Ha valaki meghallja azt, hogy Hiroshima, az első dolog ami eszébe jut, valószínűleg az a bizonyos atombomba. És bár ha az ember ellátogat a múzeumba, valóban megüli a lelkét utána ez az érzés, azért érdemes ellátogatni.

Kiotóban reggeli után átbattyogtunk a közeli pályaudvarra, és vártuk azt a bizonyos shinkansent izgatottan. Egy szempillantásra áll csak meg a drága, így majdnem lemaradt a csapat fele, de csak megoldottuk.
És hogy milyen a shinkansen?
Hát....gyors. Meg vonat. Nagyjából ennyi.

A gyorsaságán kívül a legnagyobb poén benne, hogy az üléssorokat tetszőlegesen egymással szembe lehet forgatni, ha netán a mögöttünk vagy előttünk lévő sorban ülők társaságára vágynánk.

Miután leszálltunk, busz vitt minket oda, ahova már nagyon akartam menni: a Sunfoods nevű céghez, megtanulni a hiroshimai speciális okonomiyaki (ez a japán pizza – Vash) elkészítését.
Ügyesnek kellett lennünk, hiszen a saját magunk által készített okonomiyaki volt az ebédünk, szóval aki elxxrta, az éhen maradt. Látszik is a képen, mindenki mennyire koncentrál.

Az ebédhez kapott mindenki egy üveg szószt is ajándékba, én kettőt is, mert az egyik srác nem szereti és nekem adta.
A recept az majd egy későbbi poszt témája lesz, már ha a Blog Ura megengedi a leközlését (már hogy a bánatba ne engedném :) – Vash).

Következő állomásunk az Atombomba Múzeum volt, amitől mindenki tartott talán kicsit. És ez lesz az, amiről nem fogok sokat írni, mégpedig azért, mert nem tudok. Elég legyen annyi, hogy minden tiszteletem azért, ahogy összekapták ezt a várost.
Képet se nagyon készítettem, volt aki kattintgatott folyamatosan, de akkor nem éreztem azt, hogy nekem most fényképeznem kellene.
A kiállítás vége felé található néhány áldozat ruhája, haja, ilyesmik, megspékelve a leírással arról, hogyan haltak meg, esetenként hozzátartozók levele is olvasható.
Ezek érthető módon a társaság nagy részét megrendítették, nekem is csak annyi vágyam volt, hogy valahova leüljek és jól kibőgjem meg kielmélkedjem magamat.

Ehelyett viszont – tartva eddigi rohamtempónkat – buszba be, és Mazda-gyár, gyártási folyamatot meg autókat nézni.
Az egész program szervezése mondhatni tökéletes volt eddig, ez az egyetlen pont, amibe bele tudok kötni. Kissé emberségesebb lett volna hagyni minket kicsit feldolgozni a látottakat.
A gyár engem amúgy sem érdekelt különösebben, és a legjobb része az volt az egésznek, mikor végre megtaláltam az italautomatát, és a kipottyanó coca-cola dobozon a „happy” felirat volt látható.

De azért készítettem autós képet, az autó-otakuk kedvéért:

Szerencsére nem tartott sokáig a szenvedésünk, és hamar visszatértünk a buszhoz és folytattuk utunkat Miyajimára. Ám ehhez előbb kompra kellett szállnunk, ahol a látványtól már fel is gyorsult a múzeumban elszenvedett sokk felejtése.

Miyajimán van minden, ami az ember lelki felépüléséhez szükséges: torii, amit a dagály néha megközelíthetetlenné tesz, mármint gyalog.

Aztán vannak őzikék, amik néha rémisztőek, megesznek MINDENT ami az útjukba kerül, és borzasztó hülye hangokat adnak ki, valahogy így:

Aztán van persze ryokan is (ne felejtsd el a magyarázószöveget, Robi!!!!! :D [wakatta! Szóóóóval a wakatta azt jelenti, hogy értettem és nem merek ellenkezni, mert félek a megtorlástól.  A ryokan pedig egy hagyományos japán stílusú fogadó, ahol a vendégek  kapnak külön japán gúnyát -haorit, vagy Orsi által is említett yukatát. Gyakran japánfürdő is jár a ryokanhoz, a teát és az ebédet pedig rendszerint a szobákban tálalják. Árban-szolgáltatásban rengeteg fajtája van –Vash] ) , mi is egy ilyenben szálltunk meg. Kaptunk kedves kis pizsama-yukatát, ki volt készítve kedves kis süti meg tea a szobánkba, és csöndes zene szólt a folyosón. És igen, többes számot használtam, mert itt négyes csoportokban aludtunk egy-egy szobában, ami így festett:

A szállásunkon volt a vacsora is, ami csodálatos japán kajákból állt, mikor az étkezőbe érkeztünk, ilyen gyönyörű látvány fogadott minket:

Volt ott sashimi, udon, miso-leves, tenpura, valami rákos-krumplipürének kinéző-érődő izé, meg olyanok, mikről azt sem tudtam mi, de egy  közös volt bennük: istentelenül finomak voltak.

Teleettük magunkat, aztán valahogy még sikerült összehoznunk egy esti sétát, annak ellenére hogy mocsokmód telezabáltuk magunkat.
Ezt követően még olyan kettőig italozgattunk, hallgattuk a kis bambik vonyítását, meg masszázsszékben kényeztettük magunkat.
Na nem úgy. Csak masszázzsal. Tényleg.

Reggel bármennyire meglepő is, reggeliztünk, kicsekkoltunk, leadtuk a cuccokat a recepción, és elindultunk megnézni az Itsukushima szentélyt.
A szentély és a hozzá tartozó torii, ami fentebb látható, mind a világörökség része, ha hinni lehet kedves idegenvezetőnknek.

100 yenért megtudhattuk, mennyire leszünk szerencsések, és amennyire felfogtam a cetlire írtakat, nekem be fog ám jönni az élet az elkövetkezendőkben. Ezt bizonyítja az is, hogy már visszatérve az alapítványhoz elvesztettem a pre-paid kártyámat, ám valaki megtalálta így vissza is került hozzám. Szóval jól kezdődik a szeptember.

A reggeli gyönyörködés után visszatértünk a táskákért, és elindultunk, hogy estére Nagasakiban, következő és egyben utolsó állomásunkon legyünk, de ez már egy másik történet.