"Egy őrült hangvételű, kellemes blog"

Hereföld blog

Szingapúr, mint hídfőállás

2012. július 10. - Dharman

Etnikumok olvasztótégelye

A Szingapúr név szanszkrit eredetű, „oroszlánvárost” jelent. Első említése a kínaiaktól származik a 3. századból. Történelme során sok nép fordult meg ezen a kis földterületen és ezáltal a kultúrák és nyelvek olvasztótégelyévé vált ez a kicsivel több, mint 5 millió főt számláló városállam [1]. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy ma a hivatalos nyelvei között ott van az angol, a mandarin, a maláj és a tamil nyelv. Etnikai szempontból tehát igen színes képet mutat. A népesség, mintegy 74,2%-át a kínai származású szingapúriak adják és mellettük még ott vannak a malájok 13,4%-al, az indiai származásúak pedig 9,2%-al. Arabok, zsidók, thaiak, japánok és az európaiak tartoznak a kisebb etnikai csoportba, ők összesen a társadalom 3,2%-át alkotják.

Szingapúr kevésbé jelentős város volt több évszázadon keresztül. Először a Srivijaya birodalomhoz tartozott, majd a 14. században a Majapahit birodalom uralta. Ebben a korban a Tomaszek-nek nevezett város egyre nagyobbá fejlődött, és halászatból valamint kereskedelemből lakói tehetősebbek lettek. Hamarosan a Sziámi Királyság tette rá a kezét a területre, majd a 15. század elején a Malakkai Szultanátus (más néven Johorei Szultanátus) birtokába került. Szingapúr felemelkedése az európai gyarmatosítókkal együtt érkezett meg 1617-ben. Portugália és Hollandia után 1819-től a briteké lett a sziget és a stratégiai fontosságú kikötő. A szigeten Thomas Stamford Raffles alapított várost 1819-ben. Földrajzi elhelyezkedése miatt kereskedelmi és igazgatási központtá nőtte ki magát, aminek köszönhetően még gyorsabb ütemben kezdett el fejlődni. 1842-ben Hongkong is a Brit birodalom része lett, ami jelentősen csökkentette Szingapúr szerepét, de ezt ellensúlyozta a Szuezi csatorna megnyitásával járó fellendülés. Az 1920-as években katonailag is megerősítették a szigetet, válaszul a japán terjeszkedésre.Szingapúr a briteké maradt egészen 1959-ig, amikor a sziget önigazgatást nyert. A II. világháború alatt 1942-től 1945-ig a japánoké volt. 1962-ben csatlakoztak a Maláj Államszövetséghez, majd 1965-ben függetlenséget nyertek.Az első miniszterelnök, Lee Kuan Yew lett, aki sikerrel virágzásnak indította az államot. Jelenleg fia Lee Hsien Loong a miniszterelnök, ám apja még mindig kiveszi a részét a kormányzásból. A 60-as évek óta gyakorlatilag a Lee család irányítja Szingapúrt, bár a hivatalos államforma parlamentáris köztársaság.[2] Velősen összefoglalva tehát így került kézről-kézre ez a 700 km2-nyi területű államocska.

Kis területe ellenére hatalmas szerepet kapott a történelem alakulásának folyamán. Szingapúr a gyarmatosítók hídfőállásává vált, mind katonai, mind átvitt értelemben nézve. Átvitt értelemben lehet gondolni rá, amikor arról beszélünk, hogy a britek gazdasági támaszpontként rendezkedtek be rajta, katonai értelemben pedig akkor beszélhetünk róla, ha arra gondolunk, hogy a második világháború idején a japán partraszálló csapatok először egy hídfőállást igyekeznek megerősíteni rajta, ugyanis ez a szilárd hídfőállás biztosította a tengerről érkező utánpótlás kikötését. Most, hogy bemutatásra került Szingapúr rövid története, lássuk, hogy miért is vált ilyen fontossá ez a kis őserdőkkel, mocsarakkal tarkított földterület.

