valamint némi információt a szerzőről és pár gondolatot a fordítótól), nem túl drága (990 Ft), a hasonló kvalitású mesekönyveknél nem drágább. Egyetlen hátránya, hogy ragasztókötéssel készült, ami egy gyerekkönyv esetében igen súlyos hanyagság. A többszöri olvasás hatására ugyanis a lapok előszeretettel önállósodnak. Ennek ellenére ez egy kedves mese, kellemes köntösben. A gyerekek mellett pedig minden Miyazawa Kenji rajongónak, zeneszeretőnek és a Takahata-féle anime kedvelőjének bátran ajánlom a megszállott, de fejlődőképes Gós és állati tanítómestereinek történetét.

Interjú Higashiguchi Shaarival, a Gós, a csellista fordítójáva

Mielőtt rátérnénk a mesekönyvre, árulj el magadról pár dolgot! Nagyon jól beszélsz magyarul, de úgy tudom, nem itt születtél. Mióta élsz Magyarországon?

H.S.: Köszönöm szépen. Oszakában születtem, két éves korom óta élek Magyarországon.

Hol végezted az iskoláidat és mit tanultál?

H.S.: Magyarországon jártam óvodába és iskolába is. Egy amerikai iskolában kezdtem meg tanulmányaimat, aztán zeneiskola következett, de azt túl későn kezdtem, így újabb váltással egy tizenkét évfolyamos magániskolába kerültem, ahol aztán érettségit is tettem. Emellett hosszú ideig jártam délutáni japán iskolába. Egyetemi tanulmányaimat japán szakon folytattam, ahol végül diplomát is szereztem.

Honnan jött az ötlet, hogy elkészítsd a mesekönyvet? Ki támogatott ebben? Továbbá miért pont Miyazawa Kenji, és miért pont a Gós, a csellistát választottad?

H.S.: Kicsi gyerekként is rajongtam már Miyazawa Kenji meséiért, anime filmként is volt hozzá szerencsém, nagyon megfogott. Innen jött az ötlet a szakdolgozatomhoz. Az egyik kedvenc meséjét fordítottam le Dr. Vihar Judit tanárnő segítségével. Ketten elhatároztuk, hogy ne csupán tanulmányaim lezárását jelentő szakdolgozatként, hanem mesekönyvként is megjelenjen, hogy megismertethessem a magyar gyerekeket ennek az írónak a meséivel.

Milyen nehézségek adódtak a fordítás során, és mennyire tudtál hű maradni a történet japán eredetijéhez?

H.S.: A hangutánzó szavakat nehéznek találtam átültetni a magyar nyelvre, vigyázni kellett a magyaros szöveghasználatra, illetve figyelnem kellett arra is, hogy könnyen érthető legyen egy gyermek számára a mese szövege.

Nos, igen, akkor mondhatni, hogy ezeket a nehézségeket sikeresen legyőzted. Egyébként melyik a nehezebb: japánról magyarra fordítani, vagy magyarról japánra?

H.S.: Számomra a magyarról japánra fordítás egyszerűbb, de nem félek a kihívásoktól, szívesen foglalkozom a számomra kissé nehezebb japánról magyarra fordítással is, elvégre e nélkül nem születhetett volna meg Gós magyar nyelvű története sem.

A könyv illusztrációit is Te készítetted. Milyen technikával?

H.S.: Megrajzoltam ceruzával és kifestettem vízfestékkel. Az állatokat rajzolás előtt több szempontból, képek és könyvek alapján

Ismersz olyan magyar népmesét, vagy egyéb más magyar mesét, amit a japán gyerekek ismerhetnek? Esetleg tervezed, hogy készítesz japán fordítást magyar mesékből, melyeket a japán gyerekek olvashatnak?

H.S.: Marék Veronika meséi ismertek Japánban, például a Laci és az oroszlán, illetve a Kipp-kopp. Tervezem néhány magyar mese japánra ültetését, hogy a japán gyerekek is megismerhessék a magyar meséket, de egyelőre még maradok Miyazawa meséknél. Szívesen fordítanék mangákat is.

Melyik a kedvenc magyar meséd és milyen japán meséken nőttél fel?

H.S.: TV-ből ismerem a magyar meséket, nagy kedvencem volt Süsü, Vízipók, Vuk, Kíváncsi Fáncsi, a Kockásfülű Nyuszi, Gombóc Artúr és nagyon szerettem a Tévé Macit.

Magyarországról nem könnyű japán tévéműsort nézni, a nagybátyám és a nagymamán vett fel nekem Oszakában videóra meséket, és ezeket tudtam aztán itthon megnézni. Ezek között szerepeltek az NHK tévécsatorna gyerekműsorai – ezeket a mai napig szívesen megnézem. Például Okaasan to Isshou (Anyuval együtt), Dekiru Kana, ez egy gyerekbarkács műsor volt. Ezen kívül Tezuka Osamu (Leo, magyarul Kimba) és Fujiko „F” Fujiyo (Doraemon) sorozatait és mangáit szerettem. Mangák közül a ’70-es és ’80-as évek shoujo mangáit kedveltem nagyon, amelyeket még anyukám gyűjtött össze, és még Fujita Kazuhiro mangáját, az Ushio to Torát, Araki Hirohikótól a JoJo no Kimyo na Bokent, stb.

Milyen terveid vannak a jövővel kapcsolatban? Olvashatunk még tőled más japán meséket is?

H.S.: Igen, egy következő mesefordításom már majdnem kész, szintén Miyazawa Kenji műve, ezenkívül tervezek még további Miyazawa műveket is fordítani.

Hol tudják olvasóink megvásárolni a könyvet?

H.S.: Jelenleg a magyarországi nagy áruházláncok könyvosztályain található meg a könyvem.

Kik segítettek a kiadásban?

H.S.: Elsősorban anyukám, Vihar Judit tanárnő és Noémi barátnőm segítettek, amiért nagyon hálás vagyok, illetve sikerült pályázaton keresztül támogatást kapnom a Japán Alapítványtól is.

Köszönjük a válaszokat és sok sikert kívánunk a továbbiakban is. Reméljük, hamarosan olvashatjuk a következő Miyazawa mesekönyvet is a rajzaiddal díszítve!

Az ajánlót és az interjút készítette: Peitli Csilla és Mikus Róbert