Japán vallási rendszere összetett és a nyugati „barbár” embereknek teljesen idegen. Ez nem is csoda, hiszen a kapcsolatfelvételre Japánnal meglehetősen későn került sor, így egy szakasztott más kultúra bontakozhatott ki a japán szigetvilágban, melyre csak a szomszédos Kína és Korea volt hatással. A felfedezések korának elején Japánról csak bizonytalan hírek érkeztek Európába. Már Marco Polo (1254 – 1324) óta tudták ugyan, hogy Kínától keletre hatalmas sziget terül el, amelyen ismeretlen birodalom virágzik, azonban semmi határozott adatot nem hozott még senki az ismeretlen földről, mert európai hajó még alig merészkedett Japán kikötőibe. Az elkövetkezendőkben megvizsgálom a japán kereszténység főbb állomásait és ezekből kiragadom azokat az elemeket, melyek merőben máshogy működnek a távoli kultúrában, mint nálunk. Ezen kívül arra is próbálok választ találni, hogy mitől olyan idegen számunkra a japánok vallási kultúrája és mi lehet az oka annak, hogy a térítő missziók ellenére máig olyan kevés a japán keresztény.

A többi rizsa a tovább mögött:

A missziók kezdete Japánban Japán titkáról akkor sem sikerült fellebbenti a fátylat, amikor a koraújkor elején a vihar egy portugál kereskedelmi hajót Japán partjaihoz sodort. Különösen vakmerő hajósok néha megfordultak egy-egy japán kikötőben, de egymás nyelvét nem értették, árucseréjük így igen kezdetleges volt, ezen kívül az európai hajósok az országról, annak népéről semmit nem tudtak meg, hiszen nagyobb részt partra sem szállhattak.
Japánban a XVI. század második felében alapvető változás következett be; feltűntek az első európai, portugál hajók Kyūshū partjainál. A japánok elsősorban a fegyvergyártást (kanócos puska) lesték el a portugáloktól, tökéletesítették azt, s a lőfegyverek rövidesen gyakoribbak voltak a szigetországban, mint Európában.
Néhány évvel később a hajósokat jezsuita szerzetesek követték, s megkezdték a keresztény vallás terjesztését. Mind a japán társadalom, mind a buddhista szerzetesek érdeklődéssel fogadták a furcsa, új eszméket, melyekről sokáig úgy hitték Indiából származnak. A japán vezetés felismerte (mint később rá is jöttek, hogy tévesen), hogy a portugál kereskedőgályák szívesebben kötnek ki az olyan városokban, ahol jezsuita misszionáriusok működnek, ezért felkarolta az új vallást. Ez a vallás eleddig ismeretlen volt a japánoknak, de nem első ízben történt már meg velük, hogy egy új eszmerendszer kért bebocsájtást földjükre. A buddhizmus is, bár Japánon kívülről érkezett az országba, sikeresen beleolvadt a társadalomba és az addig népvallásként működő sintoizmusba. A másik nagy vallás, amely kintről érkezett tehát a kereszténység volt, de neki nem sikerült az a mértékű szinkretizáció, mint az előbb említett buddhizmusnak.
Először 400 éve érkezett Japánba a kereszténység és habár sok misszionárius dolgozott az elterjesztésében, sok akadályba ütköztek. Talán éppen ide illik a példázat a magvetőről, amely első versszaka így hangzik: „Kimegy a magvető, hinti szét a magot; aranyló magocskák jó földbe hulljatok!” Ebből kiindulva Japán bizony nem volt egy termékeny föld a kereszténység számára, ugyanis nem volt rá szükségük. Persze sok minden mellett azért mégis hatást gyakorolt a kultúrára, ahogy a második világháború elvesztése után a megtört Japán oly könnyen fogadott be mindent, ami nyugati. Sikerült például a karácsonyt is elfogadtatniuk a japánokkal, igaz ez nem lett állami ünnep, mégis országszerte megünneplik. Másik jó példa a fehér menyasszonyi ruha és esküvő stílus, de ezek mind csak külsőségek, maga az eszme nem fogta meg a japánokat olyan erőteljesen, mint minket.[1]

Visszatérve a történet elejére, Japánt a kereszténység két nagy hullámban érte. Először, amikor Xavéri Szent Ferenc 1549. augusztus 15-én Japán földjére lépett, és másodszor pedig, amikor a francia missziós társaság tagja, Jean Petite jutott el Japánba egy francia hajó fedélzetén 1859-ben. A két időpont között viszont kegyetlen üldözéssel irtották a katolikusokat, melyet csak az első századok római keresztényüldözésével lehetne összehasonlítani. Az első protestánsok a hollandok voltak, akik Japánnal kapcsolatba kerültek. Nekik kevésbé a hittérítés, sokkal inkább a kereskedelem volt a fő céljuk.
