Miyajimát elhagyva buszra szálltunk, majd megebédeltünk egy étteremben, ahol életemben először találkoztam a dinnyés fantával.

A kóstolás után rájöttem, hogy ez annyira nem is baj, mert nem sok íze van szegénynek, de legalább jó a színe.

Az étterem után megint egy gyors shinkansenezés következett, és egy kisebb kitérő egy fukuokai bevásárlóközpontba, ahol megtekintettük a Robo-square-t.
Volt cuki Hello-Kitty robot, akinek ha bizonyos szavakat mondtál, akkor elkezdett azokról beszélni. Nagyjából így nézett ki egy beszélgetés Kitty-channal:

Nézelődő: Reggeli!
Robo-Kitty: Igen, ettem reggelit. Anyukám készítette nekem. Nagyon finom volt. Te reggeliztél rendesen? Holnap Hotto-keeki-t szeretnék reggelizni.

Kant filozófiájáról nem lehetett vele eszmecserét folytatni, de volt még vagy 20 szó, amit ha az arcába ordított az ember, akkor Kitty-chan a szóval kapcsolatos összes tudását feltárta.
Volt itt még cukin nézelődő fóka-robot, tojást tojó rozsaszín pingvin, meg autentikus japán táncot lejtő roboszamuráj is.

Mikor mindenki kigyönyörködte magát, és jól nem vásárolt semmit mert minden mocsokdrága volt, újra buszra szálltunk, és folytattuk rendületlenül az utunkat Nagasaki felé.
Valahogy már útközben éreztem, ahogy néztem a tájat, hogy itt nagyon jól fogom magam érezni (na nem mintha máshol nem), és így is lett, az egész két hét legjobb napját töltöttem el ezen a helyen.

Érkezéskor már sötét volt és este, úgyhogy annyira nem tudtuk felmérni a dolgokat, és mivel fáradtak voltunk, megelégedtünk annyival egy páran, hogy végigcaplattunk a hotel mellett elterülő China-town utcácskáján, én meg nikuman-t majszoltam mert az jó.

Közben egy téren véletlenül belefutottunk két kísérőnkbe, akiknél volt egy nagy csomag tüzijátékos felszerelés, így nagyjából tíz percet azzal töltöttünk, hogy gyerekek módjára örömködtünk a mindenféle, nagyjából csillagszóró jellegű tüzes kis bigyónak.

Ezután már semmi más vágyam nem volt, csak venni egy adag gyouza-t meg egy onigirit valamelyik konbiniben, leülni egy parkban, beletömni mindezt az arcomba, majd aludni egyet, ezért három másik lánnyal együtt így is tettünk.

Másnap pedig elindultunk, hogy fölfedezzük a várost, ezúttal a korábbi egymásravárós, alig valahova eljutós dolgokból okulva hárman, egy cseh-izraeli-magyar különítményt létrehozva.
Útközben persze összefutottunk a csapat több tagjával is, de pár perces eszmecsere után mindenki ment a maga dolgára.

Először megnéztük a Koufukuji és a Soufukuji névre hallgató buddhista templomokat (bár a Soufukuji-t én már csak kívülről csodáltam, mert mire odaértünk már mozdulni nem tudtam), valamint felcaplattunk a hegytetőre Sakamoto Ryouma szobrához, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra.

A Koufukuji megtalálásához még igénybe vettük egy szintén odatartó iskoláscsoport segítségét, a továbbiakban viszont egész jól boldogultunk egyedül is.

A csapat fiú tagja még nagyon meg szerette volna nézni a Heiwa kouen-t, így a remek egésznapos jegyünkkel villamosra szálltunk, és eldöcögtünk odág. Itt a múzeumot már nem akartam megnézni, egy utazásra egy atombomba-múzeum bőségesen elég véleményem szerint.
Itt található egy szökőkút mögött ez a hatalmas szobor, mely a békét hivatott jelképezni, és azt a célt, hogy többé ne történjen ilyen szörnyűség sehol sem a világon.

Ekkorra már a hőség meg a rengeteg gyaloglás borzasztóan padlóra küldött mindannyiunkat, és közös megegyezéssel visszaindultunk a hotelbe, útbaejtve egy bentós-boltot, ahol olcsóért vettem sok onigirit, amit ezután kádban ülve zenét hallgatva fogyasztottam el, hogy erőt gyűjtsek az estére.

Este ugyanis a közeli China-town-ban őszi fesztivál volt, amit szándékoztunk megnézni.
A fesztivál azon része, amit láttunk, abból állt, hogy erős emberek sárkányt táncoltattak, valamint shishi-nek öltözve emelvényen ugráltak. És most szégyellem magam össze meg vissza, mert ezekről nem tudtam normális képeket készíteni.
Azt viszont megtudtam, hogy ha a shishi megharapja az ember fejét, akkor egy évig szerencsés lesz. Mármint az ember. Nem a shishi.
Úgyhogy mikor a konferálónéni mondta, hogy akkor most lehet menni, hogy mindenki kapjon egy harapást, akkor mentek is az emberek, gyerekek, felnőttek egyaránt.

A fesztivál nagyjából ennyiből állt, mi pedig cseh barátnémmal a partra indultunk egy sörrel, hogy gyönyörködhessünk a látványban.
De mivel az eső rákezdett, itt sem fényképeztünk, inkább arra koncentráltunk, hogy elférjünk ketten egy esernyő alatt.
Ahogy így esetlenkedtünk, belefutottunk a csoportunk két tagjába, akik egyikük Nagasakiban élő tanárával sétálgattak.
Velük beültünk még egy kávézóba, ahol macskával, és a már említett Sakamoto Ryoumával díszített kávét fogyasztottunk.

Másnap reggel a Glover Garden-ben kezdtünk egy kis kilátásbangyönyörködéssel, majd az Amu-Plaza-ba mentünk ebédelni.

Itt a táplálkozáson kívül nem nagyon volt időnk körülnézni, úgyhogy nem soppingoltunk semmi különösebbet.

Tele hassal felvonszoltuk magunkat a buszokra, és útban a reptér felé beugrottunk egy kasutera-gyárba.
Hogy mi az a kasutera? Egyfajta piskóta, amit a portugálok ismertettek meg a japánokkal, Nagasakin keresztül. Rettentő híres, és rém büszkék rá. Bővebben itt olvashattok róla.
Az igazság az, hogy nekem nem sokban különbözött nagymamám piskótájától, leszámítva az árát. Értelem szerűen a nagyi-verzió olcsóbb. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, senki sem szenved nagyobb kárt, ha nem hozok haza belőle kóstolót.

Miután a tele hasunkba még nyomorgattunk a frissen sült kasuterából, már csak tényleg annyi maradt, hogy visszarepüljünk Osakába, ahol úgy üdvözöltük újra az Alapítvány épületét, mintha csak hazaértünk volna.
És mikor megérkeztünk, mindenkinek leesett, hogy már csak pár napunk van hátra. Ezt a pár napot mesélem majd el a következő és egyben utolsó posztban.