Az emberiség, bár már az univerzumon kívülre is kacsintgat, a saját otthonát sem sikerült teljesen felfedeznie, gondoljunk csak az óceánok mélyére, melyek még mindig tartogatnak meglepetéseket nekünk és az őserdők mélyéről is újabbnál újabb fajok bukkannak elő. Azonban az őserdőkig sem kell mennünk, ha szeretnénk számunkra ismeretlen területekre tévedni.  Nézzünk bele a tükörbe! Mit látunk? Ki az, aki lát? Amit látunk, valóban létezik, vagy csak elménk űz tréfát velünk? Dolgozatomban a valóság kérdését járnám körül filozófusok és egy sci-fi író műveinek segítségével.

Kis túlzással, már az ősidők óta foglalkozik az ember a saját maga működésével. Ezen működések közül pedig talán az érzékszerveink és agyunk működése a legérdekesebb. Érdekes belegondolni, hogy bizony vannak, akik megtéveszthetetlennek hiszik magukat és bár lehet, embertársai tényleg nem találnak rajtuk fogást, pont az érzékszerveik azok, akik elárulják és megtévesztik őket. A megtévesztés problémája pedig újabb dimenziókba repíthet minket, amikor elmélkedésünkbe azt is bevesszük, hogy máig nem tudjuk –legalábbis csak sejtéseink vannak róla -, hogy hogyan kerültünk erre a világra. Lehet valaki irányít minket? Esetleg a Föld és az egész eddig felfedezett világmindenség egy galaktikus valóságshow része, ahol az általunk valósnak képzelt világ valaki mások számára csak egy drága, önműködő díszlet? Jól látható, hogy a valóság kiderítésére tett minden kísérlet újabbnál újabb kérdéseket vethet fel, így talán nem is érdemes a gyökerekig elásni, mert a végén kiderül, hogy azok olyan mélyre nyúlnak, hogy az ember épp ésszel fel sem foghatja.

A megoldás persze lehet, hogy pont az épp észen kívüli tartományokban rejtőzik. A neves sci-fi író Philip K. Dick is ezen a szálon indult el a valóság megtalálására. Egyik teóriája, miszerint minden viszonyítás kérdése, így még az is, hogy ki a valóban „normális” és ki az „őrült”, máig nagy kedvencem. A társadalmunkban kisebb-nagyobb kivételekkel mindig az az eszme győzedelmeskedett, amellyel a többség rendelkezett, amit a többség támogatott. Akik radikálisan az ellentétét gondolták és cselekedték a társadalmi szabályoknak azokra csúnya sors várt. Dick felvetette, hogy mi van, ha mi, a nagy többség, akik normálisnak aposztrofáljuk magunkat, valójában mi vagyunk azok, akik a természettel ellenszegülnek és mi, akik úgy gondoljuk, hogy amit látunk, az a valóság, saját magunkat verjük át.  A „bolondok” pedig hályogtalan szemükkel látják, és tiszta elméjükkel felfogják a tényleges valót. Így tehát, lehet, hogy a valóság megpillantásához a fogalmaink szerint el kell, hogy uralkodjon rajtunk az őrület. A buddhizmus természetesen nem ezt mondja ki és másfelől közelíti meg a témát.

„A valóságra néha az őrület a megfelelő reakció.” (Az ember a fellegvárban)

