Amikor megálmodtam, hogy jó lenne írni a Távol-Kelet „búzájáról”, a rizsről, nem hittem, hogy kisülhet belőle egy, a közt is érdeklő cikk. Persze, ezzel a mondatommal most egyből magasba dobtam a labdát, le lehet csapni az illetékes személyeknek. Miért foglalkozom mégis ezzel a témával? Mert úgy gondolom, hogy minden alapja a mezőgazdaság. Egy mezőgazdász (őstermelő, paraszt) munkája egyike a legfontosabbaknak a világon. Ezt én hamar felfogtam, mert egy olyan községben élek, ahol bizony nagyon sokan dolgoznak máig ebben a szakmában. Míg nálunk a búza az a gabonaféle, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az életünk, addig Japánban ez a rizs. A cikkben két témával is fogok foglalkozni; fő csapásnak megtartom a rizsről mint gabonanövényről szóló információk megosztását, és mintegy mellékesen a japán farmgazdálkodásról is mesélek Nektek, természetesen a teljesség igénye nélkül.

„Mit tehetnénk? Csakis a parasztokban bízhatunk. A város mindig is a forradalom melegágya lesz. Ám a vidék örökké védelmezni fogja a társadalmi rendet.” – Tokiyoshi Yokoi

A kezdetekről Kimondani is félelmetes, hogy kutatók milyen régre teszik az első jeleket a japán földművelés kialakulásáról. Még 2500-3000 évvel ezelőtt lehetett, amikor a szigetvilágban élők beléptek a földművelésen alapuló civilizáció korszakába. Ebben az időszakban a Kyushu északnyugati részén élők többek között megismerkedtek a rizzsel, melyet valószínűleg a Koreai-félszigetről érkező bevándorlók hoztak Japánba. Innen ágazott szerte a rizstermesztés kultúrája Japán-szerte. A szigeten a vegetáció eleinte igen szegényes volt. Nagyon sok növényt és állatot nyugatabbról behozva honosítottak meg. Kezdetben persze még nem volt akkora a termelés, hogy attól kellett volna félni, hogy rájuk rohad a felesleg. Ekkor még nemcsak az elárasztásos módszert használták a rizstermesztésben, hanem vetettek rizst a szárazabb földekre is más gabonafélék mellé. Később persze rájöttek, hogy a rizs tűri (sőt, szereti) a mocsarasabb talajt, a gyomnövények viszont nem. Ezzel a felfedezéssel a vetés elgazosodását is kiszűrték.

A korai Yayoi-korszakban (i. e. 400-i. sz. 250) már csatornákkal, gátakkal és árkokkal biztosították, hogy a rizsföldeken mindig a megfelelő magasságban álljon a víz. A földek mellett medencéket ástak, hogy a monszunesők oda gyűljenek, hogy később ne kelljen olyan messziről odavezetniük a vizet. Körülbelül az i.e. 3. században a földművesek áttértek arra a módszerre, amikor a magágyból kiemelt palántákat rendezettebb, könnyebben gyomlálható sorokba rendezve ültették az elárasztott földekbe. Ez az apró változás már nagyobb termést és kiszámíthatóbb betakarítást eredményezett. 1550-re már teljesen kiforrott taktikákkal vetettek és arattak. Egy koreai követ 1420-ban ezt így írja le:

„…amit a következő év nyarának elején aratnak le. Betakarítás után rizspalántákat ültetnek. Ősz elején aztán beérik a rizs […], s elkövetkezik a hajdina vetésének ideje. A hajdinát a tél elején vágják le. Egyetlen esztendő leforgása alatt háromszor vetnek ugyanazon a parcellán. A gátak közé szorított folyó vizével előbb elárasztják a földeket, majd a gátak lebontásával elvezetik onnan a vizet.”

Az iparosodással a termelés azonban megcsappant. Egyre többen költöztek a városokba a jobb megélhetés érdekében, a világháború pedig elhozott egy még nagyobb recessziót is. 1946-ban a háború utáni első kormány kénytelen volt kiadni egy földrendelkezési törvényt, amelyben az állt, hogy senkinek nem maradhat több rizsföldje, mint amennyit saját maga meg tud művelni. Ez azt jelentette, hogy egy munkaképes felnőtt kettő tan földet kapott, ami 400 m²-nek felel meg. Ebben az időben még a földek teraszosságát is szabályozták, egy földön egy terasz lépcső lehetett.