Szingapúr, mint hídfőállás A brit gyarmatosítás előtti idők az azt követő változásokhoz képest nyugodalmasan zajlottak Szingapúr történelmében. Az állam akkor indult hatalmas fejlődésnek, amikor Sir Thomas Stamford Raffles, a Brit Kelet-indiai Társaság képviselője megállapodást kötött a johorei szultánnal, miszerint a szigeten kikötőt és települést alapít. A brit gyarmati városkát ekkor nevezték el Szingapúrnak, és hamarosan ezt a várost hídfőállásnak megtéve, Délkelet-Ázsia jelentős részét sikerült a társaság befolyása alá vonni. Szingapúr területén ekkor kevesebb, mint 200 ember élt. [3] A hídfőállást azonban első pillantásra cseppet sem lehetett ideálisnak nevezni, főként a természeti viszonyok miatt. A dzsungeles, mocsaras területek akadályozták az építkezéseket és a szárazföldi szállítmányozást. A britek tehát – miután kiépítették a part menti bázisukat – nekiláttak a dzsungelek kiirtásának és a mocsarak feltöltésének. Az építkezés akadályoztatása mellett a mezőgazdaságnak is problémát okoztak a viszonyok. Próbálkoztak ugyanis az 1830-40-es években ültetvényezéssel, de akkor még ezek sem hozták meg a várt sikert. A szerecsendió, kávé, cukor, gyapot, szegfűszeg mind áldozatául esett a kártevőknek, vagy a talaj elégtelen minőségének. A talaj feljavítása és a termő területek megnövelése aztán egyre nagyobb mennyiségű termést hozott. Ennek persze ára volt. A természetes növényvilág pusztítása az állatvilágra is hatással lett, így például az őshonos tigrisek vadászterülete is eltűnt. Ennek következtében egyre több embert támadtak meg. A válaszcsapás az emberek felől természetesen a tigrisek levadászása lett és 1904-re az utolsó vadon élő tigrist is agyonlőtték. [4] A gazdasági, kereskedelmi gócponttá válás nem csak a hatalmas kikötőknek volt köszönhető. Nagy fellendülést a szabad kereskedelem, vagyis a vámmentes kereskedelem jelentette. Amikor a britek ezt bevezették és elterjedt a híre, mindössze hat héten belül már kb. 100 indonéz kézműves hajója, egy sziámi és két európai hajó horgonyzott le a kikötökbe. Sir Thomas Stamford Raffles „Szingapúr atyja”, a városállam alapítója, a szabad kereskedelem hatályba léptetője ekkor ezt írta barátjának: „Szingapúr messze a legfontosabb állomás a Kelten és ami a haditengerészeti fölényét és kereskedelmi érdekeit illeti, sokkal nagyobb értékűek, mint a térségben a többi gyarmaté.” A vámmentes kereskedelem aztán nem csak kereskedőket, hanem telepeseket is odacsábított. Malájok, kínaiak, arabok és európaiak telepedtek át, ezzel rohamosan növelve az állam lakóinak számát. Legalizálták a szerencsejátékot, az ópiummal és arakkal [5] való kereskedést és más alkoholos italokat.1822-ben Raffles elkezdte kiépíteni a part mentén a kormányzati negyedet (5km hosszan és 1 km mélyen). A kereskedelmi negyedek jöttek létre etnikumok