Kedves Gaijin-san!

A nevem Shusogo Shiro, és 15 éves múltam. Yokohamában élek apukámmal, anyukámmal és a nővéremmel. A családunk egy átlagos család, olyannyira, hogy éppen ezért is választott minket a Tisztelt Író-san, hogy mutassuk be, hogyan élt és hogyan él egy japán család.

A most következendő sok átlagos dolog előtt szeretném leszögezni, én nem egy hétköznapi japán gyerek vagyok, mert azt nem érdekli ennyire a hazája, inkább a nyugat felé hajaz, és közel sem fogalmaz olyan választékosan, mint én. Így tehát szerénytelenül állíthatom; igazi unikum vagyok, tessék engem tisztelni… nagyon.

Nagypapámat és nagymamámat gyakran faggatom a fiatalkorukról. A nagyszülők nem élnek velünk, ami azért is furi, mert itt Japánban a családokhoz szorosan kötődnek a nagyszülők, akikről gyermekeik gondoskodnak. Tudom, sok pletyka kering arról, hogy mi az öregjeinket felvisszük egy hegyre, majd magukra hagyjuk őket, de ez igazán nem jellemző. Engedjétek meg, hogy ismereteimet felhasználva szépen bemutassam Nektek, hogyan is élünk…

Japán középkor

Hogy is nézett ki régebben a családi hierarchia? Az Edo-korszakban (1603-1868) a családfő bírt a legnagyobb hatalommal. Mindenben őt illette a döntés joga, olyannyira, hogy azt tehetett a feleségével és a család többi tagjával, amit csak akart. Az asszony volt a család menedzsere. Ő nevelte a gyereket, vezette a háztartást és foglalkozott a pénzzel, amit az ura hazavitt neki. Fontos megjegyeznem, hogy ekkor még nem volt Nintendo. A feleség a szülői házban maradt addig, míg gyermeke elég idős nem lett ahhoz, hogy segíthessen apjának. Mikor ez bekövetkezett, a kedves apuka szívesen látta őket házába. Ez valószínűleg azért volt, hogy a gyerekeket kellő odafigyeléssel nevelhessék. A nagyuraknak általában 4-5 feleségük volt, a szamurájoknál 2-3. A szokás az volt, hogy az elsőszülött fiúra szállt a vagyon, és neki kellett a családi foglalkozást folytatnia, gondoskodni a szüleiről. Ha nem született fiú, akkor rendszerint örökbefogadtak egyet, és az örökölt mindent, a nevet is beleértve. Ha több fiú született, akkor az idősebbet leszámítva elköltöztek, és máshol próbáltak szerencsét. Kuriózumként említeném csak, hogy régen a szamuráj családokban nagyon sok fiatal bizonyította képességeit azáltal, hogy meggyilkolta gyengébb tesóit, ezzel azt is elérve, hogy a család feje lehessen.

A háború és a konszolidáció évtizedei

Az 1950-es évektől felborult a rend. Megkezdődött a háromgenerációs családok (szülők, gyerekek, nagyszülők) fogyatkozása, és helyettük kétgenerációs családok, gyereket nem vállalók vagy egyedülállók lettek egyre többen. Innentől kezdve már nem volt kötelező fiút örökbefogadni, és az sem volt törvényszerű, hogy az idősebb fiú örökölje a családi vagyont.

Megjelentek a „salaryman” családok. Ez azt jelentette, hogy apuka kifulladásig dolgozott, anyuka háziasszonykodott és részmunkaidős állást is vállalt, mindamellett felkészítette a gyereket az egyetemre... szóval kifulladásig dolgozott. Apuka hetente 6 napot gürizett, nem ritkán több mint 12 órát, és alig látták a gyerekek, mert amint hazaért, fáradtságára hivatkozva elhajtott mindenkit a közeléből.

Ezen újfajta családmodell létrejöttéhez nagyban hozzájárult az amerikai megszállás is. A sok amcsi filmnek köszönhetően ekkor kezdett elterjedni a szerelemházasság. Addig a házasságok inkább észérvek alapján köttettek, majd csak később alakultak ki komolyabb érzelmek. Ugyancsak ekkor jelentek meg a TV-s drámák, melyek sok esetben a beszélgetések fő témáját adták. A nők jogainak kiteljesedésével egyre több lett a karrierista asszony, így a házasságkötés ideje is tolódott (férfiaknál kb. 30 év, nőknél 25 év lett), az újszülöttek száma pedig csökkent.

