Tegnap este sort kerítettem a filmre vitt kutya történetére. Szégyenletes, hogy csak most került rá sor, de jobb később, mint soha. A történetét már régről ismertem, de arról, hogy film is készült róla, csak nem rég vettem tudomást. Az alkotás lelkileg igen fárasztóra sikerült és olyan érzelmeket mozgósított bennem, hogy csak néztem. Nézzük hát meg röviden, hogy miért érdemes mindenkinek látnia a leghűségesebb kutya történetét.

A filmben is elhangzik, hogy miért is a kutya az ember legjobb barátja és a macska miért kerül a második helyre (amivel én még mindig vitatkoznék..az a második hely is nagyon elől van). Míg egy kutyánál elég, ha három napig veled van és eteted, örökre hűséges lesz és követni fog bármerre mész, egy macskát etethetsz három évig is akár, ha elfogy az étel keres mást, aki tápolja. Az igaz történet ezt az állítást maximálisan alátámasztja és a megnézése után biztosan mindenki kicsit más szemmel fog a kutyákra nézni.

Hachikou 1923 november 10.-én született, méghozzá fajtiszta Akita-ként, így vérbeli japán kutyának mondhatta magát. Miután pár hónaposan elszakították anyjától és testvéreitől, egy híres professzor házához került, kinek lánya szeretett volna egy újabb kutyát. A család az előző kutyájuk elvesztése után megfogadta, hogy nem lesz több, mert lelkileg eléggé megterhelte őket az előző elvesztése is. Hachi (nevét a nyolcas írásjel módjára álló lábai után kapta) mégis az övéké lett és miután a lány kiházasodott a családból, a professzorra maradt a kutya felnevelése. Hamarosan igen erős kötelék alakult ki közöttük. Együtt jöttek, együtt mentek mindenhova. A professzort minden nap kikísérte az állomásig, majd késő délután érte is ment. Nem volt órája, de tudta, hogy gazdája mikor érkezik. Nem zavarta a zord időjárás sem, ő mindig ott volt, mindenki csodálatára. Aztán egy nap a professzor szívrohamot kapott az egyetemen és meghalt. A kutya késő estig várta a peronon, majd hazabotorkált. Nem értette gazdája hova tűnhetett, de ezután is minden nap kisétált és az állomáson várta őt. A professzor felesége elköltözött és másokra bízta a kutyát, ahol a kutya nem bírt megmaradni, így hamarosan kóbor kutyává lett, akit az állomásnál ismerők etettek. Hachi azonban a gazdája hiánya miatt egyre soványabb és betegesebb lett, de ennek ellenére is évekig kijárt az állomásra, hogy várja a professzort. 1935. március 8.-án halt meg a Shibuya állomás közelében.

A film idáig tartott, de valóságban a története kicsit másképp folytatódott, ugyanis 1934 áprilisában Shibuya állomáson egy bronz szobrot emeltek neki tiszteletük jeléül, majd egy évre rá a szobra közelében találtak rá a tetemére. Az eredeti szobor a háborúban megsemmisült, de egy újat emeltek ezután 1948-ban, ami máig ott áll. A kutya kitömött valója az Országos Természettudományi Múzeumban tekinthető meg. Az eset óta az akita a szeretet és a hűség szimbólumává vált Japánban.

A japán filmből egy amerikai feldolgozás is született, amelyről külön nem írnék, azonban akit érdekel, az itt olvashat róla magyarul: Hachiko: A Dog's Story.