Amikor még a középiskola padját koptattam, beneveztem egy kerületi íróversenyre. Nemrég a neten böngészve ráakadtam erre az irományra, és úgy döntöttem, változtatás nélkül közölni fogom a blogon, szembesítve önmagamat önmagammal, és titeket is beveszlek a dologba, mert csoportosan minden jobb, ugye.

Villanások

Egy szürke panziószobában ültem az ablak előtt, az ágy melletti éjjeliszekrényen az ebéd maradványai. Felhozattam, nem volt kedvem kimozdulni a szobából. A vén falakról néhány keresztespók nézett rám egykedvűen, mintha csak biztosítani akarnának arról, hogy bár külsejük közel sem kellemes, sőt, nevezhetnénk undorítónak is, ők egyáltalán nem akarnak engem megzavarni hétvégi pihenésemben. Igazából aktív tevékenységekre készültem…….szétnézni a poros kisvárosban, sétálgatni a közeli erdőben. Péntek reggel érkeztem, ehhez képest már szombat délután volt, és egyszer sem tettem még ki a lábamat a szobából. Rágyújtottam egy cigarettára, és egykedvűen bámultam az ablakon keresztül az utcát. Az utcasarkon épp befordult egy szürke taxi, a szemközti kocsma fényreklámja pont akkor gyulladt ki, a villanyóra mellett, egy lány ácsorgott izgatottan. Két perc múlva megjelent egy fiú, kézen fogta a lányt, és kisétáltak a látókörömből. „Délután fél hat…….igazán kimozdulhatnék”, gondoltam. Komótosan elkezdtem készülődni, majd amikor már végképp nem tudtam mit magamra aggatni, és a sminkkészletem összes színét felkentem majd letöröltem, kiléptem az ajtón. Lementem a lépcsőn, odaintettem a portásnak, és máris kint álltam a járdán. Kellemes őszvégi idő volt, az utat szegélyező fácskák levelei már pirosak, barnák, sárgák, sötétlilák és kitudja még milyenek voltak…..magába kerített az a furcsa édes-bús őszi hangulat és halvány mosollyal az ajkamon megindultam, hogy feltérképezzem, miket rejt a városka. Úgy döntöttem, hogy kirándulásomat egy kávéházban kezdem, amit valaki, valamikor a távoli múltban megemlített, és most valahogy az eszembe jutott. Nagy talány, hogy az emberek miért nevezik kávéháznak a kávéházakat…..én személy szerint még egy embert sem láttam egyetlen kávéházban sem, aki kávét ivott volna, de még csak cappuchinot sem. Talán régebben máshogy volt, ki tudja, mindenesetre azt gondoltam, hogy én se fogok kávét inni, had gondolkozzon még utánam is sok-sok ember ezen a rejtélyes névadáson. Rendeltem egy gin-tonicot, és vártam hogy történjen valami. Ebben a pillanatban a tárgyak hirtelen aranyszínűvé és képlékennyé váltak, ez emberek szintén, és minden hullámzott…..nem akartam hinni a szememnek, és megkérdeztem a szomszéd asztalnál ülő nőt, hogy ő is látja-e, amit én, de ő csak tátogott, és hangja valami furcsa zaj-csönd keverékben tűnt el. Kirohantam a kávéházból, de az utca, a házak, a többi utca, az emberek, a fák, a virágok, minden de minden ugyanazt az állapotot vette fel. És a legrémisztőbb az volt, lenézve a kezeimre, azt láttam, hogy én is aranylok, hullámzok, kavargok, és valami zaj-csönd keverék elnyeli azt, amit mondanék, kiáltanék, ordítanék, akárkinek, akárminek, csak válthassak néhány értelmes nyugodt, valóságközeli szót, mindegy kivel. A gondolataim is hullámoztak, egyik a másik után, örvénylettek, kavarogtak, és nem értettem. Leültem egy fa alá…….valóság és álom között lebegtem…..hirtelen mintha belezuhantam volna egy lyukba, szédültem, forogtam, és amikor kinyitottam a szememet, egy szobában voltam. A szobában emberek álltak, nekem háttal. A falak málladoztak, sárgultak, a repedésekben megnevezhetetlen bogarak mozgolódtak. Fojtogató szag terjengett, valami a rothadt padlizsán és a pacal között. Nem voltak bútorok, csak egy szék amin ültem, és egy asztal, ami előtt az emberek álltak, szám szerint öten. Hosszú percekig nem történt semmi.

Aztán az emberek megfordultak.

Az ájulás kerülgetett, könny szökött a szemembe és pánik fogott el. Az embereknek nem volt arca. Azon a helyen, ahol a szemüknek, az orruknak és a szájuknak kellett volna elhelyezkedni minden normális esetben, nem volt semmi…..egy lapos valami volt, hiányos, rendellenes, maga után rémisztő űrt hagyó. Lassan közeledtek, kirázott a hideg…..közeledtek, közeledtek………….

Ekkor fordult egyet a szoba, és egy virágokkal teli réten találtam magam. Nem is ősz volt már, nyári nap sütötte a virágokat. Lepkék kergetőztek, sárga, lila, kék zöld, rózsaszín, ezerszín, ragyogás, tündöklés. Megérintettem az egyik virág szirmát…….és…….a virág hervadni kezdett……először csak az egyik szirma vált szürkévé, barnává, elmondhatatlanul szomorúvá….majd a többi is, a szára, a levele, és ahogy körbenéztem,  a fűszálak kiszáradtak, a fák levelei lehullottak, törzsük lángra lobbant. A pillangók élettelenül hulltak a földre, perceken belül egy kihalt, kopár, élettelen föld közepén találtam magam. Mozdulni akartam, de a lábaim nem engedelmeskedtek, sikítani akartam, de hangszálaimat mintha elvágták volna. Egy könnycsepp buggyant ki a szememből. Tehetetlen voltam, körülöttem minden elpusztult. Hirtelen egy repedés jelent meg előttem a földön…..a repedés nőni kezdett, már nagyobb volt mint a lábfejem, már nagyobb egy labdánál, nőtt-nőtt…..és én beleestem…..

Egy börtönbe kerültem. Régi fajta börtön volt, rozsdás rácsain át egy kihalt, koszos, földalatti folyosót láttam. Rázott a hideg, a kezeim vörösödtek, a lelkemet üresség töltötte el. Egy nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet. Mögülem jött. Nem akartam hátranézni, a fejem mégis önkéntelenül abba az irányba fordult. Egy láncra vert rab terült el a földön, bőre vékonyan tapadt csontjaira. A szemében könyörgés és reménytelenség tükröződött. Felém nyújtotta a kezét, amiből vér tört elő, egyenesen rám, a szemembe, a ruhámra, a cipőmre. Éreztem a rab kezének szorítását, ahogy a lábaimba kapaszkodik. Éles fájdalom hasított belém, és ekkor…………..

A szürke panziószobában találtam magam. Ültem az ablak előtt, az éjjeliszekrényen ott voltak az ebéd maradványai. A vén falakról a keresztespókok néztek rám barátságosan. Bámultam az utcát, kezemben égett a cigaretta, a sarkon befordult a szürke taxi, egy lány sétálni indult egy fiúval. Kellemes édes-bús őszvégi délután volt, az utat szegélyező fácskák levelei, sárgálltak, barnállottak, piroslottak, pompáztak, egy pillangó elrepült az ablak előtt, fel az égbe, apró fénycsíkocskákat hagyva maga után.