Mi a helyzet most? Na, erről már könnyebben tudok beszélni, hiszen tapasztalom. Reggel, mire felkelek, anyu elkészíti a bentós dobozomat (ebédes doboz), és irány a suli. Nem sok szabadidőm van, mert suli után számítógépes klubba járok, és estére érek haza. Mivel a nővérem már dolgozik, így az összes feszültséget rajtam vezetik le anyuék. Nem elég, hogy a komplikált viselkedési formákat, illemet és szokásokat is meg kell tanulnom, még azt is el akarják érni, hogy mintagyerek legyek. Ezért a kedvenc napszakom az, amikor visszavonulhatok a szobámba, játszhatok és chatelhetek. Tudom, hogy ezzel teljesen elszakítom magam a társadalomtól, de nem bírom a feszültséget. Ezek miatt a kötöttségek miatt bennem is jól felgyülemlik időnként, ilyenkor szoktam vandálkodni, törni-zúzni, ezzel is hangot adva a nemtetszésemnek, mint ahogy még jó pár társam teszi. Ha lenne egy ilyenforma tesóm, akkor anyuék feszkója biztos eloszlana kettőnk között, így talán én se lennék ennyire frusztrált, de annak is örülhetek, hogy van egy nővérem, hiszen manapság a családonkénti egy gyerek az általános errefelé. A nővérem egyébként egy automatákat gyártó cégnél dolgozik, és igen jól keres.

Este miután hazaérek a suliból, megvacsorázunk és elmegyek fürdeni. Fürdés után tévézik a család, majd mindenki nyugovóra tér. Mi sokkal kevesebbet alszunk, mint Ti, így nem ritka, hogy én is csak 11 után kerülök ágyba. Matracokon (futon) alszunk, melyeket napközben a takarókkal egyetemben elrejtjük egy szekrénybe, így még több hely szabadul fel a szobákban.

A hétvégéket várom a legjobban. Apu ilyenkor itthon van, de soha nem segít anyunak a házimunkában (anyu ezt valószínűleg nem is engedné neki), inkább elvisz a vidámparkba vagy az állatkertbe. Ígérte, hogy legközelebb a Disneylandbe is ellátogatunk. Tudtátok, hogy nekünk is van egy belőle?

Általában úgy érzem, hogy apukám a főnök itthon, de amikor a nagyi (apukám anyukája) ellátogat hozzánk, a légkör megváltozik, és onnantól mintha ő irányítaná az egész családot. Anyukám nem nagyon szereti őt (onnan gondolom, hogy a nagyi érkezte előtt mindig ingerült), de szó nélkül kiszolgálja.

Anyukám és apukám soha nem szólítják egymást a nevükön. A minap meg is kérdeztem, hogy miért van ez, de nem mondták meg. Ekkor olvastam el a gyermeknevelési tanácsadó könyvet, ahol megleltem a választ. Az állt benne, hogy a gyerek megszületése után azért kell egymást apának és anyának hívni, hogy bennük is tudatosuljon a dolog: innentől kezdve az, hogy házasok, másodlagos, az, hogy szülők, elsődleges helyre lép. Így állnak át szülő módra. Szóval, miután Aya-chan megszületett, anyuék nem szólították egymást többé a keresztnevükön, helyette anyának és apának kezdték egymást hívni.

A házunk

Mondanom sem kell, a házunk egy átlagos japán családi ház. Egyébként a legtöbb japán mára már modern házakban él, de még mindig akadnak – főleg vidéken – tradicionális faházak. Ez azonban máig nehéz feladat a magas árak miatt. A házunk díszítése elég gyér, csak a legszükségesebb holmik találhatóak meg benne. Miért? Elég gyakoriak a földrengések, és egy esetleges nagyobbacska rengés minden értékünket megsemmisítené. A házunknak van egy szobája, ami teljesen japán stílusú. A föld gyékénypadlóval (tatami) borított, és a szoba közepén egy asztal (kotatsu) van. Ami furcsa lehet nektek, hogy hősugárzókkal fűtjük a lakást, és nincs kiépítve fűtési rendszer. Így is elég kellemes télen a benti hőmérséklet, viszont a fullasztóan párás és meleg nyarakon majd’ megsülünk. Ami szintén elsőre megütheti a szemeteket, hogy neoncsövekkel világítunk, így az izzókhoz szokott szemeitek eleinte gyorsan elfáradhatnak, ha Japánba költöztök. Térjünk vissza a lakásunk helyiségeihez még pár mondat erejéig!

A bejáratnál (genkan) le kell vennünk a cipőnket. A genkan szintje általában alacsonyabb, mint a lakás többi része. A lakásban mezítláb közlekedünk, viszont ha WC-re megyünk, egy külön erre a célra használatos papucsot kell húznunk. Így a kifröccsenő dolgok nem piszkolják össze a zokninkat, és nem hordjuk ki a bacikat a lakás többi részébe. Egyébként fel nem tudom fogni, hogy Ti, nyugati emberek hogy vagytok képesek cipővel bemenni a házaitokba, miután a koszos utcáitokon beleléptek kutyakakitól kezdve mindenféle szemétbe…

(Folytatása következik...)