szerint, akik jól megfértek egymás mellett. [6] Az alapítás utáni első fél évszázad elteltével a néhány ezres lakosból egy nyüzsgő, körülbelül 85000 lakosú, virágzó város és szabadkikötő lett. Az 1830-50-es évekre elszaporodott a kalózfenyegetés, mely bár súlyos volt, az 1860-as évekre sikerült teljesen megfékezniük őket. A brit gyarmat gőzhajói ellen ugyanis a főként kínai vitorlás kalózhajóknak esélyük sem volt.Az élet tehát a partok mentén folyt és ott is kezdődött a város kiépülése. A késő 19. században az iparosodás hatásának köszönhetően tovább erősödött a sziget szerepe. Nem csak kikötői központtá vált, hanem a térség ipari központjává is. Amikor megnyílt a Szuezi-csatornán, a Malacca-szoros lett a preferált útvonal Kelet-Ázsiába. A gőzhajók elterjedésével az 1880-as években az európai hajózási társaságok irodákat nyitottak a szigeten és beindult a szénnel való kereskedelem is, hiszen az elengedhetetlenné vált a hajók működtetésében. Emellett olajtároló, gumifeldolgozó és sok más könnyű és nehézipari létesítményt építettek fel, amely a környező szigetekről érkező nyersanyagokat dolgozták fel. Ezeket aztán továbbszállították főként Malajziába, Thaiföldre, de más szárazföldi országokba is. Az egyre csak növekvő igények a kikötők és raktárak korszerűsítését igényelték. 1870-ben bevezették a telegráfot, 1879-ben pedig már a telefont is. Egyre több teherautó jelent meg, ami a szállítmányozást még gyorsabbá, hatékonyabbá tette. A kikötő fontosságát mutatja az is, hogy a tehetősebb kínai vállalatok Szingapúrba költöztek és onnan kezdték el kiépíteni üzleti kapcsolataikat Ázsia szerte.A gazdasági fejlődés ellenére a társadalmi felemelkedés elmaradt Szingapúrban. Míg a gazdagok élvezték a klubok, sportlétesítmények, kastélyok, birtokok luxus-szolgáltatásait, addig a többségben lévő szegény réteg túlzsúfolt kalyibákban élt. Ezeket az embereket járványok tizedelték és sokan alultápláltak voltak. Ekkoriban a malária, kolera és ópiumfüggőség voltak elsősorban a szingapúri halálozások főbb okai, amely 1896-ban magasabb volt, mint Hong Kongban, Ceylonban, vagy Indiában. [7] Az iparosodást követő első világháborút kisebb viszályokkal, lázadásokkal átvészelték, azonban a második világháború kitöréséig egyre csak fokozódott a feszültség a kínai etnikum és a japánok között, melynek az általánosan romló kínai-japán viszony volt köszönhető. A háttérben mindeközben lezajlott az első kínai-japán háború. Ezt 1894. augusztus 1. és1895. április 17. között vívták meg a Qing-dinasztia által uralt Kína és és a Meiji Japán Császárság erői, elsősorban Korea birtoklásáért. A háború során elszenvedett vereség a Qing-dinasztia hanyatlását és gyengeségét bizonyította, míg a Meiji-restauráció során végrehajtott reformok eredményeként Japán a térség egyik nagyhatalma lett. [8]

