Japán faunája igen változatos, akár a természetes ősállatokról, akár a mesterségesen létrehozott lényekről beszélünk. Lakják olyan ősállatok, mint Godzilla, kitsune, tengu, kappa, akik inkább az emberek által lakatlan területeket preferálják, de néha a városokba is betörnek. Aztán ott vannak a mesterségesen létrehozott állatok; bonsai cat és barátai, akiket gyűjtőnevükön egyszerűen Pokémonoknak hívunk és országszerte, nagy számban feltűnhetnek. Ezt a két vitathatatlanul fontos csoportját a japán állatseregletnek most mégis félretolnám és inkább a televízió által kevésbé sztárolt őshonos társaikból mutatnék be párat.
A shinto vallásból fakadóan a japánok mindig is közel álltak a természethez és talán, mint a mi Matula bácsink, ők is olyan odaadással fürkészik az állatvilágot, ami tényleg minden nap tartogat számukra valami újat. A hatalmas metropolisokat elhagyva a városi ember is bizonyára sokkal jobban megbecsüli a természet adta dolgokat, a vidéken lakó, természetből élő gazdaemberekről nem is beszélve. A szigetek észak-déli tájolása miatt kialakult egy igen sokszínű fauna, ebből veszünk most górcső alá egy rovart, egy szárnyast és két emlős lényezetet.
.
A szegény tudós lámpásai
"Kezemben szomorúan kihuny a szentjánosbogár fénye." (Mukai Kyorai)
A japán szentjánosbogár (hotaru) a nyári éjszakák mécsese. Két változatukkal találkozhatunk legnagyobb valószínűséggel, ezek pedig a Genji és Heike. A Genji a nagyobb fényesebb (halványabb piros, zöld és sárga színűen világítanak), a Heike a kisebb. Az elnevezések nem véletlenek, ugyanis a japán történelemben, a 12. századbéli Genpei háború két szereplője a Genji és a Heike klán volt. A neveket úgy osztották el, hogy a győztes klán nevét a nagyobb testű rovar kapta, a kisebb testű pedig a vesztes nevét örökölhette. Annak oka, hogy pont a szentjánosbogarak e két fajtáját nevezték el így, kiábrándítóan egyszerű: a két klán összecsapás nyáron zajlott, pont akkortájt, amikor a szentjánosbogár-szezon tart. A rovarok méretét ismerve, talán már mondanom sem kellene, hogy a Heike klán maradt alul és a Genji aratott győzelmet. A harcos elnevezések ellenére a bogarak meghitt nyugalomban élik életüket. A lárváknak szükségük van a vízre, így patakok és rizsültetvények közelében nagyon sok van belőlük. A legtöbbet június közepén láthatjuk, habár a Heike fajta tovább is fellelhető a sötét éjszakákban. A költészetre tett hatásuk óriási és ősi. Már a 8. században a Man'yōshū-ban (Japán legrégebbi verses gyűjteménye, szó szerint a Tízezer-levél-gyűjteménye) is olvashatunk róluk, mint a szerelem jelképei és ekkortájt vált a nyári esték szokásos programjává a szentjánosbogár nézés is. A néphit szerint ők a halottak testet öltött szellemei és ez által minden tiszteletet megérdemelnek. Általában még a halandóság, az elmúlás az, ami az embereknek eszükbe jut róluk, de ezen, törékeny és rövidke életükből adódóan nincs is mit csodálkoznunk. Az újkor levegőszennyezéseinek hatására az állomány erősen megcsappant, ezért elitebb szállodák, vendéglátóhelyek külön tenyésztenek is maguknak, mert sejtelmes fényük vendégcsalogató. Mi is szerencsések vagyunk, hiszen nálunk is megélnek, méghozzá három változatuk is. Érdemes nyaranta a vízpartjaink mentén nézelődni, gyönyörű látványt nyújtanak a kis fénypontok.
.
A Pokolvölgy majmai
. „Felhőszakadás Télben még majomnak is Kell esőkabát” (Bashó)
A Jigokudani (pokolvölgy) Nemzeti Park hírhedt lakói szerintem vitán kívül a leglazább arcok a makákók közül. A japán makákó másik neve a hómajom, mely arra utal, hogy ez a majomfajta bizony nem retten meg holmi hóeséstől és dermesztő téli éjszakáktól. Barnás-szürke bundájukról, vörös képükről és rövid farkukról lehet őket leginkább megismerni. Télen pedig arról, hogy elözönlik a hegyek lábainál gőzölgő termálvizeket. Talán ők az egyetlenek, akik még a zord, olykor mínusz tizenöt, mínusz húsz fokos telet is élvezik. Már ősszel, tudatosan elkezdik a felkészülést a hideg hónapokra. Melegebb bundát növesztenek (talán ezt azért mégsem tudatosan), és egyre többet esznek, hogy zsírrétegük is gyarapodjon. A tél beköszöntével elkezdődik az energiák minimálisra csökkentése és az egyébként sem szívbajos majmok még kevesebbet mozognak. Ilyenkor a legfontosabbá, a semmittevés és egymás kényeztetése válik. A természet adta fürdőket, melyek vize közel ötven fokos, ilyenkor naponta csak párszor hagyják el, hogy egyenek pár falatot, ami azért is szokatlan, mert a majmok többsége nem igen rokonszenvezik a vízzel. Tudósok szerint ez a tevékenység védi meg őket a fagyhaláltól. Nyáron növényeket, gyümölcsöket, télen magvakat és jobb híján fakérget fogyasztanak. Természetfilmekben gyakran látni, hogy unalmasabb perceikben ezek az állatok még hógolyót is gyúrnak és kedvtelésből hógolyócsatákat vívnak egymással, ami igen figyelemreméltó, lévén, hogy mégiscsak állatokról van szó. Sőt, ez még mind semmi, ugyanis természettudósok felfedezték, hogy ezek az állatok képesek hangsúly változtatva kommunikálni és arcukkal különböző érzelmek tudatos kifejezésére is. Tiszta állatok és a higiénia azon pontjára is eljutottak, ameddig kevesen társaik közül; megmossák az ételt. Egy csoportjuk 15-200 főből áll és köreikben nőuralom van. A nőstények megszabják, hogy kik lehetnek a vezérhímek és azt is, hogy például ki mehet be a fürdőbe és ki nem.
