Japánban minden pici és rövid. Elsősorban gondolok itt a lakásokra, elektronikai kütyükre, bonsaiokra, magukra a japánokra és jelen esetben a haikura, mely kiérdemelte a világirodalom legrövidebb versformája címet.
Ezek a szösszenetek mindössze 3 sorból állnak, melyek rendre 5-7-5 szótagúak. Mi fér bele 3 rövidke sorba? Az egész világ. Ez a 3 sor megörökíti magát, az élet folyását, úgy, hogy nincs benne „én”. Így tehát a haiku gyakorlatilag szerző nélküli, és nem csak versforma, hanem műfaj is. Egyszerű témák jellemzik; általában megneveznek egy évszakot, vagy az adott évszak jellemzőjével szövik a sorokat. Tavasz: cseresznyefavirág. Nyár: béka a lapulevélen. Ősz: ropogó, aranysárga falevelek. Tél: csendes téli táj, kutyák vonyítása, stb. Nagyon sok japán vers íródik haiku formában. A két legismertebb ága ezeknek a tréfás mondókák és a halál előtti búcsúversek. Így tehát lehet, hogy a forma „haikus”, de egy szakavatott szem hamar rájön, hogy ezek bizony csak látszatra haikuk. Ezeket a verseket nem elég olvasni. A három sor csak segít elindítani a képzeleted. Olvasd el, csukd be a szemed, és képzeld el, ahogyan a langyos tavaszi levegőben egy szinte súlytalan pillangó leszáll egy ódon templom tornyára, elszenderül, álmodik; a természetről (az alábbi példa alapján). Mondhatnánk azt is, hogy aki haikut szaval, az verbálisan fest. Olyanok ezek a költemények, mint a festmények, azzal a különbséggel, hogy itt csukott szemmel kell nézni, látni és érezni.
Szeretném, ha a Kedves Olvasó komolyan venné szavaimat, szóval nyomatékosan kérek mindenkit, hogy hajtsa végre a most követező feladatot: próbáljunk meg haikut olvasni, az előbb leírtak alapján!
Az a pillangó
A templomtornyon pihen,
És most álmodik.
Hahó, gyerekek,
Csupa jégesőszem a kert!
Rohanjunk ki mind!
(Kosztolányi Dezső Fordítása)
Ablakom tárva.
Bedől a múlt, visszatér:
álmodni se kell.
Lyukas a tető:
ázott ágyamban hálok,
mint jégveremben.
Szentély körül
cseresznye szirom potyog
magnóliákra
Holnapi rizsem
már kolduscsészémben vár.
Hűsölök este!
A vizére fújt
cseresznyevirágokkal
elfut a folyó.
Fülemüle, ripp-ropp,
peckesen lépdel hullott
faleveleken.
Leesett a hó.
Csoszognak a bőrsaruk
Dzenkó templomban.
(Terebess Gábor fordításai)
Verselés az udvarban
A haiku alapja a tanka (vagy waka) versforma, amely egy 5 soros, 5-7-5-7-7 szótagszámú vers. Ez a 17. században vált igen népszerűvé olyannyira, hogy még versmondó versenyeket is rendeztek a császári udvarokban, ezzel szórakoztatva saját magukat és a közönségüket. A verseny (nevezhetjük akár közös versírásnak is) úgy kezdődött, hogy valaki elkezdte a költeményt 3 sorral, majd egy másik személy folytatta 2 sorral. Ekkor jött egy újabb résztvevő, újabb 3 sorral és így tovább; egymásnak adták a sorokat.
Évek múlásával elhagyták az utolsó két záró sort, és ebből született meg a mai értelemben vett haiku. Ekkor ugyan még nem így nevezték, hanem haikainak és hokkunak. Haikunak a 19. században tevékenykedett Masaoka Shiki haiku-író nevezte először.
Hatalmas versgyűjteménnyel kezdte a sort az első híresebb haiku-író, Matsuo Basho (1644-1694). Halála után még két olyan költő született, kiknek nevét szintén megismerhette a nyugat: Yosa Buson (1716-1783) és Kobayashi Issa (1763-1827).
A kelet egzotikuma iránt a magyar költők is élénk érdeklődést mutattak. Többnyire csak fordítottak, de akadtak, akik maguk is belevágtak a stílus másolásába, és saját műveik születtek. Itthon a legismertebb ilyen fordító Kosztolányi Dezső, de tovább folytathatnám a sort olyan nevekkel, mint Deák Ferenc, Illyés Gyula, József Attila, Weöres Sándor, Zelk Zoltán.
Meg kell hagyni, remek munkát végeztek, de az eredeti művek hangulatát nem tudják visszaadni (talán Terebess áll hozzájuk a legközelebb), köszönhetően a haiku írás szabályainak (nehéz hű maradni az eredeti szöveghez, és arra is figyelni, hogy a sor- és szótagszám egyezzen). Ha osztályozzuk ezeket az átfordításokat, akkor okkal gondolhatjuk, hogy mivel a japán lelkület szinte ki lett irtva belőlük, nem nevezhetőek a japán értelemben vett haikunak, csak haiku stílusú verseknek. Ekkor viszont azt a következtetést kell levonnunk, hogy azok, akik nem tudnak japánul, nem japánok, nem is foghatják fel igazán, hogy miről is szól egy haiku. Lehet, hogy ez a privilégium egyedül csak a japánoknak adatott meg, úgy, mint nekünk a választékos káromkodás.
Végezetül álljon itt pár szabály azoknak, akik próbára szeretnék tenni magukat haikuírásban.
Ha az alábbiakra figyelsz, akkor a nyúlfarknyi versből könnyen haikut faraghatsz:
- Érződjön rajta a „vusi”, „semmi különös” taoista szellemiség!
- Éreztesse a „szabit”, azt a fajta egyedüllétet, amely segíti az „ént” feloldódni a szemlélt világba!
- Fejezze ki a „vabi” érzését, a rádöbbenést az egyszerű dolgok létének egyszerűségére!
- Érződjön rajta az „avare”, a bánatos visszatekintés a múltba, de nem a bánkódás, sopánkodás és egyéb szentimentális nyavalygás!
- Az egész verset lengje át a „jugen”, a leírhatatlan, kimondhatatlan misztikus hangulat!
- Ne szóljon a mához, ne szóljon a tegnaphoz, és ne szóljon a holnaphoz sem!
- Ne magyarázzon el semmit!
- Ne értelmezze a világot!
- Ne fejezzen ki érzelmeket közvetlen módon!
- Csak mutasson rá valamire, „éppen-akkor”, „éppen-úgy”, „éppen-ott”.
Az elkészült műveket virítsátok és kiteszem a blogra! ;)