Szingapúr a második világháború ideje alatt 1923-ban az angolok elkezdtek építeni a szigeten egy haditengerészeti bázist válaszul az egyre csak növekvő japán katonai aktivitásnak a térségben. A költséges és emiatt is népszerűtlen projekt építése lassan haladt és csak az 1930-as évekre fejeződött be. A bázis szárazföldi része több mint 300 méter volt így ez volt a legnagyobb szárazföldi dokk a világon abban az időben. Az úszó dokk, 275 méter hosszú volt, ezzel a harmadik legnagyobb a világon. Sok munkahelyet teremtett az építtetése: kb. 60000 embert foglalkoztattak itt. A száraz dokk, óriás darukból, műhelyekből, földalatti víztárolókból, üzemanyag-tárolókból és lőszertárolókból állt. Az egész bázis egy önálló városként működött. Házakkal, melyek 12000 – többségében kínai – munkavállalót szállásoltak el. Emellett még mozik, kórházak, templomok, és a tizenhét focipálya is állt rajta. A tartályokban elég üzemanyag volt ahhoz, hogy az egész angol flottát hat hónapra ellássa.A japánok mindeközben már Mandzsúriában és Észak-Kínában voltak. Még a 1941 késő őszén, a szingapúriak és vezetőik továbbra is bíztak abban, hogy a sziget egy esetleges támadásnak (mely minden bizonnyal délről érkezik) ellenállni fog. Ágyúk és géppuskás bunkerek sorai védték a déli partokat. 1941. december 8-án a japán csapatok két nagy konvoja (az egyik a hainan-i bázisról, a másik Indo-Kínából) megtámadta Singora-t (most Songkhla – Thaiföld déli részén), Patani-t (szintén Thaiföld déli részén) és Kota Baharu-t (Malajzia). December 8. estére 27000 japán katona elfoglalta Yamashita Tomoyuki parancsnoksága alatt a Kota Baharu-i légibázist. Mindeközben a japán repülőgépek elkezdték bombázni Szingapúrt. Légi támogatás hiányában a brit flotta könnyű célpont volt a japánoknak és december 10-re mindet elsüllyesztették. A légitámadások 1942. január második felére szinte napi szinten ismétlődtek. A gyarmati kormányzat bár vonakodva, de beleegyezett abba, hogy kialakulhasson egy szingapúri-kínai anti-japán önkéntes zászlóalj. Ez Dalforce néven kezdte meg működését. Parancsnoka, John Dalley alezredes volt a maláj szövetségi rendőrségtől. Dalley egy tíz napos kiképzést tartott az önkénteseknek, majd felszerelte őket fegyverekkel (puskák, kések, és gránátok).[9]1942. január 16-án a japánok elsöprő légi fölénye miatt a brit repülőgépek többsége Szingapúrból Szumátrára repül. A gépek elavultak és a számbeli fölény három az egyhez arányul. Február 15-én a brit nemzetközösségi erők történetük legnagyobb vereségét szenvedik el, amikor a sziget védőinek parancsnoka, Percival altábornagy megadja magát a japánoknak. Összesen 62000 brit, ausztrál és indiai katona esik hadifogságba, közülük sokan életüket vesztik majd a japán fogolytáborokban a betegségek, a kimerítő munka és az alultápláltság miatt. Percivel azt követően döntött a megadásról, hogy a japánok megszerezték a sziget tartalékait, és már a vízellátást fenyegették. A harcokban kevesebb mint 2000 japán katona vesztette életét. Japán katonák a megadás előtti napon meggyilkolták az Alexandra katonai kórház 150 betegét és személyzetét[10] Ezekután még 5000 és 25000 közötti japánellenes(nek hitt) civilt végeztek ki a kegyetlen megtorlások közepette. A Dalforce és a maradék japánellenes mozgalmak túlélői elmenekültek a félszigetre és itt megalapították a Maláj Népi Anti-japán hadsereget. A japánok új nevet adtak a városnak: Shōnan (昭南), vagyis a Dél fénye. Szingapúr gyors – hat nap alatt – történő elvesztése, az ottani brit csapatok kapitulációja súlyos kudarca volt Nagy-Britanniának.A japánok ezután erőszakosan próbáltak leverni minden ellenük irányuló erőt és haladtak végső céljuk felé, hogy Kína, Mandzsúria és Délkelet-Ázsia a markukba kerüljön.A megszállás a gazdaság számára sem jelentett sok jót. Nőtt az infláció, drágultak az élelmiszerek, virágzott a feketepiac. Spekuláció, nyerészkedés, megvesztegetés és korrupció. Ezek jellemezték ezt az időszakot. [11]A japán csapatok egészen a japán kapitulációig, 1945 szeptemberéig tartották megszállva Szingapúrt. A világháború után a sziget újra brit birtokba került és 1946-tól koronagyarmat lett. A britek elkezdtek rendbe tenni azt a káoszt, amely a japán csapatok kivonulása után uralkodott Szingapúrban. A bombázások után újraépítették a kikötőket, hivatalokat és lakóházakat és újra rendesen működtek a víz-, gáz-, és elektromos szolgáltatások. Az éhezés megfékezése volt azonban a legnehezebb feladat. Aztán a munkahelyek növelésével lassan ez is javulásnak indult. Az 1950 – 1953-ig zajló koreai háború okán pedig újra megugrott a kereslet az ón és gumigyártás iránt, amely gazdasági fellendülést hozott Szingapúrnak.

