Olyan gyorsan telnek a napok. Felkelek, szaladok a buszhoz, utána szaladok a boltba reggeliért, hogy aztán szaladhassak a suliba, hogy beérjek az első órára. Ott gyorsan bekapok egy-két falatot, a tanárok elhadarják az anyagot és mire észbe kapok, már szaladhatok is a buszhoz, ami hazavisz. Itthon is próbálok minél több mindent elintézni, aztán a nap végén rájövök, hogy mennyi mindent nem sikerült és mennyire nincs időm szinte semmire.

„Nincs rá időm.” Manapság ez a társadalmunk legnagyobb rákfenéje. Ez a mondat bármikor és bárhol elsüthető. Nincs kedved valamihez? Hát csak mondd azt, hogy nincs időd rá. Valóban nincs időd? Hát akkor valamit nagyon rosszul csinálsz. Félreértés ne essen, nem szeretnék elhatárolódni a probléma elől, hisz én is a „nincsráidőm!” betegség egyik szenvedő alanya vagyok, de ez az írás most azért születik meg, hogy szépen sorra vegyem a probléma okait és megpróbálkozzam összeállítani a „betegség” ellenszerét.

Fura, hogy régebben az emberek nem szenvedtek időhiányban. Pedig akkor nem volt mikró, amivel pikk-pakk felmelegítjük az ételt, nem voltak gépek a mezőn, amivel pár óra alatt le lehetett aratni a termést és sok helyütt még arra is volt idő, hogy esténként mesét olvassanak fel a csemetéknek. A nincsráidőm szindróma tehát a tudomány és a technika fejlődésének tudható be? Ezt nem merném kijelenteni, éppen az előbb felhozott példák miatt. Az eszközök segítségével sokkal gyorsabban elvégezzük az adott dolgunkat, tehát elvileg több időnknek kellene maradnia, azonban ezt nem így érezzük. Tehát ezt a teóriát akár el is lehetne vetni. Mégis mi az oka, hogy kevésnek tartjuk a 24 órás napokat? A megoldást alighanem a megváltozott elvárásokban kellene keresnünk. A gépek teljesítményének a növekedésével úgy gondoljuk, hogy az emberi teljesítmény is ugyan úgy négyzetesen növelhető és dupla, tripla annyi melót el tudunk végezni, mondjuk ha egy kis tuningon esünk át. Mostanában energiaitalok tucatjai árasztották el a boltok polcait, melyek azt ígérik, hogy felhörpintésüktől sokkal több mindenre leszünk képesek és sokkal tovább bírjuk a strapát. Elárulom, hogy ez nem igaz. Az energiaitalok azt a képzetet adják, hogy több mindenre leszünk képesek, de az emberi test nem ilyen. Ha mégis túlhajszoljuk magunkat, annak később isszuk meg a levét. Érdemes észrevenni, hogy a természet -benne mi is-, kiegyensúlyozottan működik. Ha például túl sok a szúnyog, akkor több lesz a béka, hogy ellensúlyozzák a vérszívókat. Ha túl sokáig vagyunk ébren, akkor utána ugyanennyit aludnunk is kell, hogy helyreálljon a biológiai egyensúlyunk. Nagy Feró sem hiába énekelte, hogy 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Ha nincs meg az egyensúly, akkor bizony nem csak azt fogjuk érezni, hogy nincsidőnkrá, hanem azt is, hogy új lakója van testünknek, akit gyomorfekélynek hívhatunk, hogy immunrendszerünk legyengült, hogy társasági kapcsolataink megszűntek. Mivel az ember társasági lény, ez utóbbi megszűnése újabb mentális problémákat okoz, melyeknek újabb fizikális borjai születnek, melyek ugyancsak nem életünk meghosszabbításában fognak segítségünkre lenni.