A missziós történelemben mégis ez az első 50 év volt a legsikeresebb. Xavéri Szent Ferenc titokban érkezett Japánba, egy Angelo nevű japán segítségével. Ő volt az első japán, akit megismert Makao szigetén. Angelo egy olyan szamuráj volt, aki nagy bűnt követett el, és menekülni kellett Japánból. Japánba érkezve, egy Kagoshima nevű kis faluban szálltak meg, ahol először nem fogadták őket és igehirdetésüket nagy lelkesedéssel, sőt, köveket hajigáltak hozzájuk. Innentől kezdve Szent Ferenc mindig a falvak, tartományok elöljáróit (daimyō) kereste meg először és nekik mondta el az evangéliumot, majd miután engedélyt kapott, azután ment és terjesztette az Úr Jézusról szóló hírt tovább a falu embereinek. Rengeteget utazott, de Kagoshimától csak Kiotóig jutott el. Ezalatt – bár sokan hallgatták meg igehirdetését – nem keresztelt meg nagy tömegeket. Kagoshimában kb. 150 embert, Ichikiben 15-20 embert, Hiradoban 180 embert, Yamaguchi felé 3 embert, Funaiban pedig 30-50 embert keresztelt meg. Állítása szerint India egyik tartományában egy hónap alatt sikerült tízezer embert megkeresztelnie, így a japán sikerek eléggé szerénynek mondhatók ennek tudtában.[2] Xavéri Szent Ferenc azonban bizakodó maradt a jövővel szemben. Két évig tartózkodott Japánba, majd visszatért Makaóba az elöljáróihoz. Miután elhatározta, hogy elhagyja Japánt gondoskodott a Japánban hagyott egyházközségek jövőjéről. Páter Torresnek és fráter Fernandeznek adta át a stafétát, akik folytatták a munkáját, templomokat építettek.
Xavéri többet nem lépett Japán földjére. Negyvenkét évesen halt meg egy betegségben Szan-csian szigetén.[3] Amilyen fontos volt Xavéri neve mind Japánban mind azon kívül, olyan fontos volt Oda Nobunaga (1534 – 1582) és Toyotomi Hideyoshi (1535 – 1589) neve is, akik egymás után uralkodó, „ország egyesítő” sógunok voltak. Xavéri többször járt náluk. Előfordult, hogy a sógun kérte meg, hogy járjon közben a portugáloknál, hogy hajójukról ágyukat vásárolhassanak. Ez nem sikerült neki és ez nehezítette is munkáját, de az kétségtelen, hogy Nobunaga és Hideyoshi is hosszú évtizedeken át segítette a jezsuiták munkáját (még területeket is adományozott nekik) ennek ellenére is. Hideyoshi – valószínűleg udvari nyomásra is – a kereszténység ellen fordult, mert úgy gondolta, hogy veszélyt jelenhetnek hatalmára. Rendeletet adott ki a katolikus papok kitiltására. Akik nem engedelmeskedtek a parancsnak, azokat elfogatta. Télen pedig Kiotóból Nagaszakiba hurcoltatta mindet és keresztre feszíttette őket. Egészen pontosan 26 vértanú volt az elsők között, akiket keresztre feszítettek, és akikről máig megemlékeznek. Ezek Jézussal ellentétben nem kínlódtak napokig a kereszten, mert miután megfeszítették őket azonnal meg is adták nekik lándzsákkal a kegyelemdöfést. Voltak köztük ferences és jezsuita papok, japán családos férfiak, egy fiatal anya gyermekével egy Ibaragi nevű 12 éves fiú és egy Miki Pál nevű jezsuita papnövendék is.[4] A 17. századra, ahogyan a kereszténység csíráját is próbálták kiirtani egyetlen cél vezérelte a japánokat: a lehető legkevesebb kapcsolat maradjon fenn azzal a külvilággal, ami lassacskán kezdte teljesen átformálni Japánt.[5] Így tehát az ország hosszú időre – mintegy 250 évre – teljesen elzárkózott a világ legtöbb országától. Ilyen körülmények között vette kezdetét az Edo-korszak, a Tokugawa-bakufu égisze alatt.