A szingapúri közoktatás Bár a fő témához látszólag alig kapcsolódik, szeretném nagy vonalakban a szingapúri oktatási rendszert is bemutatni, amely a sokféle etnikum miatt egy igen érdekes szegmense a városállamnak és nagy szerepet kapott az ottani modern oktatás abban, hogy máig megmaradjon Szingapúr a Nyugat gazdasági hídfőállásának. Forrásként főként Gordon Gy. János könyvét használom és annak is „A szingapúri oktatás történeti/kulturális háttere” c. fejezetét. Az 1870-es évektől kezdve két iskolarendszer épült ki. Az egyik a britek által szorgalmazott angol nyelvű, a másik pedig az etnikumokat összesűrítő kínai, maláj és tamil nyelven működő rendszer. Ezek közül az angol és a maláj örvendhetett nagy támogatásnak és a tamil-kínai [12]páros kapott kevesebb pénzt és figyelmet az angoloktól. Ezek közül főleg a kínai nemzetiségűek körében vezetett komoly feszültségekhez. Más választásuk nem lévén saját forrásokból próbálták támogatni a kínai iskolákat.[13]1942-ben, miután a japánok megszállták Szingapúrt, gyökeres változások indult meg az oktatásban is, hiszen hosszú időre tervezték a maradást. Szingapúrban a kínai és angol iskolákban bevezették a japán nyelvtanulást és a japán nyelvű órákat. A maláj iskolák megtarthatták saját nyelvükön az órákat, mert a japánok úgy gondolták, hogy ez az ország anyanyelve, így jogosan tartanak anyanyelvi órákat. Ennek az lett a vége, hogy a legtöbb szülő nem engedte iskolába gyerekét. Azon kevesek, akik rendesen iskolába jártak és elsajátították a japán nyelvet, mindenféle jutalmat kaptak. [14] A háború után 1945-ben Szingapúr visszakerült a britek fennhatósága alá és újra változott az oktatás rendszere. A közoktatást próbálták angol mintára kialakítani, azonban az egyetemek és főiskolák hiánya gondot okozott. A középiskola után, akik tovább szerettek volna tanulni, azok Kínába mentek. A megoldást végül egy adományokból épített kínai nyelvű egyetem jelentette, a Nanyang Egyetem, amely 1956-ban nyitotta meg kapuit. Ez egy hatalmas lépés volt a városállam fejlődésében, hiszen ezután már a felsőfokú tanulmányokat is nagyobb tömegek tudták elkezdeni. A nyelvi és társadalmi feszültségek azonban ezek miatt a különbözőségek miatt folyamatosan fennálltak. Ezért is döntött úgy Malajzia, hogy leválasztja magáról Szingapúrt és így lett az 1965-ben önálló állam, 1959-ben pedig így nyert önigazgatást. [15] Az etnikai sokszínűség gyengítette az államot, ezért számos területen, így oktatásban is próbáltak egy egységet felállítani. Ennek az lett a vége, hogy 1970-es évektől diáklázadásokat követően az angolt tették az iskolákban első nyelvvé és második nyelvként a maláj, mandarin és tamil nyelvek között lehetett választani. Ez azért is érdekes, mert Szingapúrban bár több hivatalos nyelv is van, mint ahogy azt az elején írtam, az első nyelv a maláj. Ez a döntés pedig – miszerint az angol lett (és ma is az) a fő oktatási nyelv – Szingapúrt (a nyugati gazdaságnak) Délkelet-Ázsia angol nyelvű gazdasági és kereskedelmi központjává tette.Az egységesítés után a következő nagy feladat az oktatásban a színvonal emelése volt. Ez körülbelül 1985-től vált reálissá (1979 – 1984-ig a finomítás és továbbfejlesztés volt a fő cél). A kitűzött cél sikerességét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a Trends in International Mathematics and Science Study (TIMSS) utóbbi, 2007-ben elvégzett felmérésén elnyert 3. helye. [16] Hozzá kell tennem, hogy ez az utóbbi években elért leggyengébb eredményük, hiszen 2003-ban, 1999-ben és 1995-ben első helyezést értek el. A hivatalos dokumentum a következő részadatokat is tartalmazza:

Összegezve tehát, bár nagyon fontos bázisa volt Délkelet-Ázsiának Szingapúr, nagyon nehezen találta meg végső formáját és a számos külső hatás mellett a belső ellentétek és etnikai sokszínűség is akadályozta az egyenes és gyors fejlődésben. Mindezek ellenére mára már nem csak oktatásilag, de gazdaságilag is előkelő helyet foglal el a nemzetek között, mint Délkelet-Ázsia sokszínű hídfőállása.

[1] 2011-es adat. (http://en.wikipedia.org/wiki/Singapore)
[2] U.o.
[3] Gordon Gy. J. (2006): 128.
[4] A Flourishing Free Port c. fejezet (http://countrystudies.us/singapore/5.htm)
[5] ~50%-63% Alc.
[6] Founding and Early Years c. fejezet (http://countrystudies.us/singapore/4.htm)
[7] Crown Colony c. fejezet (http://countrystudies.us/singapore/6.htm)
[8] A második kínai–japán háború (1937. július 7. – 1945. szeptember 9.) a Kínai Köztársaság és a Japán Birodalom között zajlott. A két hatalom Mandzsúria 1931-es megszállása óta harcolt egymás ellen a határvidéken, ám 1937-től ez már totális háborúvá szélesedett és a második világháború végeztével ért véget.
[9] World War II c. fejezet (http://countrystudies.us/singapore/8.htm )
[10] Davison, J. (2005): 26-27.
[11] World War II c. fejezet (http://countrystudies.us/singapore/8.htm)
[12] Nekik a sokfajta nyelvjárás miatt sem volt könnyű dolguk. Kínaiaknál a mandarin, kantoni, janani, hakka stb., az indiaiaknál pedig a tamil, pandzsabi, hindi stb. 1920-tól megszűnt a káosz és a kínaiak mandarin nyelven, az indiaiak pedig tamil nyelven oktattak innentől.
[13] Gordon Gy. J. (2006): 127. [14] World War II c. fejezet (http://countrystudies.us/singapore/8.htm ) [15] Aftermath of War c. fejezet (http://countrystudies.us/singapore/9.htm) [16] http://nces.ed.gov/pubs2009/2009001_suptables.pdf

A bejegyzés trackback címe:

https://herefold.blog.hu/api/trackback/id/tr226585071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

杏桃来春 2012.07.10. 15:37:39

"A japánok új nevet adtak a városnak: Shōnan (沼南), vagyis a Dél fénye. " A 沼 nem mocsarat jelent? (numa) Találtam egy japán cikket a szingapúri japánokról illetve az iskolai oktatásról: 「シンガポールにおける日本人社会と学校教育の歴史」  『Fukuoka University review of economics』 2007 http://www.adm.fukuoka-u.ac.jp/fu844/home2/Ronso/Keizaigaku/E51-4/E5104_0277.pdf

Vash 2012.07.10. 21:00:34

"A 沼 nem mocsarat jelent? (numa)": dehonnem... elgépeltem 昭南

杏桃来春 2012.07.11. 01:53:04

A "Dél mocsara" is szép név szerintem :)

Vash 2012.07.11. 09:51:15

ha én szállom meg, akkor az lett volna a neve :)

杏桃来春 2012.07.11. 12:36:27

:) Egyébként rákerestem, és tényleg van ilyen helynév :))

Vash 2012.07.11. 13:12:36

beszédes :P
süti beállítások módosítása