A mai napon egy kissé hosszabb beszámolóval jelentkezem, két nap történéseiről lesz szó. Ezután megvan rá az esély, hogy öt napig nem fogtok rólam hallani, ugyanis ötnapos kirándulásra megyünk, célpontjaink Kyouto, Hiroshima, Nagasaki és Fukuoka.
Laptopot nem viszek, de megígérem, kézzel jegyzetelek szorgalmasan, és utólag küldöm a beszámolókat.

A kéthetes program alatt nagyjából le vagyunk foglalva folyamatosan, de néhény délután és a két vasárnap szabad foglalkozás.
Ezen a vasárnapon volt, aki itt élő barátait látogatta meg, mi viszont egy nagyobb csoporttal elindultunk megnézni az osakai várat.
Előtte még tettünk egy kitérőt a „Nanba” névre hallgató városrészébe.

Leszállás után rögtön egy ilyen helyen találtuk magunkat:

Az első emeleten (ez nálunk a földszint) ilyenek voltak, aki látott már animét, biztos ismeri a használatát is: bedobjuk a pénzt, majd gombokkal irányítva a kart megpróbáljuk megszerezni azt, amit akarunk.
Egy srác fél pillanat alatt megszerezte amit akart, gondoltam nekem sem lesz nehéz.
Hát tévedtem.
Semmit nem sikerült kihalásznom, ez van.
Természetesen a további emeleteken további szórakozási lehetőségek voltak. A másodikon zenés játékok, a többit pedig elfelejtettem, de a lényeg az, hogy emeletekre voltak osztva, fajta szerint.

Egy darabig próbáltuk rendezni sorainkat és megindulni körülnézni, de hamar rájöttünk, hogy ez együtt nem fog menni, mert mindenkit más érdekel. Megbeszéltük a találkozúhelyet és időt, majd kis csoportokban elindultunk.
Egy percbe sem telt, és hirtelen egy otaku-paradicsomban találtuk magunkat, ahol három emeleten mindenféle anime-figurák és kártyák voltak, olyan mennyiségben, hogy ahogy néztük, fel sem fogtuk amit láttunk.

Innen az én nyomásomra egy olyan utcába kerültünk, ahol nagyrészt vendéglátóipari egységek sorakoztak.
Az elején rögtön magamhoz is ragadtam egy adaggal az osakai specialitásként számontartott takoyakiból.

De be kellett látnom, hogy az Alapítvány étkezőjében bizony klasszisokkal jobban készítik.
Miközben én a borzalom-forró gömböcskéket igyekeztem égési-sérülések elszenvedése nélkül a számba oktojálni, igyekeztünk találni valami mindenkinek megfelelő kajáldát.
Lehetetlen küldetésnek tűnik?
Igen, az volt.
Feltűnt egy sushi-bár, a szemem felcsillant, de körbenézve senki más szemében nem láttam ugyanezt. Mert nem szeretik a sushit, mondták.
Én viszont szeretem annyira, hogy leszakadjak érte a többiektől, úgyhogy búcsút modntam a maradék pár embernek is, és bevettem magamat az aprócska helyiségbe.

Itt rendszer kissé más volt, mint az otthoni running-sushi éttermekben: egy tányér 130 yenbe került, a szimpatikusat lekapta az ember, és jól megtáplálkozta. A végén meg kellett nyomni egy gombot, jött egy leányzó és megszámolta a tányérokat, felírta egy lapra és azzal kellett a kasszához járulni.

Miután jóllaktam, folytattam a nézelődést, immár egyedül. Ám az órára pillantva láttam, hogy lassan vissza kellene indulni a találkozóhelyre.
Eltévedtem közben?
Hát persze.
Részint kétpercenként járókelőket kérdegetve, részint a megérzéseimre hagyatkozva (amikre általában jobb nem hagyatkozni, lásd a következő szó jelentését a szótárban: 方向音痴) némi késéssel sikerült megtalálni a többieket, majd felhőtlen örömömben majdnem feldöntöttem szegény fura fejjel néző rózsaszín medvét.

Alig tettem túl magam azon, hogy végre megtaláltam a többieket, máris úton voltunk az osakai vár felé. Utazás közben felfogtam, hogy Osaka nagy. Borzalmasan nagy.
Mire a várhoz értünk, ami mellesleg így festett az esős időben,:

Már annyira fáradt voltam, hogy akkoris boldog lettem volna, ha csak az esőben ülök valahol. De összeszedtem magam, és bementem a többiekkel.

A várban a legfelső emeletről lehet csodálni a város látképét, az alsóbb emeleteken pedig a vár történelméről van szó.
Egymás mellett kis képernyők sorakoznak, ahol mini-díszletek közé vetített, 3D-s hatású videón nézhetjük meg a különböző eseményeket, például azt, ahogy Toyotomi Hideyoshi arról rendelkezik, hogy márpedig innentől a katona csak katona lesz, és nem művel földet, hiába is pattog a katonát játszó színész olyan hevesen, és elégedetlenkedik, amiért a mellette álló paraszt műveli ezután azt, ami az övé volt.

Mindez nagyon érdekes volt, de lassan alig tudtam nyitvatartani a szememet, így elindultam lefelé, ahol összeverődött az „éhesvagyok-fáj a lábam, menjünk, nehogy lekéssük a vacsorát” csoport.
Hazafelé vettük az irányt, és nagy buzgóságunkban a saját bőrünkön, azaz pénztárcánkon tanultuk meg, hogy a Tokkyuuressha (特急列車, azaz gyorsvonat) bizony extra 630 yen.

Némi átszállás és kérdezősködés után végre hazaértünk, ahol már csak enni és aludni volt erőnk.

A következő nap reggelén megkaptuk az eligazítást az ötnapos kiránduláshoz, ebéd után pedig yukata-próbán vettünk részt az Alapítvány japán stílusú szobájában.
Egy kedves idősebb néni és a segítői beöltöztettek minket, hogy utána izzadva pózoljunk, mert annak ellenére, hogy a yukata nyári ruha, cefet mód melegünk volt benne.

A nap további része szabadfoglalkozás volt, úgyhogy a közeli bevásárlóközpont melletti könyvesboltba mentem, és megrendeltem a buddhista népmesés könyvet, amit kinéztem. Elvileg három nap az érkezés, úgyhogy meglesz mire hazamennék.

Utolsónak hagytam a legcsodálatosabb helyet: a 100-yenes boltot.
Csodálatos hely, szavakkal leírhatatlan, inkább mutatom, miket szereztem:

Hogy mind bentós kellék? Hát igen.....

Ezzel búcsúzom, mindenkinek szép napokat kívánok itteni idő szerint szombat vagy vasárnap estig.