A Tokugawák 1867-ig örökletes rendszerben uralták Japánt a császár nevében, már csak holland hajókat engedtek be és csak a nagasaki-i kikötőkbe.[6] Ezen kívül Kínával és Koreával tovább folyt a kereskedés, de az európaiak jelenléte Japánban az 1630-as évektől ténylegesen csak arra maroknyi holland kalmárra korlátozódott. Az elzárkózás eleinte nem volt tudatos, de a keresztény térítők egyre több zűrt okoztak, így az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy apránként kitiltották őket az ország területéről.
A Tokugawa rezsim ideje alatt minden embernek évente egyszer el kellett menni egy buddhista templomba és ott meg kellett taposnia egy keresztet, vagy Szűz Mária képét. Sok-sok ezren tagadták ezt meg és vesztették emiatt életüket. Ezek a rendeletek mégis nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az embereket reflexszerűen elfordítsák a kereszténységtől
Az üldözés körülbelül 250 évig tartott. Akkor kezdett megszűnni, amikor 1853-ben Matthew Calbraith Perry (1794 – 1858) sorhajókapitány parancsnoksága alatt amerikai hadihajók önkényesen behatoltak a Tokiói-öbölbe és az ország idegenek elöli elzárása (sakoku – 鎖国) is megszűnt. A Japán partjához érkező hatalmas fregattok hada rávilágított a japánokkal szembeni erőfölényére, azok ráébredtek, hogy nem túl célravezető továbbra is kizárni a „nyugati ördögök” tudományát, kultúráját és eszméit, hiszen jó ismerni az ellenséget. Ezen kívül tartottak egy esetleges invázió bekövetkeztétől, amely akkori állapotukban végzetesnek bizonyult volna.[7] A végeredményül több ezren haltak mártírhalált és több ezren hitehagyottá váltak (akik később visszatértek a kereszténységhez).

A keresztény térítés második hulláma Amikor Japán megnyitotta kapuit a Nyugatnak, a kereszténység is lassan visszatért, vagy „előbújt”, ugyanis sokan maradtak, akik titokban megtartották ezt a vallást is. Nagaszaki környékén mintegy 60 ezer titkos keresztény (kakure kirisitan – 隠れキリシタン) élt, akik bujkálva hódoltak őseik 250 éve felvett vallásának. A fellendülés a Tokugawa-korszak után, a Meiji-korszakban tehát beindult. Először azokban a településekben, ahol sem a buddhizmus, sem a sintoizmus nem volt túl erősen jelen és ott, ahol a lakók nem voltak a modernizáció ellen, ami akkoriban egyet jelentett az európaiak és amerikaiak jelenlétével. A misszionáriusok száma is rövid időn belül a duplájára dagadt: míg 1899-ben 1333 térítő volt a szigeten, addig 1931-re már 2374-et számoltak. Egy 1929-es kutatás szerint pedig a japán keresztények 39%-a római katolikus volt és 61%-a protestáns. Ma is a jellemzően a protestáns templomok vannak többségben és a római katolikus és ortodox közösségek ellenében.[8] A második nagy térítő, akiről fentebb már tettem említést, Jean Petite, francia misszionárius évekig cirkált a partok mentén, míg végül megkapta az engedélyt, hogy ő is partra szállhasson. Így sikerült megépítenie Yokohamában az első katolikus templomot 1862-ben. A következő évben egy másik is elkészült Nagaszakiban. Ez a templom egyszer sem semmisült meg, így ez az egyetlen, ami 130 éve áll az eredeti helyén.
A Meiji-korszakban nagy ütemben építették a templomokat és egyre csak szaporodtak a keresztények. A második világháború rombolása után pedig a Nyugat egy újabb hulláma érte el Japánt, amelytől kezdve még többen kezdték el majmolni az idegen kultúrát és még többen szerették volna megismerni a Biblia tanítását. A keresztény vallás azonban még ezután sem hódította meg a japánokat.

Miért kevés a japán keresztény? A japánok főleg kezdetben nem értették meg, hogy a hithirdetők nem azért mentek Japánba, hogy az európai kultúrát hirdessék, hanem azért, hogy Jézus tanítását terjesszék. Éppen ezért a nyugatellenes hangok megakadályozták, hogy az új eszmerendszer elterjedhessen. Sokan azt kérdezték, hogy ha olyan jó ez a vallás, akkor a kínaiak miért nem gyakorolják? Ehhez tudni érdemes, hogy ebben az időben még a japánok is úgy gondolták, hogy Kína a világ közepe (ahogy Kína nevének karakterei is mutatják:中国, középső+ország) és minden, ami onnan érkezik az tökéletes és másolandó.
