Érdekes, hogy a magánéleti bejegyzéseim többsége mind akkor keletkezik, ha valami változás van életemben, valami nyomaszt, valakire haragszom, valamiből elegem van.
Ott hagytam a sulimat. Hivatalosan még nem, de nem hivatalosan mától nem vagyok a Bolyai 13.M osztályának diákja.
Úgy keltem ma fel, mint egy átlagos napon és olyan érzések voltak bennem mint egy átlagos napon. Első két óra elektronika dolgozat volt. Tegnap 11-ig példákat gyakoroltam rá. A suliba megérkezve megnéztem a hirdetőtáblán a délutáni foglalkozásokat, mert szerettem volna suli után Fecske tanárnő angol korrepetálásaira beülni. természetesen 3-ig tartott a foglalkozása és nekem 9 órám lett volna azon a napon, így bele kellett nyugodni, hogy az angolom folyamatosan romlik és nem sokat tehetek ennek érdekében időhiány miatt.
Ugorjunk vissza az elektro dolgozatra. Megkapva a feladatlapot, rá kellett jönnöm, hogy ismét tök feleslegesen éjszakáztam, mert juszt se azokat a feladattipusokat kaptam, amit előző nap begyakoroltam. Ezután *sűrű anyázás közepette* segítség után próbáltam kapálódzni, de mind hiába. Előző ilyen dolgozatnál ott volt István aki segített, bár ő sem tudta 100-ra, most viszont más ült mellettem és igaz, bár tudta a feladatokat, jobban mint más, erkölcsi kötele nem engedte, hogy segítsen nekem, és másnak sem. Így biztosra éreztem a dolgozat eredményét.
Elfeküdtem a padon és gondolkodtam: mi az ami engem érdekelne? a nyelvtanulás, az írás és az, hogy emberek között lehessek. Itt mit kapok? nyelvtanulásra, írásra szinte már semmi időm és sajna a társaság pedig fanatikusan csak műszaki dolgokról és képletekről tud beszélni (még szünetben is). Tehát nem maradt semmi, amiért megérné naponta 4 és fél 5-kor kelni és este 5-6 órára hazaérni. Így hát felálltam, beadtam a dolgozatom. Mészáros tanár úr rámnézett, majd a dolgozatlapra, ami szinte üres volt és ismét rám, és ennyit kérdezett flegmán: Ennyi?
Erre szűkszavúan csak annyit feleltem (csak ennyit mivel nagyon felhúztam az agyam az elmúlt percekben és nem akartam senkit megbántani): Ennyi. Ezután fogtam magam és kisétáltam a teremből, már teljesen elszánva magam: Itt hagyom ezt a helyet.
A cuccom bent maradt így meg kellett várnom, míg a többi dolgozatíró is befejezi. Akkor fogtam a cók-mókomat és hazajöttem. Boldog voltam, mert nagy terhek szakadtak le rólam. Ebben az iskolában én szakmát okító tanártól egy vállveregetsét sem kaptam a 4 és fél év alatt. Na jó egyet. Poch tanár úrtól, de tőle is csak úgy, mert szerintem fogalma sem volt hogy ki voltam én. Ennyi.
Most pedig itt vagyok készen arra, hogy elintézzem még a papírmunkát a sulival kapcsolatban, majd elkezdjek dolgozni egy utazási cégnél...
Természetesen a tanulást nem hagytam abba és a főiskolát már a következő tanévben szeretném elkezdeni, de az még messze van, addig még sok minden történhet és remélem, hogy fog is. Az biztos, hogy az elkövetkező hónapokat hasznosan fogom eltölteni: tanulok angolul, japánul, dolgozok, és cikkírásra is szentelek időt...és nem utolsó sorban a barátaimra, mert arra már rájöttem rég, hogy ha barátod nincs, életed sincs.