Vegyük észre, hogy van időnk! Mi több, mindenkinek ugyan annyi ideje van, csak meg kellene tanulni higgadtan és ésszerűen használni. Persze ez a megállapítás most könnyen támadható is lenne, ha behoznánk azt a teóriát is miszerint, van például időn kívüliség és azt, hogy igazából nem tudhatjuk, nem érezhetjük, hogy mi az idő. Ezeket azonban most inkább mellőzzük. Mint, hogy azt is, hogy könnyű ilyeneket leírni és megint más alkalmazni. Szóval ott tartottam, hogy jó lenne, ha a napi 24 óránkat ügyesen osztanánk be. Ez bizony nagy kihívás, főleg, ha nem mi osztjuk be, hanem a főnök, aki annyi feladatot ad, hogy hazaérvén a munkahelyről még folytathatjuk is. Ez bizony ilyenkor nehéz ügy és ha ráadásul olyanok vagyunk, hogy csak a munkát tartjuk szem előtt (és észérvekkel el is tudjuk magyarázni a környezetünknek, hogy ez miért fontos) , akkor bizony akár jogosan is mondhatjuk, hogy nincsráidőm kórságban szenvedünk. Így azonban nem lehet élni. Életünkben törekedni kell arra, hogy azt csináljuk, ami nekünk jó és ne azt, ami a főnöknek lesz jó. Egyébként hiába teszünk jót neki, hiszen ő is valószínűleg a nincsráidőmben szenved, csak mondjuk nem a munkahelyi problémák miatt nincs ideje, hanem a sok szórakozás és alkalmazottak molesztálása miatt (ami asszem neki a szórakozás kategória). El is érkeztünk oda, hogy belekössek a  jóságok túlzásba vitelébe is. Ez sem jó. Meg kell találnunk azt a pontot, ahol a mérleg egyensúlyban van. Jó és hasznos a mikró is, de mégis, mennyivel jobb, ha mondjuk egy tábortűznél sütjük, főzzük meg az ennivalónkat. Még az elején említettem, hogy régen ezen tárgyak nélkül is volt az embereknek idejük. Lassan körbejártam a problémát és egyre inkább elhitetem magammal is, hogy a felfogás volt más akkoriban, hisz ha nagyon akarnám én is meg tudnám oldani, hogy legyen időm mindenre. Lefekszem korábban, hogy reggel felkelhessek korábban. Elindulok a buszhoz korábban így nem kell sietnem és elérek egy korábbi buszt is. Kényelmesen megveszem a reggelit, a suliban elkészítem, megreggelizek és indulhat a nap, ahol tudatosan cselekszem. A buddhizmus és a taoizmus is azt tanítja, hogy legyünk ott minden pillanatban. Ne csapongjon az elménk. Nagyon profán példa, de mondjuk reggelizel és már azon gondolkodsz, hogy mit kellene ebédelni, ahelyett, hogy a reggelid ízeire koncentrálnál és arra, hogy a megfelelő nyáltermelés hatására még jobb legyen az emésztésed:). Mindig legyünk ott, ahol cselekszünk. Persze, hogy azt gondoljuk, hogy nincsráidőm, ha még csak az első feladatunkat végezzük, de már az jár a fejünkben, hogy mennyi mindent KELLENE megcsinálnunk még a nap végéig. Valóban? Vagy tudunk esetleg közbeiktatni (ha igényeljük, ha az nekünk jót tenne) mondjuk negyed órát arra, hogy kivonuljunk és szemléljük az embereket, vagy a növényeket? Ha ott vagyunk a pillanatban és nem teszünk felesleges(nek tűnő) mozdulatokat, vagyis megtanuljuk beosztani az időnket és ésszel élünk, akkor tuti a nap végén úgy hajtjuk le a fejünket, hogy „no lám, mennyire tökéletes volt ez a nap, hisz minden percében tudatosan cselekedtem, még akkor is, amikor éppen nem csináltam semmit”. Ezen a tökéletes napon pedig ugye, hogy mindenre volt időnk? Minden a helyén volt, mert  nem vagyunk feldúltak és még most sem arra gondolunk, hogy hogyan éljük túl a másnapot, hanem az a legnagyobb gondunk, hogy melyik oldalunkra feküdve lesz kényelmesebb a fekvés. Nagyon érdekes és tanulságos taoista gondolat az, hogy a folyó sem teszi arrébb a kavicsot, ami az útjába kerül, hanem kikerüli és gond nélkül folytatja tovább az útját, vagy az, hogy a folyóba hullott levél sem úszik felfelé az árral, hanem hagyja, hogy vigye magával a folyó. Ne próbáljuk kijátszani a természetet, mert úgysem nyerhetünk. Sodródjunk az árral. Annyit tegyünk meg, amennyit tudunk és ne válasszunk szélsőséges (természetellenes) megoldásokat. Azt hiszem kb. ennyire futotta most, még csak meg sem próbálok felesleges sorokat kierőszakolni magamból, mert arra már én is rájöttem, hogy írni bizony én sem tudok (mert nagyon nehéz), hanem hagyom hogy a bejegyzés írassa meg önmagát.