A festmények pózerei
„Ha a daru táncol Arra ösztöne hajtja, Nemcsak ficánkol.” (Szenti Tibor)
Japánban hét fajtájukat tartják számon és mindközül talán a legszebb a szinte hófehér testű, piros búbbal ékeskedő japán daru, mely legnagyobb számban Hokkaidō szigetén él. A japán daru, más néven mandzsu daru Japánon kívül Kína északi, Szibéria keleti részén is fellelhető. A világ második legritkább darufajaként tartják számon és nagy erőket fektetnek a megmentésükre. Japánban a békét és szerencsét jelképezik és a legendák szerint ezer évig élnek (míg a mondásban szereplő párja a teknősbéka még szerencsésebb, mert tízezer évig él). Sajnos erre a japán vadászok cáfolatot adtak, mert anno nagy számban vadászták őket és még ma is számolnak be híradások darvak levadászásairól. Manapság számuk körülbelül egy-két ezerre tehető, ők is a védett fajok közé tartoznak. Kecsességük és párzás idején násztáncuk ámulatba ejt mindenkit. Az egész ceremónia kimért és művészi, csak úgy, mint a japán táncok. Magvakat, rovarokat, halakat és békákat esznek. A téli hidegben, a szűkös élelemforrások miatt az emberek segítségére szorulnak, akik etetik őket. A japán művészeten belül a fametszetek és festmények gyakori szereplői.
A házimacskák ősei
„Napfényben fürdő lustán nyújtózó macska. Gyönyörű idő. „ (Ismeretlen szerző)
Utolsó versenyzőnk az iriomote-szigeti macska japánul iriomote yamaneko, aki csak és kizárólag az Okinawa prefektúrabeli Iriomote-szigeten honos. Nevében a yamaneko nemes egyszerűséggel annyit tesz, mint „hegyi macska”. Bundájának barnás alapszínét pöttyök, olykor csíkok tarkítják és nagyjából azonos mérete van, mint a domesztikált rokonainak, így szakavatatlan szemeknek lehet, fel sem tűnne a különbség addig, amíg neki nem támadna. Madarakat, rágcsálókat, rákokat és egyéb kétéltűeket eszik és rejtőzködő életmódjának köszönhetően elég későn, csak 1967-ben fedezték fel. A macskaféléket megszégyenítő módon, villámgyorsasággal mozog mind földön, mind a fákon és a víztől sem irtózik. Utódainak sziklák közt, esetleg fák odvában készít almot, akikkel talán egyazon nyelven nyávog és dorombol, mint a házi macskáink és jó esetben elélnek körülbelül tizenöt évig is. Fajtáját alig száz példány képviseli, így őt is a kihalófélben lévő fajok közé sorolják. A legnagyobb ellensége az autóforgalom és természetes élőhelyének csökkenése. A gond az, hogy a vadászterületüket átszeli egy autóút, és ez már rengeteg példány életébe került. A balesetek megelőzésére figyelmeztető táblákat helyeztek ki az autósoknak, az állatok pedig speciális aluljárókon haladhatnak át az út alatt.
Végezetül kicsit komolyabbra váltva meg kell jegyeznem, hogy globális szinten egyre több lesz az az állat, mely különlegessége abból adódik, hogy veszélyeztetett. Az előbb bemutatott pár példa is egytől egyig ilyen. Az ember kiszorítja az állatokat természetes lakóhelyükről. Egyre kisebbek a dús, fákkal borított dzsungelek és egyre nagyobb teret foglal a beton. Ennek okán az állatok költözni kényszerülnek és sokuk az új környezetben már nem tud túlélni. Így kerülnek ezrével a veszélyeztetett állatok listájára. A japán vadak még nehezebb helyzetben vannak, mert a terület is kisebb. Az ember elfoglalja a sík területeket, a hegyvidékek pedig csak sokkal zordabb körülményeket tudnak biztosítani az állatoknak. Míg tehát a robotkutya populáció növekszik, az állatvilág rohamosan csökken.