A kereszténységtől teljesen független kultúra, a hosszú, japán alapossággal végrehajtott kemény üldözés, és a rövid ideig tartó hittérítés szintén azon okok köz sorolható, amik miatt ma is kevés a keresztény az országban. Később még a Meiji érában is megbélyegző volt katolikusnak lenni még annak ellenére is, hogy az új alkotmány meghirdette a vallásszabadságot. Majd csak az 1920-as évektől kezd ténylegesen megenyhülni a légkör, melyen sokat segít, hogy több keresztény miniszterelnököt is megválasztanak.[9] Az európai értelemben vett vallásszabadságról Japán esetében csak a második világháború végétől beszélhetünk. Azóta jogi értelemben Japán nyitott társadalom, rengeteget tanult a Nyugattól, a technika, a tudományok és a kereskedelem területén sok szempontból meg is előzte tanítómesterét. A keresztény misszionáriusok is szabadon tevékenykedhetnek az utóbbi fél évszázadban, számokban kifejezhető eredmény azonban nemigen mutatkozik. Más szempontból mégis jelentős az Egyház jelenléte.
A katolikus missziósok által alapított egyetemek és más iskolák az ország legjobbjai közé tartoznak, a keresztény templomok kedvelt esküvői helyszínek a nem keresztényeknek is, és a humán értelmiség körében igen nagy a nyitottság a keresztény értékek és kultúra iránt. Általánosságban elmondható, hogy a japán társadalom ma már idegenkedés nélkül értéknek tekinti a kereszténységet, ha ez nem is jár együtt tömeges megtérésekkel.
Az 1945-70-ig tartó időszakban japán nyelven megjelent Újszövetségi Szentírás összes kiadásáról statisztikát készítettek. Meglepő eredménnyel zárult a kutatás: a háború utáni 25 év alatt ötmillió Újszövetségi Szentírást nyomtattak ki japán nyelven és azt mind el is adták. Vagyis minden 20 embernek birtokában volt/van és ez Japánban azt is jelenti, hogy el is olvasták. Ez nálunk nehezen elképzelhető. Japánban azt mondták anno az iskolákban, hogy minden művelt embernek egyszer el kell olvasnia a Szentírást. Ez tehát mutatja, hogy igazából szó sincs vallásosságról, mindösszesen az alapműveltség része. Azonban a japánok, ha megkeresztelkednek, abban nincs társadalmi, vagy anyagi érdek, akkor az ténylegesen azért történik, mert elkötelezettek a vallás iránt (és mint ilyenek, monoteisták, így a buddhizmust és a sintoizmust megvetik). Ezek a japánok tehát arra a kérdésre, hogy mi a vallásuk, tudnak válaszolni (a többiek pedig alkalom szerint váltogatják a buddhista, sintoista és olykor a keresztény szokásokat). Ilyen módon nincs Japánban érdek keresztény. [10] Kicsit visszatérve a Biblia eladásokra. A hatalmas mennyiségű eladott Biblia azért is figyelemreméltó, mert Japán népességének mindösszesen 1% vallja magát kereszténynek.
A „vallás” japánul shūkyō　(宗教), ami azt jelenti, hogy „vallásos szekta + tanítás”. A kérdésre, hogy mi a vallásod, a válasz általában az, hogy mushūkyō (無宗教). Erre azt mondják azt jelenti, hogy nem vallásos, de igazából azt jelenti, hogy a válaszadó nem tesz különbséget a különböző vallási szekták között. Ez pedig így is van, hiszen az ember, aki ezt feleli, cipeli az omikoshit (hordozható szentély) a shintó fesztiválokon és üti a taiko dobokat a buddhista bon fesztiválon.[11]

Az 1,5 millió japán kereszténynek napjainkban körülbelül kétötöde katolikus és háromötöde protestáns. Mindazonáltal a kereszténység továbbra is „idegen” vallásnak számít, elsősorban monoteizmusa és az egyénre koncentráló erkölcstana miatt, abban a japán társadalomban és hagyományrendszerben, amelyben évezredes politeista vallások (buddhizmus, sintó) és csoportközpontú erkölcsi parancsok (konfucianizmus) dominálnak.