A vaibhásika-iskola szerint a tudat a tárgyát csupaszon, mindenfajta közvetítés nélkül észleli. Erre rakódnak a szennyeződések, melytől a valós kép megváltozik és becsapja elménket. Az ismeretelméleti iskola szerint pedig az érzékelésben nem közvetlenül maga a dolog, hanem annak vetülete (ākāra) jelenik meg. A vetület az a jelenség, amelyben az észlelt tárgy és az észlelő tudat egybeesik. Kettős természetű: egyrészt a tárgyhoz hasonlít, hiszen annak leképződése, de ugyanakkor tudati természetű, mert a tudatban jelenik meg, csak annak számára valóságos. Az érzékelés definíciója két feltételt tartalmaz: az érzékelésnek fogalmiságtól mentesnek (kalpanā-apoḍha) és hibátlannak (abhrānta) kell lennie. Az első feltétel azért is messzemenően lényeges, mivel az egész episztemológiai rendszer a fogalmi és nem-fogalmi jellegű ismeret szigorú megkülönböztetésén nyugszik. Ha egy idegen civilizáció elénk pottyantana valamit, amiről nincs fogalmunk, életünkben nem láttuk még ahhoz fogható tárgyat, akkor valószínűleg jó pár pillanatig a tárgy puszta képét látnánk és nem asszociálnánk semmire, aztán amikor elkezdenénk megvizsgálni, egyre inkább eltűnne a valós tárgy a szemünk elől. Ekkor a kezdetekben látott tárgyat (Dharmakíri szerint) már csak meditációval tudnánk újra meglátni, amikor is mindent kizárunk a tudatunkból, ami nem a tárgy. Tehát, ha jelen pillanatban a valóságban is vagyunk, erre a valóságra valami oknál fogva rárakódik valami, elménknek köszönhetően. Mindenféle gondolatok torzítják el (ami úgy tűnik elkerülhetetlen). Ezután, már nem biztos, hogy észrevesszük, ahogyan a béka sem veszi észre, ahogyan szépen lassan megfő.

A valóság kutatásával már jócskán Krisztus előtt is foglalkozott az emberiség. A máig fennmaradt egyik legrégebbi bizonyíték erre Platón Barlanghasonlata, ahol a világos és változatlan kerül szembe a sötét és állandóan változóval. A hasonlatban teret kapó barlangban születésüktől fogva emberek vannak, akik soha nem hagyták el eleddig a barlangot és nem is sejtik, hogy azon kívül egy másik valóság is létezik. A barlang falán látott árnyékokat és az őrök barlangfaláról visszaverődő, torzult beszédét a megkötözött barlanglakók valóságnak hiszik. Egyszer csak az őrök egy rabot kivezetnek a barlangból a fénybe. A rab először még nem lát semmit a vakító világosság miatt, aztán szépen lassan hozzászokik a szeme a fényhez és kirajzolódik körülötte a külső világ. A rab rájön, hogy az addig a barlangban látott árnyak nem a valóságot mutatták, hanem a valódi tárgyak árnyékai voltak. Ezt anamnézisként magyarázzák, ami nem egyszerűen azt jelenti, hogy az ember meglátja a valóságot, hanem azt, hogy az ember újra meglátja a rég elfeledett valót. A rabot a barlangba visszavezetik. Az ideák világát meglátott különc pedig elújságolja a tapasztalatait a többinek. Emberünket természetesen csodabogárnak, őrültnek nézik. Hát valahogy így érezhet Dick is.

“…halottak vagyunk, csak nem tudunk róla: múltbéli életeinket éljük újra…amelyet VALIS, a mester entitás, vagy valósággenerátor irányít. Ez majd felébreszt bennünket, egyszerre emlékezni és felejteni kezdünk, amely által képesek leszünk visszaemlékezni a valós otthonunkba. Ez addig is a purgatórium, az élet utáni élet, ahol folyamatosan figyelnek és értékelnek minket, csak nem tudunk róla. Az általunk ismert és emlékeinkben létező világ egy tökéletes szimulációjában veszünk részt. “