Vetés, ültetés, aratás Az előbb már tettem rá említést, most akkor kicsit kivesézzük ezt is. A japán rizsföldek sok helyen teraszos elrendezésűek. A víz a felső teraszokról csorog alá. Ilyenkor a szintkülönbség 20-30 cm is lehet. Gondolhatjátok, hogy itt és úgy általában is a víz a legnagyobb probléma (sokszor még nálunk is). Amikor egy kifejezetten olyan növényről van szó, melynek a vízigénye ekkora, még nagyobb lehet a probléma, ha beköszönt az aszály. Az aratásig szinte mindig 10-15 cm magas víznek kell borítania a földeket. Így az utánpótlás elengedhetetlen. Hosszú kilométereken át vezetik a vizet a csövekben (bambuszcsövek), csatornákon keresztül a földekig. Ha a tárolókból elfogy, máshonnan kell odaszállítaniuk az utánpótlást.
A rizspalántáknál ügyelniük kell arra is, hogy milyen tempóban növekszenek. Amikor júniusban elkezd esni az eső, addigra már a palántaföldeken körülbelül tíz centisre kell nőniük, nehogy teljesen ellepje őket a víz, miután elültetik őket. Az ültetést esőben szokás végezni és ekkor kerül fel az emberek fejére az a jól ismert szalmakalap, ami ilyenkor esernyőként szolgál. A földművesek két szálanként ültetik sorba a növényeket. A vetést követően egyedi látvány tárul azok szemei elé, akik fentről is megcsodálhatják a vidéket: az alacsony palánták és a bőséges eső miatt a rizsföldek a magasból pocsolyaként hatnak. Augusztusban már besárgulnak a rizsföldek, szeptemberben pedig aranyban pompázik az egész vidék. Szeptember végén, október elején kezdődik az aratás. Ilyenkor a vizet leeresztik, és a rizs helyére később zöldségeket vetnek.
A rizst az aratás után tisztítják, csiszolják. Ettől függően lehet a rizs fehér vagy barna. A szaké készítéséhez sem mindegy, hogy milyen „tiszta” a rizs (de erről a témáról majd egy másik alkalommal). A teljes növényt hasznosítják, semmi nem vész kárba. Míg magából a rizsből liszt (abból tészták, sütemények és más élelmiszerek), főtt rizs, pálinka, bor és egyéb finomságok készülnek, addig a szárából készülhet például a tatami is.
Az aratások végeztével az állam megszabja a rizs árát attól függően, hogy milyen lett a minőség és a mennyiség. A szövetkezetek természetesen mindig magasabb árat szeretnének, a fogyasztók országos szervezete pedig alacsonyabbat. Ez a cirkusz minden évben lezajlik. És hogy mi történik az el nem adott, fel nem használt rizzsel? Az egyéves rizst összegyűjtik, amikor az új termésnek helyre van szüksége, és a régit a Biva-tó mélyére süllyesztik.

A gazdaságok helyzete régen és ma A Heisei-korszakban (1989. január 8-tól napjainkig) folyamatosan és gyorsuló ütemben csökkent a farmgazdaságok és a mezőgazdasággal foglalkozók száma. Az 1980-as években 18%-os, az 1990-es években már 39%-os volt a csökkenésük. 2000-ben már csak 2,3 millió háztartás foglalkozott mezőgazdasággal. A japánok egyre több húst fogyasztanak, ami sok esetben külföldről származik, így a rizstermelés csökken. 1967-68-ban még 14,2 millió tonna rizst termeltek ki, az 1930-as években ez a szám 9 millióra csökkent. Ezzel együtt a vízkultúrás termőföldek is zsugorodnak, és az a rizsmennyiség, ami egykoron nem volt elegendő 70 millió ember számára, mára már 127 millió japánt táplál. A városok térnyerése sajnos az egykori termőföldek pusztulásával jár, ami igen elszomorító, ha figyelembe vesszük, hogy a teljes Japán szigetvilág csupán egyötöd része művelhető.

Búvárrizs Japán kutatók rájöttek, hogy hogyan termeszthetünk rizst a víz alatt! Létezik két gén, melyek segítségével a rizs szára akár négy méterre is megnyúlhat. Ezeket a géneket más fajtákba is át lehet ültetni. Az oxigén így lejut a gyökerekig és a rizs nem rohad el.
A két gént Snorkel1 és Snorkel2-nek nevezték el a könnyűbúvárok pipája után.
Következő lépésként szeretnének bőtermő, víztűrő rizsfajtákat kifejleszteni és hosszú távon az sem lenne hátrány, ha a rizs nemcsak az édesvízben, de a sósvízben is megmaradna.