Érdemesnek tartom, hogy foglalkozzak egy kicsit az íróval is, hogy teljes legyen a kép. Már három könyvet is kiadtak itthon róla, melyekben átlagosnak nem mondható életéről tudhatunk meg igen sok mindent. Életének legérdekesebb momentumai viszont kétség kívül látomásai és más egyéb képi villanásai voltak, melyek miértjeire később részben rá is jött.  Philip K. Dicknek 1974-ben különös istenélményben volt része, amely olyan zavaros elemeket tömörít magában, mint delíriumos látomása, melyet egy fogászati beavatkozáskor használt nátrium-pentothal injekció okozott nála, vagy az állítólagos színek, és geometriai formák, amelyeket ebben az időben rendszeresen látni vélt. Ehhez hozzátartozott, hogy mint ahogy Proustnál, Az eltűnt idő nyomában című regényben egy sütemény íze felidézett régmúlt eseményeket, úgy emlékeztette vissza egy lány nyakában függő hal-szimbólum egyik előző életére, melyben Tamásnak hívták, az antik Rómában élt, és az őskeresztényekhez tartozott. S mint tudjuk „A birodalom sosem ért véget”. VALIS regényében olyan következtetésre is jut, hogy talán ezek a látomások nem is az előző életeiből maradtak vissza, hanem egyszerűen csak átszakadt a valóság szövete és pillanatokra megláthatta a végső valóságot. Többekben felmerült, hogy tapasztalatait mentális betegség okozza, ám életében soha nem diagnosztizálták semmilyen pszichiátriai terápiát igénylő betegséggel. Sokan ma úgy vélekednek, hogy Dick skizofrén volt, talán azért is vélik ezt, mert ez a téma őt is nagyon érdekelte. Kábítószerekkel gyakran volt dolga, és többször használt LSD-t is, de kábítószerfüggővé nem vált. Akár igazak az előbb leírtak, akár nem, a teóriái melyeket több ezer oldalas exegézisében leírt figyelemreméltóak és arról tanúskodnak, hogy mind a buddhista filozófiába, mind pedig a nyugati filozófiába elég komolyan beleásta magát.

„A kóan paradoxonja semmit sem árul el, csupán felébreszt. Mindennek csak akkor van értelme, ha feltételezünk valami nagyon furcsát: most éppen álmodunk, csak nem tudunk róla. Legalábbis amíg fel nem ébredünk.” Philip Dick

Egy modern kori amerikai filozófusnak, Hilary Putnamnak egyik leghíresebb teóriáját is érdemes megvizsgálnunk, ha a valóság mibenlétéről elmélkedünk. Teóriája, a tartályba tett agyak esete egy másik érdekes módja a valóság vizsgálatának. Az elmélet a következőképpen hangzik: tegyük fel, hogy egy tartályban tárolt agyunkat egy gonosz (feltétlen gonosz kell, hogy legyen?) tudós, egy számítógéphez kapcsolta, ami azt az érzést kelti bennünk, hogy minden, amit érzékelünk az valós és úgy tűnhet, hogy éppen egy szöveget olvasunk egy tudósról, aki agyunkat egy számítógéphez csatlakoztatta. A nagy kérdés az, hogy fel tudnánk-e fogni, hogy agyak vagyunk egy tartályban.  Putnam szerint nem, mert az agyak a tartályban semmilyen külső dologra nem képesek referálni. Részben én is egyetértek ezzel a teóriával. Az bizonyos, hogy az agyunkat valamiképpen „ki kell akasztanunk”, hogy feltáruljon a valóság, már ha van olyan. Sokak szerint megfelelő drogok segíthetnek ebben, de ha buddhista szempontból nézzük a problémát a legkézenfekvőbb megoldás a meditáció lesz.

Az tehát, hogy mi a valóság, és hogy a tükör, amibe belenézünk mennyire torzít el minket, bizonyára soha nem fogjuk megtudni és ez nem csak a torz tükör miatt van így, hanem azért is, mert most is egy passzív infravörös kamerán keresztül látunk mindent és minden, amit látunk kivehetetlenül homályos.

„A valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne.” Philip Dick

Bibliográfia: Agócs Tamás: Buddhista ismeretelmélet (jegyzet)
Lawrence Sutin: Csúszkáló valóságok
Lawrence Sutin: Isteni inváziók – Philip K. Dick élete
Philip K. Dick: Valis
http://www.media.ars-wonderland.hu/kapcsolatok/kornyezet/1_kornyezet.html
http://art.pte.hu/oktatasi_anyagok/hamcherif/filozofia-1/Hilary-Putnam-Agyak-a-tartalyban.pdf